Ráduly Róbert Kálmán
Az elveszett világ nyomdokain, avagy honnan kell közelíteni a Székelyföld kérdéséhez „Az együtt élõ népek számára teljes nemzeti szabadság. Minden egyes nép a saját nyelvén, a saját kebelébõl származó egyének révén oktat, igaz- gat és ítélkezik, és minden egyes nép az országos törvényhozó testületek- ben és a kormányzásban az õt alkotó személyek számával arányosan kap képviseleti jogot.”1 Két mondat az 1918 végén Gyulafehérváron megtartott Nemzetgyûlés Kiáltványából. Négy tucat szó, amelyet minden erdélyi em- bernek betéve kellene tudnia és vallania. Egy olyan szövegrész, amely min- den egyes erdélyi közintézmény bejáratánál ott kellene hogy álljon, hiszen ez az az államalapító alapelv, amely az összes közül a legfontosabb. 2 Ehelyett az alapelvet a feledés és feledtetés vastag pora burkolja, szóba- hozását hallgatásra való intelem, felemlegetését sokatmondó mosoly kísé- ri. Aztán csend és újra csend. Egészen pontosan síri csend. Az egész úgy kezdõdött, hogy a román nép röpke négy év alatt elfelejtette az alapelvet, és az 1923-as Alkotmány „az oszthatatlan nemzetállam” fogalmát szentesí- tette. Miközben erõteljesen zajlott az együtt élõ népek életerejének elsor- vasztása. Vagyonelkobzások, kisajátítások, boszorkányüldözések hosszú sora következett, és beindult a homogenizációs állampolitika. A közösség erejét mindenekelõtt a gazdasági háttér és nem az idegenbeli politikai sze- repvállalás szavatolja mindenkor. Ezt a románok jól tudták, és erõteljesen ültették gyakorlatba a két világháború között és a második világháborút kö- vetõen, mindennemû gazdasági forrásától megfosztva ezáltal a székely kö- zösséget is. Odalettek a közbirtokosságok, és végleg elkobozták a csíki ma- gánjavak igen jelentõs vagyonát. A múló évek síri csendjét a Securitate éj leple alatt elvégzett házkutatásai, letartóztatásai zavarták ideig-óráig meg. Aztán az egyik együtt élõ nép szép csendben elköltözött, a másik ugyan- csak szép csendben fogyott, egyre csak fogyott. Ezt követõen jött az 1989- es változás, a „némafilmhez” hangot is társítottak. De az együtt élõ népek jogállásáról szóló államalapító alapelvet még mindig vastag por borítja. Errõl tovább hallgatni azt jelenti, hogy a lényeget hallgatjuk el. A mi jog- állásunk kielégítõ rendezése tehát nem arról szól, hogy a román politikai elit egy része hajlandó-e támogatni az elvárásainkat vagy sem, hanem arról, hogy a román politikai elit hajlandó-e vállalni a modern román állam létre- jöttekor kikiáltott legfontosabb alapelvet. Ez természetesen paradigmavál-tást jelent, amelynek következtében elõbb a hivatalos propaganda által si- kerrel beködösített gondolatvilágunk egyensúlya áll majd helyre, ezt köve- tõen pedig a cselekvõképességünk is kiteljesedik. Az 1923-ban elvesztett vi- lágunkat kell elõbb megismernünk, aztán megkeresnünk és megtalálnunk, azaz újraépítenünk és továbbépítenünk. A népesedés, avagy kikkel keressük az elveszett világot A tavalyi népszámláláson drámai adatokkal kellett szembesülnünk. Az elmúlt tíz év alatt Erdélyben a hivatalos népszámlálások alkalmával önma- gukat magyarnak valló személyek száma mintegy 200 000 fõvel, azaz 12%- al csökkent. Békeidõben közösségünket nem érte még ekkora veszteség. A székelyföldi, és különös tekintettel a keleti végek (Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék) megtartó erejét tükrözi, hogy itt a fogyás mindössze 6%-os volt. Mi sokkal jobban álltuk a sarat. Talán azért, mert Magyarország közel het- ven éves és Románia több mint nyolcvan éves homogenizációs politikája dacára a székelység még mindig más. A határõrközösségbõl az idõ és a mo- dernizáció sem törölte ki teljesen sem az önvédelmünket, sem az önrendel- kezést. Mindkettõ hozzátartozik a székely mivoltunkhoz. Sajnos, így is bõven van okunk aggodalomra. Mindenekelõtt azért, mert az elit, a felsõfokú végzettséggel rendelkezõ személyek kivándorlási muta- tói jóval meghaladják az átlagot. Ilyen tekintetben kétségkívül érdekes azok sorsának számbavétele, akikkel együtt ballagtunk egykor. 3 Harminchatan végeztünk Csíkszereda elitosztályában a matematika–fizika szakon. Ebbõl 16-an élünk Csíkszeredában, további négy személy pedig a Székelyföldön (Tusnádfürdõ, Szentegyháza, Alfalu, Marosvásárhely), egy az Óromániában (Bukarest), négy Magyarországon és ugyancsak négy más földrészen keresett és kisebb-nagyobb sikerrel talált is magának megélhe- tést (Kanada, Amerikai Egyesült Államok, Mexikó, Izrael). Ez harminc- négy. Sajnos egy srác az elválásunktól számított egy évre eltávozott az iga- zak világába, másikról pedig nincsenek információim. Itt meg is állok anél- kül, hogy arányokat számolnék, vagy más következtetéseket is levonnék. A székelyföldi tömblakosság népesedési mutatói egymagukban mégsem kellene hogy aggodalomra adjanak okot, de másik két betelepedett, illetve betelepített közösség mutatóinak összképében már annál inkább. Már csak azért is, mert Székelyföld elrománosítása, tömb jellegének megszüntetése hosszú távú tudatos és jól összehangolt állampolitika. Az eredmények pe- dig kétségbevonhatatlanok: csíkszeredai Görög Keleti Püspökség, sepsi- szentgyörgyi Keleti-Kárpátok Múzeum, Cserehát, marosfõi és bükklokai kolostor, hogy Marosvásárhely „elesését” ne is említsem. Mindezek az utóbbi 10 esztendõ „vívmányai”. Az elrománosítás folyamata, amellyel kapcsolatosan az erdélyi magyar politikai elit többsége úgy tesz, mintha Ráduly Róbert Kálmán: Székelyföld, a belsõ gyarmat… 53nem venné észre, gazdasági, közigazgatási és egyházi eszközökkel zajlik. Az elõbbi a „verseny” szellemében, az utóbbi a „vallási tolerancia” jegyé- ben végzi a dolgát. A román tõkéjû cégek románokat telepítenek be folya- matosan, arra hivatkozva, hogy nincs képzett helyi munkaerõ, a görög ke- leti egyház – kolostorok, zárdák és más „idegen testek” beépítésével – mint- egy ékként hasítja szét az övezet egységes tömbjét. A gyimesi völgy elején van a bükklokai kolostor, amely a Csíki-medence és a Gyimesek közé hiva- tott a görög keletiség választóvonalát létrehozni, Marosfõn egy másik, amely Csík és Gyergyó között munkálkodik ugyanazon, a Csereháton pe- dig a csellel-átveréssel, a karhatalmi erõket is beleértve beköltöztetett görög katolikusok gyûjtenek idegenbõl románajkú gyerekeket, így „autonómiaszi- getet” hozva létre a székely anyavárosban. Szólnunk kell ugyanakkor a cigánykérdésrõl is, hiszen gyarapodási mu- tatóik dinamikája gondolkodóba kell hogy ejtsen bennünket. Nem egyma- gában a számuk növekedése, hanem a megélhetési forrásaik szûkössége mi- att. A megélhetési kényszerük pedig közbiztonsági, vagyonbiztonsági és más kockázatokat rejteget a