2010. július 20., kedd

A közgadászokról

“a közgazdák egy hajóban eveznek Kolumbusszal, aki amikor elindult, nem tudta, hogy hova indul, amikor utazása céljához érkezett, nem tudta, hogy hol van, és mikor visszaérkezett, nem tudta, hogy hol járt.”

2010. július 16., péntek

A gazdaság végleges válsága

Vázlat a gazdaságról

Ez a vázlat a rövidség kedvéért durván leegyszerűsített, de remélem, alapjában nem torzít.
Gazdasági rendszerünk ördögi kör, vagy inkább spirál, amely gyorsuló iramban halad az egyre értéktelenebb termékek előállítása, a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek kiélezése és létfeltételeink elpusztítása felé. Három fő szereplője a tőke, a termelő és a fogyasztó. A kereskedelmet az egyszerűség kedvéért itt a termeléshez sorolom.
Ezek szerepek, nem pedig személyek vagy csoportok. Egy-egy személy általában két, nem ritkán három szerepet is játszik egyszerre. Fogyasztók vagyunk, de egyszersmind termelők, ha van munkánk, s gyakran még tőkések is, ha van megtakarított pénzünk. Tehát ha termelőkről beszélünk, akkor önmagunkra mint termelőkre gondolunk, ha fogyasztókról van szó, akkor magunkról mint fogyasztókról beszélünk.
A tőke, a termelő és a fogyasztó egy öntudatlan és szinte szabályozhatatlan gépezetet alkot, amely önműködően sodorja világunkat a pusztulás felé. A három szereplő közül a fogyasztónak jut még aránylag a legtöbb szabadság, ezért döntései különlegesen nagy súlyt kapnak.

A termelő létérdeke, hogy termelhessen. Termelni akkor lesz módja, ha termékeire igényt tud teremteni a fogyasztók körében. Ha tovább szeretné termelni, amit eddig, akkor olyan fogyasztókra van szüksége, akiknek még vagy már nincs birtokában a cikk, amit előállít. Ha tömeggyártásban készült termékeivel elárasztotta a piacot, gondoskodnia kell róla, hogy azok mielőbb javíthatatlanul elromoljanak, s a fogyasztó kénytelen legyen újat venni.
Sokszor ez nem elég, s a termelő kénytelen olyasmit gyártani, ami még nincs a piacon. Mivel a valós fogyasztói szükségletek jobbára már kielégültek, a fogyasztó átformálásával kell új igényt teremtenie arra a termékre, amit gazdaságosan képes előállítani. (Ne dőljünk be a nekünk hirdetett piaci ideológiának, amely szerint a termelés a fogyasztó szükségleteit elégíti ki. Szükségleteink többségét már régóta a termelő teremti saját igényeinek megfelelően, a tudatipar segítségével.) Új szükségletet legkönnyebben a puszta újdonság iránti igény gerjesztésével és meglovagolásával teremthet, a termék újdonságát pedig egyszerűen egy új, tetszetős formatervvel érheti el, esetleg valamilyen további, lényegében fölösleges kényelmi funkció felkínálásával. Az újítás a termelőnek többletköltséget (főként reklámköltséget) jelent, s mivel, piacképességét megőrzendő, árait nem emelheti jelentősen, ezt a költséget másutt kell behoznia. Rosszabb nyersanyagokból, egyszerűsített eljárásokkal, összecsapott munkával kell termelnie, dolgozóinak bérét lenyomva (például azzal, hogy a termelést szegény országokba költözteti, vagy igénytelen vendégmunkásokat, olykor – szó szerint! – rabszolgákat foglalkoztat), munkásaiból egyre nagyobb teljesítményt kell kisajtolnia, s a fölösleget elbocsátania. Mindez egyre csillogóbb, de ócskább és rövidebb élettartamú termékeket eredményez, mellé mind súlyosabb társadalmi egyenlőtlenséget.
A növekvő társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség ma annyit tesz, hogy a javaknak legfeljebb 20 %-án osztozik az emberek 80 %-a, és viszont: a javak 80 %-ával az emberek 20 %-a rendelkezik. Ez éppúgy vonatkozik a Föld szegény és gazdag országai vagy kontinensei közti viszonyra, mint egy-egy országon belül a szegény és gazdag rétegek viszonyára. Folyamatosan romló arány. S mivel a gazdaságosság jegyében mind több ember szorul ki a termelői szférából, ugyanakkor a gazdaság működéséhez minél több fogyasztóra van szükség legalább minimális vásárlóerővel, ezért egyre nő az eltartottak, kiszolgáltatottak száma, akik nem munkájuk ellenértékeként, hanem valamilyen segély formájában kapják meg a gazdasági vérkeringésben való részvételükhöz szükséges vásárlóerőt.
A termelésnek (ami ma gazdasági szükségszerűségként alapvetően tömegtermelést jelent) minél szélesebb fogyasztói rétegre van szüksége. Vagyis a termelő jobbára a folyamatosan szegényedő tömegeknek dolgozik, akiknek mind kisebb a vásárlóereje. Így a termelők piaci versenyében egyre kisebb szerepet kap a minőség és tartósság, s hovatovább az egyedüli versenytényező az alacsony fogyasztói ár marad, ami szintén a termékek szakadatlan romlásához vezet.

A szükségszerű tömegtermelés egyik súlyos következménye, hogy a kereskedelem szerepe rohamosan nő. Termékeket leggazdaságosabban előállítani csak a legnagyobb mennyiségben lehet. E mennyiség számára helyben nincs elég fogyasztó, tehát a terméknek mind távolabbi piacokat kell meghódítania, az ottani termelés leverésével. Gazdasági gyarmatbirodalmak alakulnak ki, amelyek urai immár nem egyes nemzetállamok, hanem vállalatok, érdekcsoportok. Az áruknak egyre nagyobb utat kell megtenniük a termelőtől a fogyasztóig, az új piacokat egyre költségesebb megszerezni, egyre nehezebb eladni az egyre fölöslegesebb termékeket, s így a szállítási, a reklám- és más kereskedelmi költségek a termékek árának mind nagyobb hányadát teszik ki. A terméknek egyre rosszabbnak kell lennie ahhoz, hogy az ára ne emelkedjék. S hogy a romlás ne legyen botrányosan feltűnő, mindig valami fontosnak kikiáltott újítással kell társítani. A termelői demagógia igyekszik elhitetni velünk, hogy a termékek élettartama azért rövidül, mert mire a termék tönkremegy, addigra már amúgy is sokkal korszerűbb gyártmányokra lesz szükségünk. 
A rossz és rövid életű termékek előállítása ugyanannyi nyersanyagot és energiát kíván, mint a jó és tartós termékeké, de sokkal sűrűbben. Ebből következően ugyanakkora használati értékért egyre nagyobb árat kell fizetnünk világunkból, létfeltételeinkből, sőt pénzben is. Akkor is, ha a termékek ára esik. Annyi idő alatt, ameddig valaha egyetlen tárgy kitartott, ma kettőt, hármat vagy tízet kell vennünk belőle. 
A gazdaság szempontjából mindez kifejezetten előnyösnek számít. Az egyre rosszabb, ezért egyre sűrűbben újratermelendő áruk több termelést és fogyasztást kívánnak, gyorsul a pénz körforgása, s a hivatalos közgazdaságtan ezt a folyamatot nevezi gazdasági fejlődésnek. Értékesebb, tartósabb termékek előállítása e rendszerben hanyatlásnak minősülne.

A közgazdaságtan egyébként messze lemaradt korunk égető kérdései mögött, s a gyakorlatban sokszor inkább káros, mint hasznos szerepet játszik. Csak a könnyen számszerűsíthető minőségekkel foglalkozik, fogyasztásunkat és a pénz forgását veszi figyelembe, ezzel méri életszínvonalunkat. Egy tankhajó elsüllyedése, vagy bármilyen természeti katasztrófa GDP-ben mérve gazdasági növekedést jelent, mivel további pénzforgalommal jár. Egyesek újabban kísérleteznek élethűbb mérőszámokkal, amelyek a fontosabb létminőségekkel is számolnak: foglalkoztatottság, szabadidő, közbiztonság, a válások és csonka családok száma, droghasználat, egészségszínvonal, tiszta víz, levegő stb. Arra a megdöbbentő eredményre jutottak a „fejlett” nyugati országokat vizsgálva, hogy míg a GDP-ben mért életszínvonal a 20. sz. második felében a többszörösére emelkedett, életminőség tekintetében a helyzet nagyjából fordított arányban romlott. A GDP bűvölete a legrosszabb irányba hajt bennünket.

A termelő s a működtető tőke legfőbb érdekei közé tartozik a nyersanyagok árának minél alacsonyabb szinten tartása, s a költséges létvédelmi (környezetvédelmi) intézkedések mellőzése. Durva, de nem félrevezető egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a média és a politikai hatalom a tőke kezében van, s ezáltal könnyen eléri, hogy az elvileg köztulajdonban lévő, vagy nem is birtokolható nyersanyagok – az élő és élettelen természet – ára irreálisan alacsony maradjon, ami a természet helyrehozhatatlan kizsákmányolásához és elpusztításához vezet. A médián és politikán át éri el a tőke és a termelő a létvédelmi szempontok elnyomását is.

Vajon gonosz a termelő, vagy tudatlan? Nem. Egyszerűen rákényszerül minderre. Rákényszeríti a fogyasztó, aki nem venné meg jó minőségű és tartós termékeit a szükségképp sokkal magasabb áron, főként pedig rákényszeríti az őt működtető tőke.
Mai helyzetünkben a gazdaságos termelést megkezdeni általában csak akkora beruházásokkal lehetséges, amihez jelentős hitelre van szükség. A hitelt a tőke adja (az egyszerűség kedvéért nevezzük banknak), mégpedig kamat fejében. Ha a termelő nem kíván kamatot fizetni, a banktól nem kapja meg a létéhez, működéséhez szükséges hitelt. Ha viszont elfogadja a kamatfizetési kötelezettséget, akkor feltétlenül kell profitot is termelnie: terméke árából fedeznie kell a következő termék előállításának költségeit, törlesztenie a hitelt, s ezen kívül még a hitel jelentős kamatát. Vagyis bizonyos értelemben mindig többet kell kérnie a termékért, mint amennyit az ér, s ez is gyorsuló értéktelenedéshez vezet. 
A termelő ezen nemigen változtathat. Ha egy vállalat legfőbb döntéshozói más, nem profitorientált rendszer mellett döntenének, a tulajdonosok, részvényesek kirúgnák őket, s minden menne a régiben, új emberekkel. Ha mégis sikerülne más rendszerre áttérniük, valószínűleg csődbe mennének.

Akkor hát a tőke, a bank hibája mindez? Vajon gonosz a bank, vagy tudatlan? Nem. Őt saját befektetői kényszerítik arra, amit tesz, s e befektetők részben mi magunk vagyunk. A kör bezárul. Ha egy bank új, profit nélküli gazdasági rendszer megalapításával kísérletezne, nem fizethetne nekünk kamatot, mi pedig kivennénk a pénzünket, és másik bankba tennénk. A bank tönkremenne, s az virágozna tovább, amelyik kitart a jelenlegi, pusztító és önpusztító rendszer mellett. A rendszer tökélye iszonyú. Bár ma már mindenki, a leghatalmasabb döntéshozók is látják a szakadékot, ami felé halad, senki nem tehet a rend ellen érdemben, mert mindnyájan szorosan bele vagyunk fonódva. A lázadók sikertelenek, mert külső okokat keresnek, csoportokazt, államokat vagy régiókat neveznek ki bűnbaknak, s nem veszik észre, hogy saját mindennapi életük is a rendszert támogatja.

Létveszélyessé lett gazdaságunk kordában tartását sokan a politikai irányítástól remélik. Attól tartok, hiába. A gazdaság világunk legnagyobb hatalmává lett, a médiát, a politikát, a nemzetállamokat egyszerűen felvásárolja. A demokrácia csak kulissza. A tömeg azok kezébe adja a politikai hatalmat, akik a legnagyobb összegeket költhetik választási kampányukra és intézkedéseik fényezésére, a legdrágább reklámszakembereket megvásárolva. A vesztes pártok sosem azt kérdezik, hogy ha nem a mi programunkat, akkor hát mit kívánnak az emberek?, hanem azt, hogy hol rontottuk el a kampányt?
A kampányhoz a pénzt a tőke adja, annak fejében, amit a majdani kormánytól megkövetel. A négy évre választott kormányok egyébként sem vehetnek figyelembe hosszú távú szempontokat. Gyors „sikert” kell felmutatniuk, így rablógazdálkodásra kényszerülnek. A pusztító gazdaság megfékezése szegényedéssel jár, s amíg a fogyasztók nem készek áldozatra, addig minden efféle intézkedés rendkívül népszerűtlen. Ilyen programmal egyetlen pártnak sem lenne esélye a választásokon.
(A lényegről eltereli a figyelmünket, hogy politikusaink tekintélyes hányada saját hasznára rabolja ki vagy adja el az országot, s ezért azt képzeljük, hogy szegényedésünk e nélkül elkerülhető lenne.) Az első lépés tehát mindenképpen a fogyasztói szemlélet változása.

Természetesen a fogyasztó sem szabad. Kényszeríti őt egyfelől a termelő a maga szűkös kínálatával, mert ugyan fölöslegesen nagy a választék a szükségtelen termékekből, de a szükségesekből annál kisebb. Kényszeríti a termelő a médián át a tudatformálás minden eszközével, legfőképp pedig kényszeríti saját egyre romló anyagi helyzete.
Ezzel együtt a tőke, a termelő és a fogyasztó hármasságában még mindig a fogyasztóé a legnagyobb döntési szabadság. A termelő, ha ellenszegül a gazdasági kényszernek, nyomban elpusztul. Ugyanez történik a tőkével és a politikai hatalommal is. Mindannyian végletesen ki vannak szolgáltatva rövid távú érdekeiknek. A fogyasztó az egyetlen, aki hosszú távú érdekei védelmében áldozhat a rövid távúakból. Ha ellene szegül a gazdasági kényszernek, nem pusztul el, csak süllyed valamelyest a (GDP-ben mért) életszínvonala. Szegényebben, ugyanakkor értelmesebben élhet, fontos ügyet szolgálva.

Sokan mondják, hogy az emberek öntudatára semmit nem lehet építeni, csakis az érdekeikre. Nem hiszem, hogy így lenne. Hogy ne múltbéli példát hozzak, gondoljunk a mai dán „nacionalizmusra”. A dánok az Európai Unió tagjaként is – amikor tehát jogi védelemre nem számíthatnak harcukban – sikerrel védik saját mezőgazdaságukat a külföldi termelők ellen, mégpedig fogyasztói áldozatvállalással. Nem vesznek külföldi terméket, míg a sajátjuk el nem fogyott, akkor sem, ha a sajátjuk olykor gyengébb minőségű, vagy drágább. S ez nemcsak Dániára jellemző.
Gondolom, nem a nemzeti eszme az egyetlen, amiért érdemes áldozatot hoznunk; fennmaradásunk ügye legalább ennyire fontos.
Az öntudat nem azt jelenti, hogy az ember saját érdekei ellenében cselekszik, hanem azt, hogy hosszú távú érdekeit a rövid távúak elé helyezi. Ez sokak szerint az emberi lét egyik fő sajátossága. 
Végül pedig: nem tudom, e téren mi értelme a pesszimizmusnak, milyen hiba elkövetésétől óv minket. Van talán más választásunk?

Meg kell előznöm egy félreértést. Semmiképp sem azt akarom állítani, hogy a tőke, a termelés vagy a politika tökéletesen tehetetlen, s e területeken ne is tegyünk semmit. Nyilvánvaló, hogy minden területen meg kell tennünk mindent, ami tehető. Igen fontosnak tartom új közgazdaságtani rendszerek kidolgozását és alkalmazását, mind a tőke jobb felhasználása, mind a termelés terén, s a jobb politika még többet segíthet.
Az is világos, hogy a tőke legnagyobb koncentrátumait nem vehetjük egy kalap alá a kisember megtakarított pénzecskéjével, s az IMF, WTO szintjén a tőke már szinte szabadon dönthet világunk sorsáról. Érdemes tehát nyomást gyakorolni rá, amennyire csak lehet.
A tőkés termelés nem alkot teljesen egységes érdekszövetséget; az egyes csoportok érdekei nem ritkán ellentétbe kerülnek egymással. Ezeken a pontokon is be lehet avatkozni a rendszerbe.

Mondandóm lényege, hogy nem kell semmire és senkire várnunk. Sem hatalomra, kedvező körülményekre, sem szakemberekre vagy politikusokra. Az értelmes cselekvés lehetősége máris és mindig nyitva áll mindnyájunk előtt, fogyasztói minőségünkben. Ráadásul e minőségünkben vagyunk legszabadabbak és leghatékonyabbak. Ne higgyük, hogy olyan csekély jelentőségű, amit így tehetünk! Gondoljunk arra, hogy az ügynökök mennyi energiát fordítanak egyetlen fogyasztó megnyerésére is.

*
A probléma lényegének felfogásához hangsúlyoznunk kell azt a nyilvánvaló tényt, amiről folyton megfeledkezünk, mert figyelmünk az emberi világ határán belül reked. Ez a tény nem más, mint hogy egész gazdaságunk a természetből él. A természet elfogyasztásából élünk. A termelés is a fogyasztás része: mintegy előemészti, közvetlen fogyasztásra alkalmassá teszi számunkra a világot.
Ez csak addig lehetséges, amíg fogyasztásunk és kibocsátásunk nem lépi át a természet eltartóképességének határát. Ezt a határt már átléptük, ezért gazdaságunkat már soha többé nem állíthatjuk vissza eddigi formájába. A természetet megnövelni nem áll módunkban, így az emberi lét legfontosabb kérdéseit többé nem az emberi világon belül kell keresnünk. Fennmaradásunk nem a háborún és békén, szereteten vagy a javak igazságos elosztásán múlik, hanem azon, képesek leszünk-e szaporodásunkat, fogyasztásunkat, tevékenységünket visszafogni és átalakítani olyanná, hogy újra beilleszkedjen abba a nagyobb rendszerbe, amelyből élünk.