Székelyföld egésze számára. Szólni kell a hellyel-közzel fel-fellángoló közösségek közötti helyi feszültségekrõl is. Há- romszéken, Csíkban vagy Udvarhelyszéken egyaránt ismerõs jelenség ez. Itt éppen az állampolitika hiánya, az átfogó regionális szintû kérdéskezelés elmulasztása aggasztó. Ezáltal pedig a következõ években ez a kérdés egy- re több helyen lesz mind és mind válságosabb. Rendhagyó számbavétel önmagunkról: lélek és test, avagy a mûvelõdés és a sport Az utóbbi évtizedben ismét szárnyra kapott a Székelyföld mûvelõdése. A pártunk és államunk cenzúrája által egyre csak bénítóbban sújtott, a „Megéneklünk Románia” útvesztõjében vergõdõ kultúránk lassan kezdett megizmosodni, a közmûvelõdési és a hivatásos vonatkozásában egyaránt. Megemlékezések, népünnepélyek, szoboravatások, emlékmû-helyreállítá- sok, város- és falunapok, megyenapok, néptánccsoportok, fúvószenekarok és dalárdák alakultak újra, vagy születtek újra a repertoárjuk felszabadítá- sával. Székelyföld néhány városában színház is alakult, filharmónia is mû- ködik. Ezen a téren kétségkívül nyertünk. De nem tekinthetünk el a lanka- dó érdeklõdéstõl. Egyre csökken nem csak a mûvelõdés iránti piacképes ke- reslet, emellett pedig a mûvelõdés iránti érdeklõdés is. A megemlékezése- ink, szoboravatásaink rutinszerûvé váltak, a mûvelõdési eseményeinket pe- dig egyre gyakrabban a várt befogadó közeg érdektelensége teszi próbára. A kérdés az, hogy felismerjük-e, illetve beismerjük-e mindezt, és képesek va- gyunk-e tudatosan a mûvelõdéskínálat változtatásával változtatni a tenden- ciákon. 54 FÓRUMA sport a székelyföldi közélet mostohagyereke. Az utóbbi években egy- egy szalmalángszerû kivételtõl eltekintve a tömegsport és a hivatásos sport egyaránt leépült. Ennek sajnos nemcsak gazdasági, hanem mentalitásbeli okai is vannak. Arról nem is beszélve, hogy az ifjú generáció nem tudott egymaga megbirkózni – az „érett korúak” pedig a saját bûvköreikkel lévén elfoglalva, képtelenek voltak támaszt nyújtani nekik – a hirtelen szabadság- gal együtt rájuk tört kísértésekkel. Így sokan már gyerekkoruktól a szappan- operák, a világháló, a nikotin, az alkohol vagy éppen más drog rabjai lettek. Így aztán tanulásra sem igen maradt idejük, a sportról nem is beszélve. A tömegsportrendezvények iránti érdeklõdés hanyatlása elszomorító. A ha- gyományos futó- vagy sífutó-versenyeken alig lézengenek néhányan, az utánpótlásképzés az esetek és a sportágak többségében formális. Sok város- ban megszûnt a labdarúgás, számos nagy sporthagyományú faluban az egy- kori dicsõ sportágaknak nyoma sincs immár. Néhány fecske még azért van. Meg-megnyerjük a jégkorongbajnokságot, teremlabdarúgó-bajnokok is vol- tunk már egyszer, a gyeplabdában is gyûjtöttünk be bajnoki címeket. De az egész Székelyföldön három teremlabdarúgásra alkalmas csarnok van, két uszodának épült, de ma nem üzemelõ létesítmény, két fedett jégpálya, alig kéttucat tornaterem. Falvakon a restitúció vagy a modernizáció jegyében sportlétesítményeket szüntettek meg. Egy mondatban: a sportinfrastruktú- ra hanyatlása messze túlmutat a gazdasági, demográfiai vagy más jellegû negatív változások bármelyikén. Mifelénk csak kevesen hiszik a kétezer éve ismert „mens sana in corpore sano” mondást. És sajnos még kevesebben tesznek azért, hogy a hitetleneket, a tévhitûeket más