Forrás

2010. július 15., csütörtök

Csodavárás vagy kétségbeesés helyett

Az emberiség jövőjéről való gondolkodást messze túlnyomóan kétféle narratíva uralja: a fejlődés és az apokalipszis meséje. Mind ismerjük e sztorikat: ha beülünk egy sci-fi filmre a moziba, ott vagy csillagközi űrhajók vannak, de legalábbis csilli-villi számítógépek, vagy kietlen, katasztrófa utáni táj (legyen ez atomháború, klímaváltozás, vagy sokkal inkább temészetfeletti események hatása).
A fejlődés meséje végletes formában így szól: amiben ma haladunk, tovább is fogunk haladni, és ez legyőz minden gátat, megold minden mai problémát. 1969 és ’72 közt 12 ember járt a Holdon. Az akkori sajtóban szinte mind arról irkáltak, hogy az ezredfordulóra már állandó Hold-bázis lesz, és emberek járnak a Marson. Az űrprogramokat azonban a költségek miatt visszavágták. A „fejlődés logikája” azt diktálná, hogy amit egyszer az emberiség megcsinál, azt onnantól csak még jobban, még olcsóbban, még könnyebben tudjuk újra és újra megtenni. Végülis, az első holdraszálláshoz szükséges számítások javát még logarléceken végezték, és az űrhajókat mind kézzel szerelték össze. Mennyivel hatékonyabb technológiáink vannak ma! Azonban könnyen lehet, hogy messze a legtöbb dolog, amit ma egyszerűen a „fejlődésnek” tulajdonítunk, valójában véges források egyre gyorsuló ütemű kihasználásán alapul. Ez egyes esetekben nyilvánvaló lehet, de gyakran teljesen megfeledkezünk róla, bár ez szó szerint mindannyiunk életébe is kerülhet.
Ezzel eljutottunk a másik meséhez, a valamilyenfajta „apokalipszis”, a végső pusztulás meséjéhez. Következzék néhány forgatókönyv.  A klímaváltozás elszabaduló önerősítő ciklusokba fut, metán szabadul fel a szibériai örökfagyból, amely a folyamatot tovább gyorsítja. Az óceánok melegedése és savasodása megöli a fitoplanktonokat, akik a bolygó oxigénjének felét termelik meg. Elfogy a termőtalaj, aminek a globális széntartalma (ami az élő humusz mennyiségét is jelzi), 150 év alatt máris a felére csökkent (ezt egyelőre a műtrágyázással ellensúlyozzuk, de földgáz hiányában ez nem tartható). Az óceánokban százmillió tonnaszám jelen lévő műanyagszemét lassacskán elkopik, és a műanyagpor bekerül a táplálékkörbe, mert maguk a polimer molekulák csak több ezer év alatt töredeznek el, és sokféle műanyag hormongátló hatása következtében az emberek (és más állatok) képtelenné válnak a szaporodásra. [lásd korábbi fordításom: Műanyag]
A legutóbbi nagy „világvége-jóslat” az ezredfordulóra vonatkozott. A számítógépek egy része csak kétszámjegyű dátummal számolt, így egyesek az egész civilizáció összeomlását képzelték el a számítógépes rendszerek „megbolondulása” következtében. Reklámok is hirdették: baj lehet, ha nem cselekszünk. Ezek hatására sokan lecserélték régi számítógépüket. Mégis voltak (főleg az USA-ban), akik az új millenniumot várva beraktároztak maguknak élelmiszerből (és lőszerekből), és saját kis bunkerükbe húzódtak. De mind tudjuk, nem történt semmi. Legalábbis semmi szokatlan. Amit a pánikoló emberek figyelmen kívül hagytak, az ez a három szó: „ha nem cselekszünk”. De adott volt a probléma, adott volt a határidő, és a számítógépes cégek rászálltak a dologra. Valószínűleg még túl is fújták az egészet, a gyors és könnyű profit reményében. A következő években meg kisebbfajta válsággal küzdött a számítógépgyártás a kereslet visszaesése miatt.
Most az állítólagos maja próféciákról beszélnek egyesek, 2012. december 21-éről. Valójában, mivel a maja számrendszer nem helyiértékes alapú, a naptáruk csak véges ideig működik. Ha élne még a maja társadalom, könnyedén megbirkóznának ezzel, egyetlen új jelet kellene csak bevezetniük az újabb kor dátumaira. Kivéve, ha számítógépeket használnak, de ekkor is biztos megoldanák a saját „Y2K-problémájukat”.
Mind a fejlődés, mind az apokalipszis meséje vonzó lehet. Az első azok számára, akik jól érzik magukat a mai világban, viszonylagos gazdagságban élnek a Föld összes emberi lakosa közt, és vágyakozva néznek az elé, hogy majd egyre csak még többet és jobbat kaphatnak. Az apokalipszis meséje a legtöbb formájában a kiábrándultaknak és elnyomottaknak szól, akik vagy egy teljes társadalmi összeomlás után tudják csak elképzelni egy épeszűbb világ eljöttét, vagy szinte azt várják, hogy a teljes káoszban majd végre csak az egyéni képesség dönt a túlélésről a képmutatás és hatalmi rendszerek helyett, vagy szinte megnyugtatja őket a kegyetlen emberiség végső hanyatlásának gondolata: „Egy néma ünnepély, ember-utáni csend” [Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz].
Azonban mindkettő egy gondolati gátat is jelent. Ha a fejlődésben vagy az apokalipszisben hiszünk, az csak csodavárást illetve kétségbeesést eredményez. Azt gondoljuk, hogy „majd megoldja valaki, valahogy, és nekem a kisujjamat se kell mozdítanom” vagy azt, hogy „úgyis reménytelen, már semmi se számít”. Az egyéni felelősség szerepét nem tudjuk jól elhelyezni ezekben a mesékben.
Ha csak ebben a két narratívában gondolkodunk, a kérdés a következő lehet: mondhatunk-e valamit, vajon melyik „győz” nagyobb eséllyel, a fejlődés vagy a katasztrófa? Azonban szerintem egyik se. A legfőbb üzemanyag, ami a „fejlődést” és a kíméletlen környezetpusztítást egyaránt hajtotta, már leszálló ágba került.
Egy harmadik lehetséges jövőképet szeretnék bemutatni, amely talán valószerűbbnek tűnik az eddigieknél, és ami az azonnali jelenre vonatkozóan is rengeteg fontos tanulságot hordozhat. Ez nem egy olyan sztori lesz, amiből könnyen filmet lehetne készíteni. Nem olyan lesz, amit bárki könnyen besorolna a már jól ismert narratívái közé, hogy „ja, erről már hallottam”. Pont ezért is létfontosságú lehet, hogy megismerjük.
A cikkemben sok kétségbeejtő állítással is találkozhatsz majd, mert én úgy látom, hogy a jelen helyzetünk tényleg sok szempontból vészes. Az ipari civilizáció jövőjével kapcsolatban nem vagyok „optimista”, az állandóan növelni való fogyasztás mániája sokkal több gondot okoz, mint amennyit megold, és a gondok legsúlyosabb részét a következő generációkra hárítjuk. Ha azonban fontosabbnak érzed, hogy a gyermekeid egészségesen és boldogan élhessenek, mint hogy autókat vezethessenek, akkor talán már túl optimistának is fogod találni a végkövetkeztetéseimet.  Bár addig még egy rakás kellemetlen dologról is írok. Tarts ki!
Energia
Kezdjük a kőolajjal. Illetve már elkezdtük 1854-ben, amikor Łukasiewicz kidolgozta a petróleum lepárlásának módját, és megfúrták az első kereskedelmi célú olajkutat. (Kőolajat és aszfaltot egyébként már az ókorban is használtak, onnan, ahol szivárgott magától, és kevés utófeldolgozással.) Az olajkitermelés a kezdeti lassú emelkedés után szárnyalóra váltott, és legnagyobb lendületet az USA-ban nyert. Mígnem 1956-ban M. King Hubbert geofizikus előállt azzal az elméletével, hogy az USA olajkitermelése 1970 körül eléri a csúcsát, és onnantól lefelé ível. Sokan kiröhögték. De igaza lett. És a globális olajhozam-csúcs is elkerülhetetlen, sőt, a legtöbb jel szerint valószínűleg már túl is vagyunk rajta.
Lássuk, miért van ez így! A legfontosabb fogalom a befektetett és a kinyert energia aránya (angol betűszava: EROEI). 1930-ban, amennyi energiát befektettek a felderítésre, kútfúrásra, és finomításra, a százszorosát nyerték vissza. Ez az arány 1970-re már 25 körülre esett vissza, mivel nehezebb volt új lelőhelyeket találni, a régi kutakból már nem a természetes nyomás által ömlött az olaj, hanem pumpálni kellett, és az olajmezők mélyebb rétegeiből sűrűbb, így csak nagyobb energia-befektetéssel finomítható nyersolajat kaptak. [lásd korábbi írásom: Mekkora bajban vagyunk, és miért nem cselekszünk?]
Minden erőforrás kitermelése során először azokat a lelőhelyeket célozzák meg, amelyek a legnagyobb profittal kecsegtetnek, tehát a legjobb befektetett energia/kinyert erőforrás aránnyal rendelkezőket. Így érthető ezen arány fokozatos csökkenése. Előbb vagy utóbb minden olajmező eléri azt a szintet, ahonnan már nem éri meg új olajkutakat fúrni, mert már ezzel se növelhető tovább a kitermelés. Ekkor éri el a kitermelés a csúcsát. Ettől még a korábbi olajkutak fenntartására, és persze a feldolgozásra még kell energiát fordítani. És előbb-utóbb az arány egy alá csökken, azaz több energiát kell befektetni a kút fenntartásához, mint amennyit kinyerhetünk, és ekkor a további kitermelés teljes mértékben gazdaságtalanná válik. Tehát nem számít, hogy maradt még lenn valamennyi olaj. A technológiák fejlődése ezt a határvonalat kicsit ki tudta tolni, de nem nagyon.
Bármely más energiaforrás is hasonló mintát követhet, így egy összenergia-csúcs is bekövetkezhet. Az atomerőművekhez a hasadó uránizotópot használható mennyiségekben tartalmazó ércet egyre mélyebbről kell bányászni. Jelenleg az atomerőművekben világszerte felhasznált fűtőanyag felét adják a leszerelt hidegháborús atomfegyverek. A fúziós erőműveket gyakran emlegetik, de igazából még semmi nem látszik belőlük. Szénből még van bőven, de abból is egyre inkább csak a gyengébb minőségű, vagy nehezen bányászható. A szénkitermelés felfutása folytatódott az olajkorban is, főleg mivel az olajalapú infrastruktúra: a gépek és aszfalt és műanyagok, ezt is megkönnyítette.
A kőolajszármazék üzemanyagok szinte minden más energiaforráshoz képest könnyen kitermelhetőek, feldolgozhatóak, szállíthatóak, tárolhatóak és felhasználhatóak. Semmi más anyagot nem ismerünk, ami minden téren megközelítené az olajat. És az olaj minden más erőforrás beszerzését és használatát segítette: ércek és édesvíz, „megújuló” energia, a talaj kizsákmányolása (a monokultúrás mezőgazdálkodás hosszú távú tarthatatlanságára még visszatérek).
De mindebből még nem következik, hogy azonnal összeomlana minden az olajhozam fokozatos csökkenésével. Az üzemanyagárak növekednek, és előbb talán bedől az autógyártás, mert alig lesz már új autóra kereslet. Talán bedől sok légitársaság. Talán bedőlnek a Felesleges Műanyag Vackokat™ gyártó iparágak, és mivel a víz is drágul, az Egészségtelen Cukros Löttyök™ ipara is. Attól, hogy az infrastruktúra akadozik, még nem csődöl be minden teljesen. Amikor éppen nem jön a gáz, majd újra egyetlen fatüzelésű kályhával fűtött szobában alszik a család. Amikor épp nincs villany, újra kézzel mosunk majd a fürdőkádban. Talán ebbe nem halnánk bele.
Egyetlen autó legyártása, a tömegének kétszeresét igényli olajban, illetve ezzel egyenértékű energiát, az ércbányászathoz és a fémek kinyeréséhez, az autó minden részének megformázásához. És mindez valószínűleg több szennyezéssel jár, mint amit az autó egész későbbi „élettartama” alatt a kipufogógázok által teremt. (Bár fura, hogy az autók élettartamáról beszélünk, az emberiség élettartama meg nem izgat. Lásd Kurt Vonnegut egy zseniális könyvrészletét) Egyszerűen nem létezik környezetkímélő bányászat vagy nehézipar. És valószínűleg lehetetlen a jelenlegivel azonos számú, újfajta meghajtású autó legyártása. De azért nézzünk végig három ilyen újítást, amit leggyakrabban emlegetnek: a hidrogén, biodízel, és elektromos meghajtású autókat.
A hidrogén, mint nyersanyag nem létezik a természetben. A víz molekuláinak felbontásával lehet hidrogéngázt előállítani, hatalmas energia-befektetéssel (és az energiát valahonnan máshonnan kell nyerni). Ezután a hidrogént tárolni kell, nagy nyomáson, és hűtve, bár még így is igen robbanásveszélyes. A biodízel annyiban lóg ki a sorból, hogy nem igényli maguk a motorok átalakítását. Viszont az etanol előállítása egy hatalmas infrastruktúrát igényel, mezőgazdasági gépeket és műtrágyákat, erjesztőket és lepárlókat. Mindez egyes számítások szerint összesen több energiát igényel, mint amennyit a végtermékből vissza lehet nyerni. (És az élelmiszer rovására megy.) Tehát csak az állami támogatások miatt érheti meg pénzügyileg, de végsősoron semmit sem ér az összenergia szempontjából. Az elektromos energia tárolása rendkívül erőforrás-igényes. Előbb át kell alakítanunk például vegyi energiává az akkumulátorokban, majd vissza. És ez sose lehet 100%-os hatásfokú. És persze ennek az energiának is előbb származnia kell valahonnan. Ennyit erről.
A földhő minden praktikus szempont szerint szinte kimeríthetetlen energiaforrásnak tekinthető. Azonban itt sem minden helyszín kifizetődő a geotermikus erőművek létesítésére. Vulkánok közelében, és mélyen fekvő alföldeken érheti meg csak. És a mély kőzetekben történő hőterjedés sebessége így is egy korlátot állít.
A napelemek magas technológiát igényelnek, és olyan ritkafémeket, mint a tellúr, amely rászolgál a nevére: egy tonna rézércből egyetlen gramm tellúr nyerhető ki. A naptornyok úgy működnek, hogy hatalmas tükrök irányítják egy pontba a napfényt, ahol az így felmelegedő sóoldat termel energiát. Ehhez is magas technológia szükséges, a tükröknek automatikusan úgy kell forogniuk, hogy a Nap „mozgásának” megfelelően mindig a toronyra irányítsák a fényt.
A szélkerekek gyártásához pedig a roppant energiaigényes alumíniumból kell sok. És mind a nap- és szélenergia fontos hiányossága az, hogy előre nem tervezhető ingadozással működnek. Az elektromos energia tárolásának nehézségeiről pedig már szóltam.
Ha lenne olyan alternatív energiaforrás, ami a fosszilisakhoz képest sokkal jobb befektetett/kinyert energia arányú, akkor miért nem építik már mindenütt? Miért van még mindig egy nagy kérdőjel az „alternatív energia” után? Sokan az olajlobbi összeesküvését emlegetik. De miért nem vágnak bele gőzerővel (vagy szélerővel) maguk az olajtársaságok?
Valamennyit persze befektetnek, de ez leginkább csak kirakat. Amikor a BP (korábban British Petroleum, ami egy brit társaságból világcéggé nőtte ki magát) felvette a „Beyond Petroleum” (a kőolajon túl) szlogent, és új, zöld logót csináltatott, az új imázst befuttató reklámkampányukra többet költöttek, mint eközben megújuló energiára.
Mégis, a legtöbben úgy gondolkodnak, hogy ha majd elfogy az olaj, építünk naperőműveket. De mégis, miből? És most nem a pénzről beszélek, akármennyi papírfecnink lehet, abból nem lesz naperőmű. Valami csúnya csapdába futottunk bele, ezt néhány hasonlattal próbálom érthetőbbé tenni.
Faust
Érdemes felidéznünk egy történetet: a legendák, vagy Marlowe drámájának Faust doktorát. Faust lepaktált Mefisztofelésszel (aki Lucifer küldötte), hogy a jövőben beszolgáltatandó lelkéért cserébe 24 év földi hatalmat, az ördög szolgálatát kapja. Amikor közeleg az utolsó éjfél, egyre kétségbeesettebben próbál kitérni végzete elől. Bizodalmát abba a hatalomba és varázserőbe veti, amit az ördög segítségével elnyert, és abban reménykedik, hogy ezekkel le fogja tudni győzni magát Mefisztofelészt is. Azonban, amikor éjfélt üt az óra, minden ereje elszáll, amint az ördög ellene fordul és elvonszolja a pokolba.
Hasonló sorshoz vezethet a technológiába vetett hitünk, hogy majd megoldjuk valamivel az olajhiányt. Annyira hozzászoktunk az olaj által szolgáltatott energiához, hogy már mindent csak a „saját” technológiánknak tekintünk, és nem látjuk a fosszilis energia ördögének kezét a dologban. A különbség csak az, hogy nem egy személyes pokolba kerülünk, hanem a Földön teremtünk pokoli körülményeket.
Mondanék egy másik hasonlatot is: egy emberrel az orvosa tudatja, hogy gyógyíthatatlan betegsége van, bár még egy darabig tünetmentes lesz. Az illető ezután ezt nem mondja el senkinek, és teljesen ugyanúgy éli tovább az életét, mint eddig. Tegyük fel, hogy a családtagjai közül néhányan tudnak a bajáról. De amikor megemlítik neki, hogy nem követi az orvos előírásait, az illető csak feldühödik. És így végül a családtagok elhallgatnak. Évek telnek el, és már mindenki „elfeledte” a diagnózist. Persze, ha direkt módon rákérdeznének, tudná, de egyébként soha nem gondol rá, és így nem is veszi figyelembe. De amikor a kínzó tünetek megjelennek, már nincs mit tenni.
Az illető talán jobban járt volna, ha elfogadta volna a betegségét, és hallgatott volna az orvosra. Kényelmetlenebbül élt volna, ez igaz, de könnyen lehet, hogy hosszabb, teljesebb, boldogabb, értelmesebb életet. Ez a hasonlat is sántít: nem az emberiség halálos diagnózisát adom, hanem csupán egy életmódét, egy gondolkodásmódét. Van különbség. De a lényeg: ha nem nézünk ezzel szembe, ha sose beszélünk róla, talán lassan már tényleg túl késő lesz.
De ha felébredünk, lesz teendőnk bőven, amivel a magunk után hagyott pokoli körülményeken enyhíthetünk. Egyre inkább csak a tengerek mélyén találunk új olajkészleteket, és a tengeri olajtornyok „biztonságos” fenntartásához (persze az olaj sose biztonságos, de elégetve még mindig kevesebb gondot okoz, mint nagy mennyiségben a tengerbe ömölve) igencsak bonyolult infrastruktúra szükséges. Ha ez úgy dől össze, hogy a csapokat nem zárjuk el rendesen, a Mexikói-öböl mostani katasztrófája százszorosan megismétlődhet. Az atomerőművek biztonságos bezárása negyedannyiba kerülhet, mint a felépítésük. Itt se a pénz a lényeg, az csak mutatja, hogy bizony nagyon energia- és munkaigényes a dolog. És mindezek olyan feladatok, amikből már semmi közvetlen hasznunk nem lesz. Talán valahogy eltakaríthatnánk valamennyit a rengeteg úszó műanyagszemétből. Tudom, hogy így is tenni kell valahova, de akkor legalább mélyen a föld alá, hogy ne kerüljön be (még jobban) a táplálékkörbe. És idővel még a műanyag-molekulák is eltöredeznek. De ismét: hatalmas munka, nulla „haszonnal”. A vegyi gyárak nagy tartályaiban lévő anyagokat ártalmatlanítani kellene, mert felügyelet nélkül előbb-utóbb kiszivárognak. Feltörhetnénk egy csomó úgyis feleslegessé váló utat és parkolót, hogy újra teremhessen a talaj. Ez is sokkal könnyebb lenne a meglévő gépekkel, mint kézi csákánnyal állni neki. Mindez lényegében a Föld aknamentesítése lenne, hogy ne hagyjunk megannyi láthatatlan halálos veszélyt az utánunk eljövőkre.
Túl sokáig gondolkoztunk csak a közvetlen haszon érdekében, a hosszútávú következményeket figyelmen kívül hagyva. Mára ezek a következmények annyira összetorlódtak, hogy a problématologatás módszerét ideje lenne feladnunk.
Problématologatás
Talán soha nem volt még fontosabb Albert Einstein bölcsessége: a problémákat nem tudjuk ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint ami megteremtette őket.
Mint a kétezredik év számítógépes gondjaival kapcsolatban említettem, ha adott egy jól körülhatárolható probléma, egyértelmű határidővel, az ilyenek megoldásában jók vagyunk. De szinte minden más problémához is hasonlóan állunk hozzá. Elkülönítjük, és határidőket, célokat tűzünk ki. Csak kalapácsunk van, és mindent szögnek nézünk.
Bizonyos értelemben mindenki, mindig „problémákat” old meg. Pénzre van szükségünk: probléma. Találunk munkát, ahol sok kis problémát kapunk egymás után. De még a szórakozást is tekinthetjük problémamegoldásnak: az unalom problémát oldjuk meg.
Akkor hogy lehet, hogy a sok problémamegoldás eredményeképp még több problémánk lett? Ez pont az elkülönítő módszerben rejlik: egy területről arrébb söpörjük a gondokat, és ezt kipipálhatjuk, de gyakran, tágabb nézőpontból tekintve, nem oldunk meg semmit. Három ilyen problémakör, amit elkülönítve kezelünk: az egyéni, társadalmi, és környezeti problémák. A társadalmi problémákat például „megoldjuk” törvényekkel és bürokráciával, és nem törődünk azzal, hogy ez az egyes embereknek mennyi plusz macerát és stresszt jelent. A személyes problémákat megoldjuk például vásárlással, amitől boldogságot várunk, de nem törődünk azzal, hogy mennyi szemetet teremtünk. A környezeti problémák megoldását meg sokan csak a személyes áldozatvállalásban látják. Nézzünk néhány konkrét példát a problématologatásra!
Az intézményesített szemétszállítás a huszadik század eleje környékén született meg az USA-ban. Európában csak a két világháború közt terjedt el igazán, előbb a városokban, majd vidéken. Az a legérdekesebb, hogy csak miért ekkor indult be ez, és hogy ekkor miért? Addig az emberek nem szívesen adták oda a szemetüket, mert az értéket jelentett. Gyerekek és kézikocsis vándor emberek gyűjtötték a városi háztartásokból a disznóknak adható ételmaradékot, mások a csontokat (enyvgyártáshoz), mások a rongyokat és papírokat, és a szemétért cserébe néhány tojást vagy kis pénzt adtak, míg maguk is megkapták a fizetségüket az összegyűjtött, immár alapanyagokért. A papírgyártás különösen drága volt, mivel sok energiát igényel, és még nem úszkáltak annyira az olajalapú energiában, és nem vágták millió hektárszámra az erdőket. Az első világháború papírhiányt is okozott sok helyen, ahol így országos propaganda szólította fel az embereket a rongyok leadására.
Ha ez olyan jól működött, miért kellett központosítani a szemétszállítást? Főként azért, mert adódott egy új probléma: az emberek nem vették a műanyag (és műanyag-csomagolású) termékeket. Nem vették, mert az a szemét nem kellett senkinek. Így ezt megoldották a központosított szemétszállítással. Az addigi takarékoskodás propagandáját felváltotta a fogyasztás propagandája. A gazdaság attól megy, ha vásárolsz. A legtöbb szemét bármilyen értéke elhanyagolhatóvá vált, ahogy mindenből könnyebb lett egyszerűen újat gyártani. Így az emberek gondolkodásmódjában is történt egy nagy váltás: lényegében már nem kellett odafigyelniük a szemétre. Csak kirakják, és kész. Lényegében úgy gondolkodhatnak és viselkedhetnek, mintha amit kidobunk, az már nem létezne. Eltűnik. Csak persze valójában nem tűnik el, és ez vezethetett az óceánokat elborító szemétáradathoz. Mára a világ óceánjai területének körülbelül 40%-át fedi többé-kevésbé összefüggő „műanyagleves”. Igen, a Föld felszínének egynegyedét. Igen, tudom, hogy hihetetlennek hangzik. De ez történik, ha nem figyelünk arra, hogy hova is toljuk át a problémákat.
A problématologatás hatókörét szintén nagyban kiterjesztette az olaj. A gazdag országok ma a környezetszennyezésük és társadalmi problémáik nagy részét „exportálják”: legyen másutt a szennyező ipar, dolgozzanak másutt éhbérért az emberek! A termékek meg jöjjenek hozzánk!
Annyi különféle „időmegtakarító-gépet” gyártunk ma: autókat és repülőket, amikkel gyorsan eljuthatunk egy helyről egy másikra (ami persze ettől leginkább pont ugyanolyan szennyezett, mint ahonnan elindultunk), számítógépeket, mosógépeket, és még folytathatnám. Akkor hogy lehet, hogy oly sok embernek „alig van ideje”? Talán az időmegtakarító-gépet gyártó teljes infrastruktúra és hivatali rendszer több időt vesz el az emberektől, mint amennyit megtakarítunk. De ha van mosógépünk, és csapból jön a víz, és plázákba járunk, és elviszik a házunk elől a szemetet, akkor vagyunk csak „modernek”. Infúzión és bepelenkázva élünk, és még büszkék is vagyunk rá.
Abszurd módon különválogatva kezeljük a problémákat. Jaj, sokat kell lépcsőznöm a lakásomig: építtessünk hát liftet. Jaj, nem mozgok eleget: veszek hát egy lépcsőzőgépet.
De arra is van példa, hogy a problématologatás egyetlen emberi testen belül zajlik. A mai orvoslás kulcsfogalma: a gyógyszer. Sokan beleesnek egy „gyógyszercsapdába”: a testük hozzászokik a szedett anyagokhoz, és így nem tudják elhagyni, sőt, a mellékhatások kezelésére egyre több és többféle gyógyszert szednek. Az ember testében rengeteg velünk szimbiózisban élő baktérium él, a belekben, a bőrön, de szinte mindenütt. Ezek összesített génállománya az emberének százszorosa is lehet. Mi magunk is egy komplex ökoszisztéma vagyunk, és az ember génállományának „megfejtésével” ennek még csak egy apró töredékét ismerjük (bár azt se igazán). Amikor egyetlen újfajta anyag bejuttatásával próbálunk egyetlen értéket a „helyére tolni” akkor egy komplex rendszerbe avatkozunk be, és könnyen lehet, hogy sok esetben több kárt okozva, mint hasznot. A természetes gyógymódok általában nem egyetlen „hatóanyagon” alapulnak, és nem is rövidtávú, beszűkült, ipari érdekek által vezérelt tudományos megfigyeléseken.
Amikor a kétségbeesett és depressziós embereknek pszichiátriai „gyógyszereket” adnak, azzal valójában egy társadalmi problémát vetítenek le az egyénekre, hogy egy „kedvenc kalapácsunk”, a vegyszereket használhassuk.
Ezen túl, paradox módon a gyógyszeripar és a modern orvoslás az egyik legtoxikusabb ágazat az egész környezetünkre nézve. Talán semmi más ipar nem állít elő ennyiféle veszélyes mérget. Ezek a gyógyszergyártás melléktermékei, vagy akár az emberi szervezetből kiürülő gyógyszermaradványok. Néhol annyi ösztrogén-szerű anyag került tavakba, hogy az ott élő békák, hüllők hím egyedei lényegében „nemet váltottak”. Talán nem kell mondanom, hogy ez mivel jár. És ismét, a hormongátló hatású műanyagok és hormonhatású vegyszerek bekerülnek a táplálékkörbe, és akkor is fogyasztjuk őket, ha nem szedünk semmilyen gyógyszert.
Táplálékkör
Vannak, akik annyira lelkes állatvédők, hogy szerintük az állatoknak se lenne szabad egymást bántaniuk. Egy javaslat: válasszuk el a Serengeti szavannát egy kerítéssel, és egyik oldalra kerüljenek a növényevők, a másikra a ragadozók. Természetesen ez egy nyilvánvaló abszurditás, de mégis, gondoljuk végig, mi történhetne, tanulságos.
A kérődző állatoknak van bendője, ami nem savas, így benne a baktériumok lebonthatják a cellulózt. Tehát a gazella, bár lelegeli a füvet, előbb lényegében a baktériumok eszik meg a cellulózt, és ezután a gazella megeszi a baktériumokat. A ragadozók emésztőrendszerében ilyesmi nincs. Az ő gyomruk savas, a hiénáké és más dögevőké különösen, hogy ezzel elpusztítsanak minden egyes baktériumot. Így hát az ő térfelükön lennének hamarabb gondok. Halálra éheznének, és bár a hiénák még lakmározhatnának egy ideig, ők is kipusztulnának. Ezután a táj elsivatagosodna. Hogy miért? A fűfélék a száruk tövénél nőnek, és a legelés (vagy a fűnyírás) nem öli meg őket. Így csak kevesebb súlyt kell emelniük, miközben tovább nőnek. Legelő állatok hiányában a füvek hosszúra nőnek, és végül elszáradva betakarják a talajt, elzárva a napfényt a fiatalabb fűszálak elől. A Serengeti talaja vékony és baktériumokban szegény, a növényi anyag elbomlása (mineralizációja) túlnyomó részt az állatok emésztőrendszerében történik. Ahogy ez a körforgás megszakad, a növények is belepusztulnak.
A kerítés másik oldalán a növényevők populációja megugrik. Nincs már többé semmi, ami a számukat egy egyensúlyi helyzetben tartaná. Ezt a jelenséget már sokszor megfigyelték invazív (idegen ökoszisztémába kerülő, és ott saját ragadozók által nem kordában tartott) fajoknál. A túlfutás végeredménye az lehet, hogy túlterhelik a saját élelemkészletüket: lerágják szinte az összes füvet, és azután éhen halnak.
Az oroszlánok leginkább a beteg vagy öreg zsákmányállatokat kapják el. Amikor egy gazella megpillant egy oroszlánt, legelőször egy nagyot ugrik a levegőbe. Ez alkalmatlan viselkedésnek tűnhet, hiszen az adott gazella ezzel időt veszt, ha az oroszlán őt venné végül üldözőbe. De jelzi a társainak a veszélyt, és az oroszlán számára pedig azt jelzi, hogy ő egy egészséges, erős egyed. Ha az oroszlánok őt üldöznék, könnyen lehet, hogy csak az erejüket pazarolnák. És a beteg állatok kiválogatódása a járványok megakadályozását is segíti a gazellacsapatban.
De a javaslat, ami minden „erőszak” megszüntetésére irányult, valójában szinte az összes élet kipusztulását okozná a területen. Ha ez eleve abszurdnak tűnik, vegyük észre, hogy valójában pontosan ilyesmit művelünk, csak sokkal nagyobb léptékben. A mai mezőgazdaság a táplálékkört megpróbálja kiegyenesíteni, hogy minden tápanyagnak mi legyünk a végcélja. Irtjuk a többi csúcsragadozót, akik a táplálékunkban a vetélytársaink lehetnének. Irtjuk azokat a növényevőket, akiket mi nem tudunk megenni, de eleszik a növényeket előlünk vagy a háziállataink elől. Irtjuk azokat a növényeket, akik elszívnák a tápanyagot az általunk, vagy háziállataink által megehető növények elől.
És nem figyelünk arra, hogy utánunk mi jön. Az ürülékünk csak lehúzzuk a vécén, ahol így az gyógyszerekkel, és mindenféle vegyszerrel keveredik. Sok nagy folyó torkolatánál hatalmas „halott zónák” alakulnak ki az óceánokban, az emberi ürülék, az állatüzemek trágyája, a műtrágya kimosódása által a vízben túl sok nitrát gyűlik össze, és e mellé túl kevés szén (a testünkbe kerülő szén legnagyobb részét „elégetjük” és kilélegezzük), és ebben a közegben így olyan baktériumok szaporodnak el, amelyek felélik a víz összes oldott oxigénjét, és a halak és sok más állat megfulladnak. [lásd korábbi fordításom:Elbomlás] A talaj fogyatkozása tehát főként annak köszönhető, ahogy a tápanyagok az emberen áthaladva az óceánokba kerülnek. És sok olyan állatfaj meg kihalóban van, akik az óceánok tápanyagát visszajuttatták a szárazföldre: vízimadarak, akik ürülékükkel a partokat trágyázzák, a vadon élő (és ez fontos kitétel!) lazacok, akik a tengerben növekednek, és magasan a folyókban halnak meg.
Végül gyakran a saját halott testünk anyagát se engedjük vissza a Földnek, betonkapszulákba zárjuk. Mintha a folytatólagosság iránti vágyunk csak abban nyilvánulna meg, hogy földi maradványainkat minél jobban „tartósítsuk”, az emberiség folytatólagosságát pedig nem látjuk. Elutasítjuk magunktól az Élet csodáját, hogy testünk anyagai füvekként és virágokként (és adott esetben emberekként) születhessenek újjá.
A szavannás példamese arra is rávilágíthat, hogy a „legalkalmasabb túlélése” evolúciós elve mit is jelenthet. Ha egész fajokban gondolkodunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az a faj képes túlélni hosszútávon egy környezetben, amelyik jól alkalmazkodik a táplálékkörhöz. Ha az oroszlánok „tökéletes gyilkológépek” lennének, és a gazelláknak esélyt se hagynának, azzal saját pusztulásukat is előidéznék. Bármely faj (és itt beszélhetünk növényekről, növényevőkről, ragadozókról, parazitákról, baktériumokról), amely „túl sikeres”, abban az értelemben, hogy korlátok nélkül szaporodva a táplálékkört túlságosan maga felé húzza el, és nem segíti a táplálékkör egyensúlyát, nem maradhat fenn hosszútávon.
Egy másik, lelkes vegetáriánus állatvédők által gyakran megfogalmazott javaslat: ne egyen senki se húst, sőt ne tartsunk háziasított állatokat „rabszolgaságban”. Akkor nekik nem kell a takarmány, és így csak saját magunknak termesztenénk növényeket, és így még sokkal többen lehetnénk és senki se éhezne. Ezzel az elképzeléssel több komoly gond is akad.
Az első, hogy egy végletesen leegyszerűsített ökoszisztémát céloz meg, amiben túlnyomó részt csak emberek, és emberi tápláléknövények vannak. Persze baktériumok is, de sok más élőlénynek már nem jutna hely. És semmi nem mutat arra, hogy egy ilyen leegyszerűsített táplálékkör hosszútávon működhetne.
Valamint a növények közül is főként csak a gabonákat emlegetik. A gabona olyan a mezőgazdaságnak, mint a kőolaj az iparnak. Könnyen termeszthető nagy mennyiségben, könnyen tárolható és szállítható, és nagy energiatartalmú a sok szénhidrát miatt. De a színtiszta kalória-tartalom messze nem jelenti azt, hogy az ember számára kiegyensúlyozott táplálékot szolgáltatna. Valójában a gabonák fogyasztása evolúciós szempontból csak egy új találmány, így az emberi szervezet nem tudott megfelelően alkalmazkodni hozzá. Nem csak alultápláltság létezik, hanem félretápláltság is, amely sokféle gyötrelmes (hiány-) betegséget okozhat. [lásd Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás] Legyünk még többen, és szenvedjünk mind? Számomra nem túl bíztató jövőkép.
Mindenevők vagyunk, és a húsfogyasztás régóta fontos része fajunk étrendjének. A húsból olyan tápanyagokat nyerhetünk, amelyeket sok esetben ugyan az emberi szervezet maga is össze tudna rakni a növényi táplálékból, de a hús teljes hiánya nagy terhet rak az anyagcserénkre. Tudom, hogy ezt a sok vegetáriánus bőszen tagadná. Csak a dolgok igazságtartalmát nem az dönti el, hogy mennyien, mekkora hanggal tagadják vagy bizonygatják.
A fosszilis energiák nélküli élethez, egy fenntartható gazdálkodáshoz, a jószágok segítsége rendkívül fontos. Teherszállításhoz, trágyázáshoz. A szabadon élő csirkék megesznek egy csomó bogarat, csigát, gilisztát. Tehát nem olyan táplálékot, amit mi direkt módon megennénk (legalábbis nem sokan). A csak gabonából álló étrendbe egyébként a legtöbb állat is belebetegszik. Mégis, a gyakran jelentkező gabonafelesleg miatt manapság sokszor az üzemekben élő (senyvedő) állatokkal etetik meg azt, és ezen alapul az a számítás, hogy a hús mennyivel több erőforrást igényel, mint a növényi táplálék. Ez abszurd, a „rendes tehén” nem kukoricát és búzát eszik, hanem füvet. Az állatüzemek meg tényleg kegyetlen dolgok, nem csak az állatokra nézve, akiket teligyógyszereznek, hogy ne legyenek köztük a zsúfoltság miatt járványok, hanem ránk is, ha azt a húst esszük.
Nem csak az állatok fogékonyak a járványokra, ha sokat zsúfolunk belőlük egyetlen helyre. A növények is, bár itt a „járvány” az adott növényt fogyasztó bogarak vagy egyéb állatok elszaporodását is jelentheti. A monokultúrás szántóföld szinte egy terített asztal nekik. Így csak folyamatosan mérgeznünk kell őket, de ezzel mérgezzük a madarakat is, akik a bogarakat ennék, és így majd még többet kell mérgeznünk. A csomó egyforma növény mind ugyanazokat a tápanyagokat veszi ki a talajból, és ez még a vetésforgóval se egy túl jól működő dolog. A talaj felső rétege kimerül, majd a mélyszántás ezt beforgatja, de ez így is a talaj fokozatos kizsákmányolását jelenti.
Vannak már kidolgozott módszerek ezeknek a csapdáknak az elkerülésére. Fenntartható mezőgazdaság, biogazdálkodás, permakultúra: sokféleképp elnevezett sokféle irányzat, de sok közös jellemzővel. Például a polikultúrás gazdálkodás, ami azt jelenti, hogy sokféle növény él együtt. Lényegében egy olyan ökoszisztéma, amely rengeteg emberi táplálékot szolgáltat. Ha ez valóságos erdőkertek formáját ölti: gyümölcsfák, cserjék, évelő és egynyári növények, mind egy helyen és vegyesen, nem sorokban, akkor azáltal, hogy a növények különböző anyagokat vesznek fel a talajból és adnak le a talajba (mert ezt is teszik!), akár négyszerese is lehet egy adott területen a hozam a külön-külön ültetéshez képest. Persze egy ilyen kertet nem lehet szántani, de nem is kell: a talaj lazítását elvégzik a gyökerek és a giliszták (akiket nem mérgezünk meg), és ahelyett, hogy kimerülne a termőtalaj felső rétege, egy növénytársulás képes azt egyre gazdagabbá tenni. [lásd korábbi fordításom: Fák a dzsungelben] Ehhez azért állatok is hozzájárulása is szükséges, és nekünk is meg kell tanulnunk, hogy mi az a komposztvécé.
Egy erdőkertet nem lehet gépekkel gondozni. De miután jól elindítottuk, úgy öt év után, már nem is kell túl sokat gondozni. A betakarítás jelenti a legnagyobb munkát. Ezt se lehet gépekkel csinálni, de a termő időszakban folyamatosan lehet valamit szedni. Pontosan ezért nem kedvelt ez a módszer a profitorientált mezőgazdaságban, mert ez az embereknek szól, és nem az iparnak. Mert ami ma a legtöbb szántóföldön zajlik, az nem igazi élelmiszertermelés, hanem csak élelmiszeripari alapanyag-termelés. És egy olyan folyamat, amiben rengeteg fosszilis energiát használnak. (Körülbelül 10 kalória fosszilis energiát használunk minden egyes kalóriányi élelmiszerre: műtrágyák, gépek, hűtés, szállítás által.) Fosszilis energia nélkül már járótávolságban kell élnünk a kertekhez, sokkal többünknek kellene néha ott dolgoznia, és az évszakoktól függően néha több emberre lenne szükség, néha kevesebbre. Ez persze a népesség hatalmas átrendeződését, és rengeteg tennivalót igényel, de pusztán fizikailag talán lehetséges lenne az emberiség fenntartható (azaz nem pusztító) élelmezése, a mai roppant körülményes módoknál sokkal egyszerűbben. Hacsak mindezt nem gátolják meg a munkahely és a pénz mai fogalmai.
Munkahely
Büszkék vagyunk a specializációnkra, hogy mindenki szinte csak egyféle dologgal foglalkozik a munkája közben. Ezt úgy tartjuk, mint a „fejlettség” egy fontos jellemzőjét, pedig sokak számára ez csak azt jelenti, hogy egy gyári futószalag vagy egy pénztárgép mellett ülnek naphosszat. Mások feladata nem ennyire unalmas, de ez még így is hozzájárulhat ahhoz, hogy elveszítsük a kapcsolatot egy tágabb valósággal, a nagyobb körfolyamatokkal, és a problématologatás megannyi formáját teszi lehetővé. És ez veszélyes.
Egy katasztrofális módon összeomló társadalomra talán a legismertebb példa a Húsvét-szigetieké. Ez egy kis vulkanikus sziget a Csendes-óceánon, Chilétől 3510km-re nyugatra, és a világ egyik legizoláltabb helye, 2047km-re van a legközelebbi másik lakott sziget. (Bár 415km-re van lakatlan.) Európa-központú történelemszemlélettel már az is meglepőnek tűnhet, hogy egyáltalán eljutottak ide emberek „előttünk” is, mivel Amerika „felfedezése” (ahol persze már szintén laktak) is annyit váratott magára. Ezek szerint más társadalmak is képesek voltak tengerjáró hajót építeni.
A sziget híres hatalmas kőszobrairól. A kőfejtőkben máig állnak elkészült és félig elkészült szobrok. Mintha az embereknek hirtelen abba kellett volna hagyniuk a munkát. Én most nem próbálok pontos leírást adni arról, hogy mi történhetett, mert sokféle érdekes elképzelés van, és hosszú lenne mind kifejteni. [lásd Jared Diamond: Összeomlás] Amit a régészeti kutatások alapján biztosan tudni lehet: a szobrok szállításához és felállításához sok farönköt felhasználtak, és köteleket, amiket az egyik fafajta kérgéből készítettek. Eközben a fő táplálékforrásuk a halászat volt, mivel a szigeten nem éltek nagyvadak, se olyan növények, amelyeket nagyobb mennyiségben fogyaszthattak volna (mert attól még, hogy elhajóztak oda, nem tudtak könnyen átugrani a szomszédba egy kis vetőmagért). Tehát eleve elég zord természeti körülményeik voltak, de a szoborállítás még vetélkedett is a halászhajó-készítéssel a faanyagokért. Talán végül kivágtak szinte minden egyes fát, így a halászhajók javítgatásához se volt már, és a társadalmuk tényleg szó szerint összeomlott, megállíthatatlan éhínség lett, kannibalizmus is volt, és végül néhány ezren élték csak túl barlangokba húzódva.
Egy fontos kérdés az lehetne, hogy vajon mit gondoltak aközben, amikor már látniuk kellett volna, hogy a szoborállítgatás talán mégse olyan fontos a halászathoz képest. Miért irtották tovább a fákat? Amit innentől írok, azt már nem a valódi Húsvét-szigetiekre vonatkozó találgatásnak szánom, hanem a mai helyzet metaforájaként használom. Lehet, hogy volt valami olyan fogalmuk, mint nekünk ma a „munkahely”. A kőfaragók és favágók és kötélverők és halászok és vallási vezetők külön emberek voltak, külön társadalmi pozíciókban.
Tehát külön kell megkérdeznünk: vajon mit gondolhattak a vezetők? Ha látták is, hogy a szoborállítgatás folytatása katasztrófához vezethet a jövőben, talán úgy gondolták, hogy ennek a nyilvános beismerése számukra sokkal gyorsabb személyes katasztrófát okozhat. Az emberek fellázadnak, ha beismerik a tévedésüket, mert így már nem tartanák őket jó vezetőknek. Még a kőfaragók és kötélverők is fellázadnak, hogy így elvesztik a munkájukat. Talán a vezetők még versenyeztek is egymás közt, hogy ki tud nagyobb szobrot állíttatni. És ha valaki közülük elkezdene arról beszélni, hogy a szoborállításról le kéne állni, nem tudná sokakhoz eljuttatni az üzenetét, mielőtt a többiek megállítanák, az előbb említett félelmek miatt, saját kényelmük fenntartása miatt.
Vajon mit gondolhattak a favágók? Ők álltak a legközelebb a katasztrófához vezető tényleges cselekedethez. De nem biztos, hogy tisztán látták az erdők fogyatkozását. Egyszer ide küldték őket, máskor oda. És erdő még mindig volt, bár valahogy mintha egyre kevesebb, de a lassú változásokat az ember gyakran nem veszi észre. De még ha látták is, lehet, hogy nem volt sok választásuk. Fákat kellett vágniuk, hogy legyenek halászhajók, és enni kaphassanak. Hogy a fáknak mekkora részét fordítják a hajókra, és mennyit szoborállításra, arról talán nem tudhattak.
Vajon mit gondoltak a kőfaragók? Az is lehet, hogy rabszolgák voltak, de az is lehet, hogy kitüntetett embereknek érezhették magukat, hogy ők készítik a szent szobrokat. Talán a fákhoz se volt sok közük, a szobor szállítását és felállítását mások végezték. Ők is kaptak halat a munkájukért, így talán nem is látták a gondot, egészen addig, amíg a szoborszállítók jelezték nekik, hogy baj van: nincs már fa, és így nincs hal se.
Vajon mit gondoltak a halászok? Lehet, hogy csak azt, hogy szívesebben lennének kőfaragók, mert az az igazi dicsőséggel járó munka. A halat csak megeszik az emberek, és kidobják a csontokat, de a szobrokat a jövő emberei is megcsodálják. De hát valakinek halásznia is kell.
A hasonlatok kifejtését a mai világbeli megfelelőikre mindenkinek a saját képzeletére hagyom. De ismét: ez csak metafora, a valódi Húsvét-szigetiek vesztét könnyen lehet, hogy nem is önhibájuk, hanem az európaiak megjelenése okozta, és a szokásos: a behurcolt járványok, hogy az embereket elvitték rabszolgának. [A civilizáció hatásáról a helyben élő népekre korábbi cikkemben/könyvbemutatómban is írtam: Az elveszett boldogság nyomában. Az a cikk ennél sokkal többről is szól.]
Pénz
A világ létező összes valódi java mellett, van egy csomó pénz. Kis fémkorongok és színes papírfecnik. Ráadásul a teljes pénzkészletnek csak 4%-a az ún. törvényes fizetőeszköz, a többi csak egy szám a banki merevlemezeken, kötvények, meg ilyesmik.
Erről a pénzről azt mondjuk, hogy ellenértékként szolgál a rengeteg tárgyért, erőforrásért, munkáért cserébe. De mi lenne, ha a világ egyik fele fogná az összes pénzét, megvásárolna vele minden mozdítható dolgot a világ másik feléről, és utána azt mondaná, hogy „köszönjük, nem kérjük vissza a papírfecniket, nekünk megvan már minden szükséges földi javunk, és mi is tudunk új papírfecniket nyomtatni”. Ugye, nem is olyan nehéz ezt elképzelni?
A valóság ettől szinte csak annyiban tér el, hogy azért mégis visszaszerzi az első fél a cetliket, azáltal, hogy „piacokat nyit”, és ad cserébe valamit, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a kizsákmányolás. „Fejlesztést” nyújt, vagy fegyvereket, gyakran annyit is, hogy a „fejlődő” országok súlyosan eladósodnak. Sok esetben az is kérdés lehetne, hogy a „fejlett” államok által a hidegháború alatt stratégiai okokból különféle diktátoroknak adott kölcsönöket mennyire jogos most a népen visszakövetelni. Kamatostul. De azt is látnunk kell, hogy a külső „segítségek” valahogy mindig egy olyan infrastruktúra kialakításához vezettek, ami által egy csomó helyi erőforrás a „segítő” államokhoz vándorolhat.
Mi lenne, ha nem dőlnénk be a pénz meséjének, és csak azt néznénk, ami valójában, fizikailag történik. (Majdnem azt írtam, hogy anyagilag, de már erről is mindenki a pénzre gondol, milyen abszurd már ez is!) A legnagyobb lopásoknak a pénz nem a tárgya, hanem az eszköze.
És tőled is lopnak általa. Az idődet, az egészségedet. Mert csak a pénzrendszerben gondolkodva, csak a „profitot” figyelve abszurd munkákat végzünk, abszurd termékeket, „műkajákat” és „gyógyszereket” állítunk elő. De sokaktól az életét is ellopják.
Régen az arany a pénz fontos alapanyaga volt, de ma is a pénzhez hasonló szerepet tölt be. Azon kívül, hogy ékszereket készítünk belőle, és némi elektronikai és orvoslásbeli haszna is van, rengeteg áll már belőle tömbökben a kincstárakban elzárva. Szóval semmilyen praktikus okból nem mondhatjuk, hogy aranyhiányunk lenne. De még mindig bányásszuk, igencsak mérgező és pusztító módszerekkel, mivel ahhoz is egyre mélyebbre kell ásnunk, és egyre kisebb aranytartalmú érceket találunk. Az arany is csak egyfajta fétis. És egy gyilkos fajta.
Ha valaki az időszámításunk kezdetén egyetlen gramm aranyat berakott volna egy bankba, és azóta minden évben 1%-kal kamatozott volna évente (aranyban), akkor az ma több, mint 485 tonna aranyat jelentene. Ebből is látszik, hogy a folyamatos (exponenciális) növekedés egy véges világban képtelenség.
A pénz abszurditását sokan látják, de leginkább csak egy szükséges rossznak tekintik. De amiket ma elkövetnek a pénz érdekében és általa az nem egyszerűen csak rossz, hanem borzalmas. Egy önfenntartó közösség életét is lehet, hogy valamiben segítheti egy pénz-szerű elvont fizetőeszköz. Ebben sem vagyok teljesen meggyőződve, de ekkor legalább tisztán láthatják a saját maguk által működtetett rendszer előnyeit és hibáit, és eszerint módosíthatnak.
A globális gazdaság roppant anyagmozgatása nem csak az igazságtalansága miatt tarthatatlan, hanem az ehhez szükséges energia és infrastruktúra hiányában szó szerint válhat tarthatatlanná. És ekkor már csak az fog számítani, hogy hol milyen tényleges tárgyak és eszközök vannak, és milyen emberek, milyen tudással. A fémkorongok és papírfecnik meg pontosan azok lesznek, mint ma is: fémkorongok és papírfecnik. Csak ma még eljátsszuk, hogy többek annál, leginkább a saját vesztünkre.
Sokszor előfordult, hogy amikor elmondtam valakinek, hogy milyen témák érdekelnek leginkább, ezt válaszolta: „ez mind szép és jó, de miből fogsz megélni?”. Ezek szerint, ha valaki az emberiség legégetőbb problémáival foglalkozik, abból „nem lehet megélni”. Mielőtt azt hinnéd, hogy csak magam miatt panaszkodom, gondolj bele: mit jelent ez mindannyiunkra nézve?
Persze sokan talán azt is mondanák, hogy ha az emberiség legfontosabb kérdéseiről olvasok, gondolkodok, beszélgetek és írok, az nem munka. Legfeljebb csak egy hobbi, de mivel nem kapok érte pénzt: így nem munka. Bezzeg, ha az utcán egy cipőbolt szórólapjait osztogatnám, az igen! Akkor elmondhatnám magamról, hogy dolgozok.
Iskola
Bár hét éve ugyanarra a térre járok egyetemre (jelenleg doktorandusz vagyok), ahol a középiskolám is van, ritkán tértem be oda. Csak rémálmaimban. De tényleg: visszatérő álmom volt, hogy újra kell csinálnom a negyedik osztályt, mert hiába érettségiztem, ezzel a negyedik évemet még nem zártam le. A padokban ott ültek az osztálytársaim, és számukra az álmomban nyilvánvaló volt, hogy ez a dolgok rendes menete. Számomra nem. Rendszerint lázadtam, és azt éreztem közben, hogy „ez nem lehet, nekem jogom van saját magamnak megtalálni az értelmet az életben!”.
Pedig nem utáltam a középiskolámat, bár az iskolába járás különböző követelményei és körülményei közül utáltam jónéhányat. Bár amint ma visszatekintek az akkori önmagamra, elég zavarodott voltam. Valahogy semmiről se tudtam igazán, hogy mit utálok, vagy szeretek, mintha mindig kicsit kába lettem volna. Az iskolai létbe beletörődtem, de valahogy nem éreztem, hogy miért is igazán hasznos a világnak, a társadalomnak, vagy bárkinek, amiket és ahogy meg kell tanulnom. Ez a kérdés valahol mindig ott lebegett bennem mélyen, de nem tudtam volna még kifejteni.
Tóth Árpád és József Attila oly szívszorítóan öntötték versbe kínzó magányukat. Hogy „köztünk a roppant, jeges űr lakik” és ez ellen nincs is mit tenni: „Fáj a szívem, a szó kihűl. De hát kinek is szólanék”. Akkor még hittem a „haladásban”, nem csak technológiai értelemben, hanem reméltem, hogy ma már kevesebb lelki szenvedés vár egy tiszta szívvel és ésszel élni próbáló emberre. Tévedtem.
Alsós általános iskolás koromban a barátaimmal saját készítésű „Ne szemetelj! Dobd a kukába” matricákat gyártottunk, és ragasztgattuk a közeli liget szemeteseire. Fadoktorosdit játszottunk. Felsős koromban a suliújság főszerkesztője voltam, és környezetvédelmi témájú cikket is írtam. A középiskolában már semmi ilyesmit nem csináltam. Úgy-ahogy megtanultam, amit kellett, és a java könnyen ment, így összességében jó jegyeim voltak. Szabadidőmben már leginkább csak fantasy és sci-fi regényeket olvastam, a számítógépen és kártyajátékokkal játszottam. Talán szükségszerű volt, hogy csökkent az érdeklődésem a világ valós dolgai iránt? Az embertársaim iránt? Hogy fokozatosan szinte „elfásultam”? Szerintem nem, szerintem valamit elvesztettem.
Egyetemista koromban másfél évig voltam mély depressziós. Egy idő után elmentem, hogy kapjak „gyógyszereket”, bár tudtam, hogy valószínűleg letompítanak, de erre van szükségem, mert egyébként már nem bírom, és tényleg megölöm magam. Az utóbbit sokat tervezgettem, leginkább olyan módokon, ahogy biztos a halál, de végül mégis csak egy kétségbeesett pillanatomban bevettem egy egész doboz nyugtatót.
Utólag úgy látom, hogy azért tudtam végül kilábalni, úgy leállni a bogyókról, hogy ne is érezzem a hiányukat, mert „visszatanultam” egy csomó dolgot. Szinte kitöröltem az agyamból egy csomó dolog értelmezési módjait, amiket korábban készen kaptam, és elkezdtem magamnak újraépíteni ezeket, immár nem a mesékre figyelve, hanem a valóságra. De azt is látom, hogy ugyanerre a középiskolai körülmények között nem lett volna lehetőségem.
Tehát vissza az iskolára: történelemből gyakran gyengébb jegyeket szereztem. Sokan mondták nekem, hogy ez nem baj, ezek szerint én reál érdeklődésű vagyok, és nem szeretem a történelmet. Én mindig hadakoztam, hogy ez nem igaz. Én imádom a történelmet, roppantul érdekel, hogy mi volt régen, és hogyan jutott el az emberiség oda, ahol ma van. Csak épp azt a történelmet nem szerettem, amit tanulnom kellett, és főként nem szerettem úgy megtanulni, ahogy meg kellett tanulni. [lásd Daniel Quinn egy fontosbeszédének fordítását]
Ahhoz, hogy egy ember jól el tudja a saját életét helyezni a világban, sok szinten kell látni a dolgokat: az egyén, a család, a helyi közösség, város vagy falu, tájegység, nemzet, szomszédos nemzetek, kontinens, világ szintjén. Ez egy olyan lánc, amiben én két fontos törést is látok. Az első az igazi helyi közösség hiánya. Ahol jól átláthatnánk a dolgokat. Ahol igazán segítenénk egymást, mindenki közös épülésére. Ahol figyelembe vehetnénk a kapcsolatunk a tájjal, a természet körforgásaival. Az emberi faj múltjában az egyének identitástudatát a legnagyobb mértékben a törzs adta. Ez nem egy olyan fogalom, mint a nemzet, mint ma „magyarnak lenni”. Nem egy elvont fogalom, a törzs az, akikkel együtt élsz, akiket ismerhetsz, akiket szerethetsz.
A második a szomszédos népek, nemzetek ismeretének hiánya. Magyar és világirodalmat tanulunk, ugyanígy magyar és világtörténelmet. A „mi szempontunk” szerinti dolgokat, illetve a civilizáció mindig aktuális középpontjában lejátszódó eseményeket és megszülető alkotásokat. A román, szerb, ukrán, szlovák népek történelméről és irodalmáról mit se tudunk.
Nemrég a vonaton utazva elbeszélgettem egy fiatal huszonéves sráccal, aki elmondta nekem, hogy ő büszke arra, hogy magyar katona lehet, és hogy a szlovák egy undorító nép. Nem járok csukott szemmel a világban, de az ilyesmi mindig újra és újra elszomorít. Hogyan lehetne bármilyen megegyezés a világ népei közt, ha már a szomszédainkat se ismerjük, így nem is szerethetjük, így csak félhetünk tőlük, így utálhatjuk?
Amit az iskolák nem tanítanak: a mélyre ható kérdezést, a teljes képben való gondolkodást. Csak meg kell hallgatni a tanárok előadását, majd kitölteni a szabványosított teszteket. De mit tanítanak akkor valójában? Három szóban foglalnám össze, aztán kifejtem: abszurditást, várakozást és tehetetlenségérzést.
Az abszurditás az ugyanaz, mint amit az egész mai világunk tanít: a vízöblítéses vécék, a papírzsebkendők, a műanyag-csomagolás, az „eldobható” termékek abszurditása, és még ennél sokkal-sokkal több. Ezt az iskola leginkább azáltal tanítja, hogy szinte csak úgy mutatja be a dolgokat, hogy „ez így van”. Minden tankönyv erről szól: ez így van, az meg amúgy. Hogy miért van így vagy úgy, és ki szerint, és hogy lehetne másképp, ezek gyakran elhallgatott kérdések. És az abszurditás megtanulása ezt jelenti: annyira megszokjuk, hogy már nem látjuk abszurdnak, vagy egyáltalán nem is látjuk. Az abszurditás a szemünkben már csak „ez így van”. Végül már azt se látjuk abszurdnak, hogy a gyerekeknek a legtöbb napon órákat „kell” az iskolapadokban ülniük, és olyan dolgokkal foglalkozniuk, amelyek gyakran a legcsekélyebb mértékben se segítenek, hogy a jelenleg rohamosan pusztuló világunkban valamit máshogy csináljunk.
Ez elvezet a várakozáshoz, pontosan ugyanúgy, ahogy az iskolapadokban a gyerekek nézik az oly gyakran oly lassan vánszorgó percmutatót. Várják az óra végét, a hétvégét, a nyári szünetet. A gyerekek időérzékelése még más, mint a felnőtteké. Sok felnőttnél már a napok szinte összefolynak egy nagy szürke masszába. Pontosan ezért emlékeznek vissza nosztalgikusan a gyerekkorukra, mivel akkor még minden kis öröm annyira különálló, kicsattanóan színes élmény lehetett. Ugyanígy különállnak az unalom percei, amelyek tényleges személyes élményéről megpróbálunk elfeledkezni azáltal, hogy megideologizáljuk. Valójában szinte kínozzuk a gyerekeket, de azt mondjuk, hogy a saját érdekükben, és a társadalom érdekében tesszük. Valójában közben a pusztulásunk felé menetelünk. Hogy is van ez akkor?
A gyerekek persze mindezt nem tudnák így maguk megfogalmazni. Pont azért, mert jobban elkülönülnek számukra a percek. Ha „kiszabadulnak” az óráról, máris elillan annak nyomora. Nincsenek meg a fogalmaik, hogy az iskolapadban ülés szubjektív élményét pontosan körülírják. Az órákon persze „rendetlenkedéssel” bemutatják egyfajta módon a véleményüket, amíg nincs rendesen „beléjük nevelve” az abszurditás és a tehetetlenségérzés, de ezt persze nem tudjuk komolyan venni.
Az iskola után is csak várakozunk tovább. A legtöbb munkahelyen ugyanez folyik. Munkaidő vége, fizetésnap, szabadság. Illetve nem szabadság, csak egy rövid időre hosszabbra engedett lánc.
A tehetetlenségérzés az abszurditás és várakozás szövődménye. Ha valamit abszurdnak érzünk, de nem tudjuk pontosan körülírni, és csak várunk, hogy elmúljon, és várunk, és várunk, és néha megpróbálunk ugyan valamit tenni ellene, de az abszurditás igazi mélységét már nem fogjuk fel, így nem járunk sikerrel, akkor végül tehetetlennek érezzük magunk. A tanult tehetetlenség fogalmára egy tipikus példa (elnézést az állatkedvelőktől, nem én találtam ki): ha egy kutyát egy ketrecbe zárnak és áramütéseket adnak neki, egy darabig küzd a ketrec ellen, de aztán feladja. Ezután kinyithatják a ketrecet, és így is adhatnak neki áramütést, már akkor se mozdul onnan. Már csak erőpazarlásnak tartja a küzdelmet, hozzászokik, hogy ez a fájdalom egy olyan dolog, amit el kell tűrni.
Nem mondom, hogy nincsenek kellemes emlékeim is az iskoláról. Nem utáltam a tanáraimat, sőt legtöbbüket szerettem (és szeretem) is, csak gyakran ugyanúgy rabnak láttam őket, mint magamat. Azért kötök bele most mindenbe, mert úgy látom, valami nagyon nagy baj van. És erről nem beszélünk, mert nincs rá se alapunk, hogy megértsük, se időnk, hogy jobban átláthassuk, se közösségünk, ahol őszintén megvitathatnánk.
Törvények
Újra és újra kiderült már, hogy túl naiv vagyok a bürokráciához. Mindig azt gondoltam, hogy valami egyszerű dolgot el lehet intézni egyszerűen. De nem. Talán nem tanultam meg a leckémet rendesen az abszurditásból.
Nemrég részt vettem egy fenntarthatósági konferencián („Közösségi kezdeményezések a tájkímélő helyi gazdaság erősítésére Magyarországon” alcímmel), ahol sok élőfaluból (ökofaluból) is jelen voltak. A kétszer fél nap végére szinte egyöntetű közfelkiáltás született: a törvényi szabályozásokat nem módosítani, hanem eltörölni, ahol csak lehet! [lásd a konferencián született állásfoglalást, PDF]
Persze nem minden szabályozás ellen szólt ez, hanem főleg az élelemmel kapcsolatban, amelyek a kisgazdálkodók helyzetét megnyomorítják. Hogy mindent szabványosítva lehet csak csinálni. Régen szinte ahány kert, annyiféle gyümölcsfa volt, egy faluban az almából és körtéből is akár tíz-húsz felismerhetően különböző fajta. Ma mindet külön be kellene vizsgáltatni. A házi lekvárt nem szabad eladni. Ha falusi turizmus keretében külső emberek meglátogatnak egy disznóvágást, nem kaphatnak a friss disznótorosból, csakis vágóhídi húst. És így tovább, sok-sok kis szabály.
Arról is szó esett, hogy törvényesíteni kellene a kalákát, a kölcsönös szívességek alapján egymásnak végzett munkákat. Ma például az építkezésben feketemunkának számít, ha nem közvetlen családtag dolgozik, és nem kap pénzbeli fizetséget. Adózott fizetséget. Azok a közösségek tehát, akik helyben szeretnének megélni, helyben végezni mindent, mégse tudják ezt megtenni külső pénz nélkül. Nem azért, mert fizikailag nem tudnának helyben élni, hanem azért, mert megannyi törvénybe ütközik.
Az élelmiszerre vonatkozó törvények jelentős része elvileg a mezőgazdasági és élelmiszeripari cégeket hivatott kordában tartani. Hogy ne legyenek felelőtlenségből, a „költségek visszaszorítása”, tehát a profittermelés miatt mérgezések. De az összes törvény a kisgazdálkodókat és a helyi közösségeket jobban megfojthatja. A vállalatok nagyok, így a méretükhöz képest nem csinálnak annyiféle dolgot, mint amennyit egy élőfalu lakói, akiknek így sokkal többféle szabályt kellene betartaniuk. Így végül választhatnak: vagy ésszerűen csinálják a dolgokat, vagy betartják a törvényeket. Leginkább a kettő között lavíroznak.
Ez persze nem csak az élőfalvak lakóira vonatkozik, hanem szinte mindenkire. Annyi törvény van, hogy lehetetlen ellenőrizni, akármekkorára növelnénk is a hivatalokat. Mi kellene ahhoz, hogy a sok szabályozás helyett (amelyek gyakran úgy születnek, hogy valaki talál egy kis kibúvót, és a törvényt kiegészítetik, majd újra meg újra) egyszerűen képesek legyünk átlátni a fontos dolgokat, helyben, hogy dönthessünk róluk. Mi kellene ahhoz, hogy a törvénykönyvek bújása helyett valahogy kitaláljuk, hogyan ne pusztítsuk el a bolygónk élővilágát?
Ha sokszor ugyanazokat a törvényeket húznánk is rájuk, van különbség egy nagyvállalat és egy élőfalu között. Ahol az emberek abban a jól felfogott közös cél érdekében gyűltek össze, hogy egy tájon, tájban, nem pusztító módon, egymást segítve éljenek, ott máshogy fognak viselkedni, mint a nagyvállalatok döntéshozói és dolgozói. Ha ezt megengedik nekik.
Vallások
Jézus tanításainak egy részét talán így is értelmezhetjük: harminc éves koráig vándorolt, és eközben sok vadászó-gyűjtögető és pásztor nomád néppel is találkozhatott, akik messze nem voltak még annyira kiirtva vagy beolvasztva, mint mára. Ezután visszatért a városállamok népéhez, kihívta őket a pusztába, és a hegyi beszéd során a vagyongyűjtés ellen is szólt, és azt tanította, hogy lehet Istenben (de valójában a természetben) bízva úgy is élni, hogy nem aggódnak a holnap baja miatt, a holnapi élelem miatt, mert az eltartja őket napról napra. [Mát. 6, 25-34.]
Azért arról se feledkezzünk meg, hogy Jézus, szintén a hegyi beszédben, a parázna gondolatok ellen öncsonkítást javasolt. Ezt a történelem során sokan meg is tették. Manapság azonban hiába keverednek szexbotrányokba papok és egyéb vallási vezetők, ők valahogy megfeledkeznek erről. Pedig a drágalátos Bibliájukban le van írva a teendő feketén fehéren: vájják ki a saját szemüket és vágják le a saját kezüket. [Mát. 6, 29-30.]
Észre kell vennünk, hogy az akármennyit hajtogatott hivatalos dogmák ellenére is, a viselkedés legfőbb meghatározó tényezője a látott minták, tanult gondolkodásmódok. A teve meg a tű foka ide vagy oda, a vallási vezetők és földesurak sose zavartatták magukat túlságosan azzal a gondolattal, hogy a földi vagyon vagy hatalom felhalmozása ne lenne helyénvaló.
Mindenki hallhatta már a Parancsolatot: „Ne ölj!”. De ez valójában egy félreértelmezés. Az eredeti héber szöveg pontosabb fordítása ez lenne: „Ne gyilkolj!”. Van különbség: az ölés szó magát folyamatot jelenti, aki háborúban vagy hóhérként öl, az is öl. A gyilkosság azonban csak a társadalmilag nem elfogadott ölés. Továbbmenve, egy régi szöveg jelentésének mai nyelvbe való pontos átültetésénél figyelembe kell vennünk a szövegkörnyezetet, az akkori értelmezési módot. Az Ószövetség számtalan helyen buzdít a nem zsidó népek leölésére, Isten kedvéért. Más nép emberét megölni tehát nem számított gyilkosságnak. A Parancsolat az eredeti jelentéshez még közelebb álló mai megfogalmazása tehát ez lenne: „Ne gyilkolj zsidót!”.
Tudom, így kevésbé frappáns. A lényeg az, hogy szerintem nem az dönti el, hogy ki tartja be vagy szegi meg e parancsolat bármely formáját, hogy mi volt pontosan az állítólagos kőtáblákra vésve. És a mai zsidók se éreznek késztetést arra, hogy legyilkolják a szomszéd falu férfiúit, időseit és gyerekeit, és magukévá tegyék az asszonyokat.
Sokan beszélnek a teremtett világ iránti felelősségről. És ez jó. De például főként Amerikában népszerű az elragadtatás sztorija. Ez röviden arról szól, hogy Jézus második eljövetelekor minden igaz hívő azonnal testestül a mennybe kerül, az itt ragadtakra pedig lesújt Isten teljes haragja. Egy amerikai vallási vezető így fogalmazta meg: „Képzeld el, hogy egy kocsit vezetsz, amikor megszólal a trombita. Ha elfogadtad Jézus Krisztust személyes megváltódként, abban a pillanatban eltűnsz. Ha a kocsi többi utasa nem hívő, ők sikítva csapódnak egy fának.” És mindezt ő lelkesítő beszédként adta elő. Ezen elképzelés szerint tehát egyetlen fontos teendőd lehet csak a világon: megtéríteni az összes szerettedet. Utána hátradőlve várhatod az Ítélet Napját. Tehát lényegében az anyagi világ iránti teljes felelőtlenségre és érdektelenségre szólít fel. Illetve érdektelenségre mégse: nyugodtan vezethetsz autót, és nyugodtan élvezheted az amerikai gazdagok életének minden luxusát. És ha bűnt követsz el, például paráználkodsz, csak összekacsintunk, hiszen mindannyian bűnösök vagyunk, de tudjuk, hogy Isten nekünk megbocsátja. Milyen kényelmes!
Mármint nekik. Ha sokan úgy tartják, hogy a Bibliában emlegetett tűzoszlop talán egy atomháborút jelent, mint a közelgő Ítélet Napjának jelét, és az üvegtenger az atomcsapások által összeolvadó anyag, és a globális felmelegedés is csak a Nagy Terv része [„És tikkadának az emberek nagy hévséggel”, Jel. 16, 9.], és sokan ülnek ezzel a hittel az USA kongresszusában (és bizony sokan), ez sok más ember számára meg nem épp kényelmes helyzet. (És János látott négy angyalt is, akik a Föld négy szélét tartották [Jel. 7, 1.]. És igen, aki régen jelenéseket látott, azt prófétának nevezték. Ma skizofrénnek. Változnak az idők.) A kreacionisták, akik a bibliai teremtéstörténetben szó szerint hisznek, a Földet 6000 évesnek tartják. És persze így szerintük az olaj se évmilliók alatt összegyűlt ősmaradványi anyag, hanem Isten a mi kedvünkért rakta oda, amintminden a mi kedvünkért teremtetett. És azt kezdünk velük, amit akarunk.
Csak azért hoztam elő ezt a legtöbb keresztény számára is valószínűleg felháborító bugyutaságnak tűnő példát, mert gyakran a szélsőségeket megfigyelve jobban ráláthatunk máshol is működő, de láthatatlan folyamatokra.
Vannak másféle példák is, például sok kolostoré, ahol a szerzetesek önfenntartó módon éltek. Bár nem nevezhetjük őket igazi önfenntartó közösségnek, főleg a nők és gyerekek hiánya miatt, mivel így függtek a szélesebb társadalomtól, hogy legyenek „új embereik”. Így is, sok zűrzavaros időszakban a nyugalom és a folytatólagosság szigetei lehettek.
Eddig csak a kereszténységről szóltam, de minden vallásban, minden spiritualitásban, minden szemléletben megtalálhatóak azok a részletek, amelyek meghatározzák, hogy az adott elképzelések mennyire szolgálják a kényelmet vagy a felelősségvállalást. A kettő együtt nem megy.
Én nem vagyok vallásos. Számomra a spiritualitás a dolgok véges természetének mély elfogadását, és az eszerint való gondolkodást és élet keresését jelenti. A saját halálom elfogadását, és ebből következőleg a minél teljesebb, tudatosabb és fontosabb élet keresését. A mindig tovaszálló jelen pillanat misztikumának mély, szavakon túli megértését. És azt, hogy állandó kapcsolatban vagyok egy a testemnél sokkal nagyobb Létezővel, és az ebből következő felelősségtudatot.
Az apokalipszist a teológusok se képzelték (és képzelik) el mindig egy valós, földi történésként. Amikor a materialista szemlélet eluralkodott a „felvilágosodás” korában, ez a teológiában is erősebben megjelent. De az apokalipszis szó eredeti jelentése: amikor fellebben a fátyol, amikor a dolgok nyilvánvalóvá válnak. Talán nem csak olyan apokalipszis lehetséges, hogy megszólal egy égi trombita. Ez a legtöbbünknek szerintem egyáltalán nem lenne nyilvánvaló, csak forgatnánk a fejünk, hogy hol bömböltetik a zenét. Talán egy fokozatos apokalipszist jelent az, ha egyre többen rádöbbenünk, hogy valamit eddig nagyon rosszul csináltunk.
De az is csak csodavárás, hogy hirtelen egy „tudatváltása” lesz az egész emberiségnek. Hogy megvalósulnak a „hippi-álmok”, és mindenki majd virágokkal a hajában táncol az utcákon, és nem lesz több erőszak, nem lesz több hivatali munka, nem lesz több pusztítás. Kevesebb abszurditás közt élni: ezt is tanulnunk kell.
Mítoszrombolás
Készült nemrég egy film „A hülyeség kora” (bár pontosabb fordításban: A hülyék kora) címmel, ami arról szólt, hogy az emberiség miért nem képes belátni, hogy a fosszilis energiahordozók égetésével a végpusztulást hozhatja magára. Én nem értek egyet a címmel. Az emberek nem hülyék. Az emberek keresik a saját boldogulásukat, bár túlnyomóan azon gondolati keretek közt, amit a társadalom nyújt számukra. Ha ezek a keretek abszurdak, akkor a társadalom abszurd és önpusztító módon viselkedhet. De ezek a keretek megváltoztathatóak.
Én úgy látom, hogy amíg az energia, munkahely, pénz, törvények, vallás, iskola, gazdaság, mezőgazdaság, ipar, termelés és fogyasztás mai fogalmaiban gondolkozunk, könnyen lehet, hogy az emberiség halálra van ítélve. Fontos: a mai fogalmakról beszélek, nem arról, hogy teljes egészében ki kellene dobnunk ezeket a szavakat. Nem teljes anarchiát hirdetek. (Bár az anarchia szó is csak „hatalom nélküliséget” jelent és egyáltalán nem „rend nélküliséget”. Persze a rend és hatalom szavakat néha szinonímaként használják, de ettől még nem azonosak.)
Tudom, hogy ijesztő lehet belegondolni, hogy mi történne, hogyha hirtelen sokan így látnák. Teljesen felfordulna a világunk. Az életmódunk, szemléletünk mélyen gyökerezik az abszurditásokban. Ezzel szinte kihúznánk az emberek alól a talajt. De a jelen abszurditásokkal ismét, tényleges fizikai értelemben húzzuk ki magunk alól a talajt.
Nem lehet azt várni, hogy ha mindezekre ráébrednénk, akkor mindjárt csodás élet várna ránk. Egy süllyedő luxushajóról sem azért szállnak az emberek mentőcsónakokba, mert az olyan kényelmes. Hosszú válságok és rengeteg már elkerülhetetlen szenvedés is vár ránk. És sokan bele fognak halni. Máris belehalnak. (Ha halt már meg valaha rokonod rákban, akkor nem mondhatod, hogy a teljes környezetünk megmérgezése nem érint téged is személyesen.)
Mégis, muszáj az egész abszurditásra egyszerre ráébrednünk. Mert feltehetünk ilyen kérdéseket: hogyan lehetne az iskolarendszert átalakítani a munkaerőpiac igényeinek megfelelően? Hogyan lehetne a munkahelyeket átalakítani a dolgozók testi és lelki egészségének érdekében? Hogyan lehetne egyes iparágakat átalakítani a környezetvédelem előírásainak megfelelően? Ezekkel már mind régóta foglalkoznak, de közben a világ tovább pusztul.
Mert ma az, hogy a gyerekek nem érzik a helyüket a világban, nem érzik, hogy miben haladnak, ami igazán fontos, nem számít. Persze, hogy utálják az iskolát, dehát muszáj végigjárniuk, hogy munkát kaphassanak. Az, hogy a legtöbb dolgozó ember nem érzi a helyét a világban, nem tudják, hogy munkájukkal mi igazán fontos dologhoz járulnak hozzá, nem számít. Persze, hogy utálják a munkahelyüket vagy a főnöküket, dehát mennie kell a gazdaságnak, iparnak, hivataloknak. Az, hogy a nyugdíjasok nem érzik a helyüket a világban, nem tudják, milyen igazán fontos tapasztalatot, tudást, szemléletet adhatnának át, nem számít. Persze, hogy magányosak, dehát a fiatal családtagjaiknak annyi dolguk van: iskolába meg munkába kell járni.
A szemléletváltás előkészítését úgy is felfoghatjuk, mint egy pszichológiai aknamentesítést. Arról már korábban írtam, hogy a jelen szennyezések eltakarítása, és a jelen infrastruktúra megtervezett visszabontása egy fizikai aknamentesítés lenne. Ha az emberek nem látják, hogy mik vezetnek a válságokhoz, de a válságok bizony gyülekeznek, és talán előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy amit most átmeneti gazdasági válságként emlegetnek, amögött olyan problémák (például az olajhozam-csúcs) húzódnak meg, amelyek visszafordíthatatlanok, akkor csak bűnbakokat keresnek, és ez még sokkal nagyobb felfordulást eredményezhet. Szerintem nem egy összeesküvés által jutottunk el ide. Nincs szükség összeesküvésre, ha mindenki ugyanazokban a fogalmakban gondolkodik.
George Orwell az „1984” című regényében ábrázolt egy végletes abszurditásba fúló társadalmat. Igazából nem is csak egy riasztó jövőképet festett, hanem a saját korához szólt, és mára is érvényes maradt a mondanivalója. Bár a regényben minden szobában állandóan üvöltötték a hivatalos propagandát a kikapcsolhatatlan tévék, még nagyobb hangsúlyt kaptak a mindent megfigyelő kamerák, hogy a Nagy Testvér mindent lát. Valójában a teljes megfigyelés lehetetlen, de leginkább nincs is rá szükség. Ha az embereket állandóan egyféle fogalomrendszer veszi körül, ha minden képet készen kapnak, akkor a képzelőerejük és az érdeklődésük eltompul. (Vagy a képzelőerejük és érdeklődésük nagy része olyan területekre irányítódik át, amelyek a közvetlen életükkel valójában nincsenek kapcsolatban.) A tévéből ma leginkább csak a rengeteg agyzsibbasztó marhaság ömlik. És a tehetetlenség betanításával már ki lehet nyitni a ketreceket, az emberek nem mozdulnak.
Szinte az összes film, összes regény, összes híradás megkérdőjelezetlen módon alapul veszi azt az életmódot, ami végül megölhet minket. Persze, mint mindig, vannak kivételek. Az Avatar című film talán sokakban megrengetett egy belső falat, bár le nem döntötte. Olvastam arról, hogy a film megtekintése után sokan kerültek depressziós hangulatba. A „hivatalos” pszichológusi tanács persze így szólt: az ember temetkezzen a munkájába és folytassa a megszokott életét, és vegye észre, hogy ez csak egy mese. Azt, hogy talán mindannyiunkban van egy mély tudatalatti vágy egy értelmesebb életre, és hogy ezt a vágyat mindannyiunk érdekében nem elnyomni, hanem minél inkább kiteljesíteni kellene, nem említette.
Hatalmas pszichológiai munkára van tehát szükség. De az egyéni neurózisok és depressziók kezelgetése, hogy az adott emberek jobban tolerálják abszurd társadalmunk körülményeit, eleve kudarcra ítélt próbálkozás. A pszichiáter R. D. Laing ezt már 1967-ben megfogalmazta. [R. D. Laing: Az élmény politikája, lásd az ajánlóm]
Mindehhez az abszurditás leleplezése önmagában nem elég. Akármennyit komédiázhatunk, és nevethetünk abszurd világunkon, vagy akármennyi búbánatos verset írhatunk. A másik két összetevő, a várakozás és a tehetetlenségérzés ellen is fel kell lépnünk. És nem csak személyes léptékben kell gondolkodnunk.
Tegyük fel, hogy elhatározod, hogy kevesebbet vezetsz, hogy ezáltal kevesebb széndioxiddal terheld a légkört, és csökkentsd saját „ökológiai lábnyomod”. De komolyan azt hinnéd, hogy így az általad nem megvett benzint (már kitermelt és feldolgozott olajat) ne használná el valaki, valamire, főleg ha fokozatosan egyre inkább hiánycikké válik? Ha nem változik valami sokkal nagyobb szinten is, csak több marad az erdőirtók láncfűrészeibe, és minden más „profitot” termelő és az Életet pusztító „munkához”.
Ez nem jelenti azt, hogy minden egyéni erőfeszítés értelmetlen lenne. A kallódó emberek, hajléktalanok, alkoholisták, depressziósok segítése se értelmetlen, sőt! Ha kilábalnánk az abszurditásból, sok mai kérdés feleslegessé válna, de sok másik ugyanolyan fontos maradna. Sőt, mivel nem takarnák el őket a jelenleg fontosnak tartott abszurd kérdések, végre egy sokkal jobb alapot kaphatnánk a megoldásukra.
Kit választanál szövetségesednek: egy könnyen lehet, hogy ingatag lábakon álló gazdasági-ipari rendszert, vagy egy tájat és egy valódi közösséget? Ez nem csak elvont filozófiai kérdés, egész életünk alapja lehet. Derrick Jensen ezt velősen így fogalmazta meg: „Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed a boltból jön, a vized meg a csapból, akkor a halálodig fogod védelmezni azt a rendszert, ami neked ezt megadja, mert az életed függ tőle. Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed egy tájtól jön, a vized meg egy pataktól, akkor a halálodig fogod védelmezni a tájat és a patakot, mert az életed függ tőle.” [Derrick Jensen: Endgame] Ebből az is következik, hogy ha az első típusú tapasztalat vesz minket körül, akkor a tájak és patakok egészségéért nem dolgozunk, nem harcolunk. Mert nem is látjuk őket igazán. Nem látjuk, hogy mit adnak nekünk, és mit adhatnánk vissza nekik. De van választásunk.
Az ipar utáni kor
A jelmondat talán ez lehetne: (szinte) mindent helyben. Azaz helyből, és helybe. Az olcsó, mindent átitató fosszilis energia hiányában nem lesz lehetőségünk mindent nagy távolságokra mozgatni. Nem lesz lehetőségünk olcsó kínai ruhákat venni. Magunknak kell elkészítenünk, mint mindent. És ehhez sok elfeledett tudást kell újra széles körben elterjesztenünk.
De ez nem jelenti azt, hogy azonnal vissza kell térnünk a kőkorszakba. Rengeteg „maradványtechnológia” segítheti a hosszú, válságos átmeneti kort, olyan technológiák, amelyek újbóli legyártásához már nem lesz meg az infrastruktúra, de még működhetnek. Van egy csomó biciklink. Egy kis szélkerék (amit akár házilag is elkészíthetünk némi barkácsolással, egy régi autógenerátort és akkumulátort használva) képes működtetni egy hűtőládát, ami akár élet-halál kérdés is lehet. Egy napelem most látszólag „nem éri meg”, mert túl lassan hozza vissza az árát, főként hogy ezt az árat egyben, előre kell kifizetnünk, és örökké növekvő gazdaságban gondolkozva más befektetésről azt hisszük, jobban kamatozna. De az összenergia csökkenésével a visszájára fordulhat a helyzet.
És persze rengeteg tudást vihetünk magunkkal. Rengeteget tudunk a víz, az oxigén, szén, nitrogén, foszfor, kálium természetes körforgásairól. Csak most ezeket leginkább természetellenes módon próbáljuk forgatni. Tehát a tudásunk egy hatalmas átértelmezésére és átrendezésére van szükség, de így is van miből dolgoznunk.
A problématologatást megannyi szinten kell feladnunk. Az árvizek ellen újra rendes ártéri gazdálkodást folytathatnánk, a folyók gátak közé szorítása és aztán pánikolás helyett. A folytonos küzdelmet igénylő monokultúrás mezőgazdasági módszerek helyett megtanulhatnánk a polikultúrás biogazdálkodást. Újra életközösségekben élhetnénk, így megannyi probléma egyáltalán fel se merül, vagy egy sokkal jobb alapunk lenne a megoldásukra. Olyan gyógyító kezelne, akit ismersz, és érezhetnéd, hogy fontos vagy neki. Olyan zöldségeket és gyümölcsöket ehetnél, amiket nem arra nemesítettek, hogy minél jobban tárolhatóak, szállíthatóak, vegyszerezhetőek legyenek, hogy minél jobban nézzenek ki a tápanyagtartalmuk kárára. Olyan húst ehetnél, amely állatot nem tömték tele antibiotikumokkal, hogy az ipari épületben összezsúfoltan ne legyenek köztük járványok. És nem venné el az eszünk a „modern élet” abszurditása. Újra „földhözragadtak” lennénk, mert csak azok lehetünk, ha a Földön élni akarunk, de felemelt fejjel járnánk.
Néhány tisztáznivaló
Nem vagyok mindentudó. Nem is próbálnék minden kérdésre választ adni, főleg mivel ahány táj, ahány ember, annyiféle válasz lehetséges. Csak egyet szeretnék: beszéljünk nyíltan az abszurditásokról, hogy végre szemellenző nélkül kereshessünk válaszokat. Közösen.
Mert én is biztos tévedek sok dologban. Bár folyamatosan igyekszem tanulni, nem érthetek mindenhez a legpontosabb módon. Közösen kell összeraknunk egy még tisztább képet.
Hogy radikális vagyok? Igen. A radikális szó jelentése: gyökeresen megváltoztató. Az ipari civilizáció a Földet, és annak minden egyes élőlényét változtatja meg radikális (és gyilkos) módon. Én csak az ipari civilizáció radikális megváltoztatásának lehetőségére és szükségére hívom fel a figyelmet.
Hogy én is csak a szám jártatom, mert városban élek, számítógépet használok? Tényleg, elköltözhetnék egy ökofaluba (erre már készülök egyébként), vagy felcsaphatnék remetének, és megtarthatnám magamnak a gondolataimat. Ha valaki, valahogy garantálni tudná nekem, hogy ahova megyek, ott a patakvízbe soha nem kerülnek majd mérgek, és ott nem hat a klímaváltozás, és nem zargatnak sohase adóbehajtók vagy fosztogatók (már amennyiben van különbség), és ha ezt mind valahogy tényleg el is tudnám hinni, valószínűleg akkor se mennék. Számomra fontos más emberek sorsa is. Amíg hiszek abban, hogy a toll (vagy jelen esetben, billentyűzet) erősebb lehet a kardnál (vagy akár a puskáknál), addig írok. (És remélem, hogy mégis „meg tudok élni” valahogy. Bár nem csak írok, tanulok és gyakorlok is sok dolgot.) Mert én nem akarok egy haldokló világban félrevonultan élni, hanem egy élő világban szeretnék meghalni, azzal a tudattal, hogy saját halálom után a földi élet és az emberiség még sokáig virágozhat.
De mi lesz ötmilliárd év múlva, amikor felfúvódik a Nap, és elpusztítja a Földet? Mi van akkor, ha becsapódik egy nagy aszteroida?  Mi van, ha a már beindított klímaváltozásba, vagy az óceánok megmérgezésébe mindenképpen belehalunk? Szembe kell néznünk azzal, hogy minden dolog véges, az emberiség élettartama is. De ahhoz, hogy egy telepesek kis csoportja elköltözhessen egy másik bolygóra, előbb kellene egy olyan bolygót ismernünk, ahol a földi élet szinte pontos mása megtalálható, persze leszámítva egy, a bolygó életfenntartó képességét tönkretevő helyi ipari civilizációt. Ha lenne a „közelben” ilyen bolygó (de nincs, és ez szinte teljesen biztos), akkor is csak az erőforrások és energia irdatlan (de inkább lehetetlen) összpontosításával tudna eljutni oda egy kis csoport, és mindez a Földet csak még inkább romokban hagyná. Egyszerűen a sci-fi szerzők képzelete csak az egész, színtiszta csodavárás. Emlékezzünk: 12 ember lépett a Holdra, és sehol sincs a Hold-bázis. A bajok meg már a küszöbön (sőt azon is túl). Ennél még az is reálisabbnak tűnik, hogy itt a Földön, az óceán mélyén egy valamilyen módon önfenntartó kupolavárost építenek, ami átvészelhetne sokféle felszíni katasztrófát. De ez is hatalmas erőforrás-összpontosítást igényelne, és ha a kupola egyszer mégis beszakad, akkor annak annyi. Mi a fontosabb számodra: az űrmesék, vagy a gyerekeid (vagy leendő gyerekeid) élete?
De mi van akkor, ha még bőven találunk új olajat, vagy a kőszén cseppfolyósításával kapunk új üzemanyagot? Szerintem ekkor, ha az eddigieket folytatjuk, tényleg halálra forraljuk és mérgezzük magunk. Sajnálom.
Hogy én csak egy buggyant matematikus vagyok, akit ifjúkori „világmentő” lelkesedése hajt? Az biztos, hogy nem gondolkodom „normálisan”, különben nem született volna meg ez a cikk. Személyes nézőpontból, és sok szatírát alkalmazva írtam, nem elvont, hideg, „tudományos” stílusban. Azért, mert ezekről a témákról nem lehet, nem szabad elvontan fogalmazni, mert akkor továbbra is csak magunkat vonjuk el a világtól. És meg kell találnunk az igazi helyünk a világban, különben nem lesz helyünk a világban.
Zárszó
Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor talán nem tartasz teljesen hülyének, bár lehet, hogy már így is fogod a fejed. Megértelek. „Nem mondtam, hogy könnyű lesz. Csak azt, hogy az igazság.” [Morpheus a Mátrixban]
Amit tehetsz: mutasd meg ezt a cikket másoknak, hogy megtaláld azokat az embereket, akikkel elkezdheted gyakorolni a kevesebb abszurditással való közös gondolkodást. Mert ezt bizony gyakorolni kell. Fontos, hogy mindig odafigyelj arra, hogy elkerüld a haladás és az apokalipszis meséit. Pusztán azért, mert mindkettő egy zsákutca, csak csodavárást és kétségbeesést szülnek, pedig arra van égető szükségünk, hogy lássuk, mit tehetünk. Ez nem könnyű dolog, ezek a mesék annyira körülvesznek minket, hogy nehéz átlátni közöttük.
Olvasd újra ezt a cikket néhány nap múlva. [Még bővíteni és javítgatni is fogom ezt, bár lehet, hogy júniusban már nem.] Sok gondolatot tömörítettem egybe, nem könnyű egyszerre felfogni. Olvasgasd, amiket belinkeltem. És fokozatosan kezdd el alkalmazni az új megértésedet a saját életedben.
Én nem képzelem, hogy ezzel a cikkemmel „megváltom a világot”. Mindössze a dominók hosszú sorában továbbadom azokat a lökéseket, amiket én is megkaptam. Ha ezek felerősödnek, akkor együtt, közösen megmenthetjük a „világot”. Azaz inkább magunk, de milliónyi más életformát is, akikkel osztozunk ezen a bolygón. Mert osztoznunk kell, ez a lényeg.
De a legfontosabb: térjünk végre észhez (és szívhez)! Nem lehetetlen.

Free Blog Counter