belátásra bírják. A jelenlegi modern világban a sport a közösségek, nemzetek állapotának egy sajátos fokmérõje. Nem egy sportágban elért eredményre gondolok, ha- nem a sportágak összességében felmutatott teljesítményre. Elég, ha az Olimpiai Játékok – ugyan nem hivatalosnak tekintett, de rendkívül sokat- mondó – érem- vagy pontversenyét végigböngésszük. A kiegyensúlyozott, életerõs közösségek számos sportágban alkotnak maradandót, a tudatosan összpontosító kisebb gazdasági potenciállal rendelkezõk egy-két sportágra összpontosítanak, de azt eredményesen teszik, és vannak még a „Citius, altius, fortius” jelmondattól eltekintõ résztvevõk, akik számára kizárólag a részvétel a fontos. Utószó helyett A Székelyföld jövõjének kérdése a politikai elit kezében van. A székely közösség az utóbbi évszázad megpróbáltatásai dacára még mindig eléggé életerõs ahhoz, hogy önálló életet éljen. Sajnos, a politikai elitrõl még nem mondható el ugyanez. Az 1989. decemberi események óta eltelt közel ti- zennégy év távolról sem volt elegendõ ahhoz, hogy a székelyföldi politikai Ráduly Róbert Kálmán: Székelyföld, a belsõ gyarmat… 55elit eléggé erõssé váljon ahhoz, hogy a Székelyföld önrendelkezéséért egy- értelmûen síkraszálljon. Ehelyett a Bukarest–Budapest tengelyen mozogva próbálták a túléléshez szükséges alapfeltételeket biztosítani. Ennek káros mellékhatása az egyre erõteljesebben tapasztalható függõség, kiszolgálta- tottság. Az utóbbi években a Székelyföld fejlõdésének legnagyobb akadálya a politikai elit érdekegyeztetõ készségének megromlása. A vonzáskörzetet jelentõ városok (Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely) és a régiók verse- nye egyértelmûen rányomta bélyegét az együttmûködésre. Természetesen rossz értelemben. Ma a politikai elit szintjén nem is találni egységes Szé- kelyföldben gondolkodó politikát. A háromszékiek Háromszékkel, a csíki- ak Csíkkal, a gyergyóiak pedig Gyergyó kérdéseivel foglalatoskodnak. Nem jut egyszerûen idõ és energia a nagyobb és bizonyára jelentõsebb kérdések- kel foglalkozni. Akkor, amikor az emberek többsége, az önkormányzatok többsége és a gazdasági vagy civil szférabeli szereplõk többsége máról hol- napra él, nincs helye és nem is igen ildomos a jövõ héttel kapcsolatosan gondolkodni vagy a holnaputánról beszélni. A gordiuszi csomó ott lakozik mindnyájunkban. És amíg ez így van, Székelyföld a saját belsõ gyarmatunk marad.
Jegyzetek
1 „Deplinã libertate naþionalã pentru toate popoarele conlocuitoare. Fiecare popor se va instrui, administra ºi judeca în limba proprie prin indivizi din sînul sãu ºi fiecare popor va primi drept de reprezentare în corpurile legiuitoare ºi la guvernarea þãrii în proporþie cu numãrul indivizilor ce-l alcãtuiesc.”
2 Az új román állam felépítési alapelvei között elsõként az idézett rész szerepel, meg- elõzvén a vallási felekezetek egyenlõségét, a közélet demokratizálódását jelentõ általános választójogot vagy a sajtó-, gyülekezeti és véleményszabadságot.
3 Nem tudok ellenállni a kísértésnek, annak dacára, hogy tudom: sajátos esetbõl nem lehet és fõleg nem szabad általános érvényû következtetéseket levonni. Mégis megteszem, és arra kérem az olvasót, tegye meg õ is ugyanezt. Mindketten tudjuk, hogy az õ sajátos esete is hasonlít az enyémhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése