Ez a vázlat a rövidség kedvéért durván leegyszerűsített, de remélem, alapjában nem torzít.
Gazdasági rendszerünk ördögi kör, vagy inkább spirál, amely gyorsuló iramban halad az egyre értéktelenebb termékek előállítása, a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek kiélezése és létfeltételeink elpusztítása felé. Három fő szereplője a tőke, a termelő és a fogyasztó. A kereskedelmet az egyszerűség kedvéért itt a termeléshez sorolom.
Ezek szerepek, nem pedig személyek vagy csoportok. Egy-egy személy általában két, nem ritkán három szerepet is játszik egyszerre. Fogyasztók vagyunk, de egyszersmind termelők, ha van munkánk, s gyakran még tőkések is, ha van megtakarított pénzünk. Tehát ha termelőkről beszélünk, akkor önmagunkra mint termelőkre gondolunk, ha fogyasztókról van szó, akkor magunkról mint fogyasztókról beszélünk.
A tőke, a termelő és a fogyasztó egy öntudatlan és szinte szabályozhatatlan gépezetet alkot, amely önműködően sodorja világunkat a pusztulás felé. A három szereplő közül a fogyasztónak jut még aránylag a legtöbb szabadság, ezért döntései különlegesen nagy súlyt kapnak.
A termelő létérdeke, hogy termelhessen. Termelni akkor lesz módja, ha termékeire igényt tud teremteni a fogyasztók körében. Ha tovább szeretné termelni, amit eddig, akkor olyan fogyasztókra van szüksége, akiknek még vagy már nincs birtokában a cikk, amit előállít. Ha tömeggyártásban készült termékeivel elárasztotta a piacot, gondoskodnia kell róla, hogy azok mielőbb javíthatatlanul elromoljanak, s a fogyasztó kénytelen legyen újat venni.
Sokszor ez nem elég, s a termelő kénytelen olyasmit gyártani, ami még nincs a piacon. Mivel a valós fogyasztói szükségletek jobbára már kielégültek, a fogyasztó átformálásával kell új igényt teremtenie arra a termékre, amit gazdaságosan képes előállítani. (Ne dőljünk be a nekünk hirdetett piaci ideológiának, amely szerint a termelés a fogyasztó szükségleteit elégíti ki. Szükségleteink többségét már régóta a termelő teremti saját igényeinek megfelelően, a tudatipar segítségével.) Új szükségletet legkönnyebben a puszta újdonság iránti igény gerjesztésével és meglovagolásával teremthet, a termék újdonságát pedig egyszerűen egy új, tetszetős formatervvel érheti el, esetleg valamilyen további, lényegében fölösleges kényelmi funkció felkínálásával. Az újítás a termelőnek többletköltséget (főként reklámköltséget) jelent, s mivel, piacképességét megőrzendő, árait nem emelheti jelentősen, ezt a költséget másutt kell behoznia. Rosszabb nyersanyagokból, egyszerűsített eljárásokkal, összecsapott munkával kell termelnie, dolgozóinak bérét lenyomva (például azzal, hogy a termelést szegény országokba költözteti, vagy igénytelen vendégmunkásokat, olykor – szó szerint! – rabszolgákat foglalkoztat), munkásaiból egyre nagyobb teljesítményt kell kisajtolnia, s a fölösleget elbocsátania. Mindez egyre csillogóbb, de ócskább és rövidebb élettartamú termékeket eredményez, mellé mind súlyosabb társadalmi egyenlőtlenséget.
A növekvő társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség ma annyit tesz, hogy a javaknak legfeljebb 20 %-án osztozik az emberek 80 %-a, és viszont: a javak 80 %-ával az emberek 20 %-a rendelkezik. Ez éppúgy vonatkozik a Föld szegény és gazdag országai vagy kontinensei közti viszonyra, mint egy-egy országon belül a szegény és gazdag rétegek viszonyára. Folyamatosan romló arány. S mivel a gazdaságosság jegyében mind több ember szorul ki a termelői szférából, ugyanakkor a gazdaság működéséhez minél több fogyasztóra van szükség legalább minimális vásárlóerővel, ezért egyre nő az eltartottak, kiszolgáltatottak száma, akik nem munkájuk ellenértékeként, hanem valamilyen segély formájában kapják meg a gazdasági vérkeringésben való részvételükhöz szükséges vásárlóerőt.
A termelésnek (ami ma gazdasági szükségszerűségként alapvetően tömegtermelést jelent) minél szélesebb fogyasztói rétegre van szüksége. Vagyis a termelő jobbára a folyamatosan szegényedő tömegeknek dolgozik, akiknek mind kisebb a vásárlóereje. Így a termelők piaci versenyében egyre kisebb szerepet kap a minőség és tartósság, s hovatovább az egyedüli versenytényező az alacsony fogyasztói ár marad, ami szintén a termékek szakadatlan romlásához vezet.
A szükségszerű tömegtermelés egyik súlyos következménye, hogy a kereskedelem szerepe rohamosan nő. Termékeket leggazdaságosabban előállítani csak a legnagyobb mennyiségben lehet. E mennyiség számára helyben nincs elég fogyasztó, tehát a terméknek mind távolabbi piacokat kell meghódítania, az ottani termelés leverésével. Gazdasági gyarmatbirodalmak alakulnak ki, amelyek urai immár nem egyes nemzetállamok, hanem vállalatok, érdekcsoportok. Az áruknak egyre nagyobb utat kell megtenniük a termelőtől a fogyasztóig, az új piacokat egyre költségesebb megszerezni, egyre nehezebb eladni az egyre fölöslegesebb termékeket, s így a szállítási, a reklám- és más kereskedelmi költségek a termékek árának mind nagyobb hányadát teszik ki. A terméknek egyre rosszabbnak kell lennie ahhoz, hogy az ára ne emelkedjék. S hogy a romlás ne legyen botrányosan feltűnő, mindig valami fontosnak kikiáltott újítással kell társítani. A termelői demagógia igyekszik elhitetni velünk, hogy a termékek élettartama azért rövidül, mert mire a termék tönkremegy, addigra már amúgy is sokkal korszerűbb gyártmányokra lesz szükségünk.
A rossz és rövid életű termékek előállítása ugyanannyi nyersanyagot és energiát kíván, mint a jó és tartós termékeké, de sokkal sűrűbben. Ebből következően ugyanakkora használati értékért egyre nagyobb árat kell fizetnünk világunkból, létfeltételeinkből, sőt pénzben is. Akkor is, ha a termékek ára esik. Annyi idő alatt, ameddig valaha egyetlen tárgy kitartott, ma kettőt, hármat vagy tízet kell vennünk belőle.
A gazdaság szempontjából mindez kifejezetten előnyösnek számít. Az egyre rosszabb, ezért egyre sűrűbben újratermelendő áruk több termelést és fogyasztást kívánnak, gyorsul a pénz körforgása, s a hivatalos közgazdaságtan ezt a folyamatot nevezi gazdasági fejlődésnek. Értékesebb, tartósabb termékek előállítása e rendszerben hanyatlásnak minősülne.
A közgazdaságtan egyébként messze lemaradt korunk égető kérdései mögött, s a gyakorlatban sokszor inkább káros, mint hasznos szerepet játszik. Csak a könnyen számszerűsíthető minőségekkel foglalkozik, fogyasztásunkat és a pénz forgását veszi figyelembe, ezzel méri életszínvonalunkat. Egy tankhajó elsüllyedése, vagy bármilyen természeti katasztrófa GDP-ben mérve gazdasági növekedést jelent, mivel további pénzforgalommal jár. Egyesek újabban kísérleteznek élethűbb mérőszámokkal, amelyek a fontosabb létminőségekkel is számolnak: foglalkoztatottság, szabadidő, közbiztonság, a válások és csonka családok száma, droghasználat, egészségszínvonal, tiszta víz, levegő stb. Arra a megdöbbentő eredményre jutottak a „fejlett” nyugati országokat vizsgálva, hogy míg a GDP-ben mért életszínvonal a 20. sz. második felében a többszörösére emelkedett, életminőség tekintetében a helyzet nagyjából fordított arányban romlott. A GDP bűvölete a legrosszabb irányba hajt bennünket.
A termelő s a működtető tőke legfőbb érdekei közé tartozik a nyersanyagok árának minél alacsonyabb szinten tartása, s a költséges létvédelmi (környezetvédelmi) intézkedések mellőzése. Durva, de nem félrevezető egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a média és a politikai hatalom a tőke kezében van, s ezáltal könnyen eléri, hogy az elvileg köztulajdonban lévő, vagy nem is birtokolható nyersanyagok – az élő és élettelen természet – ára irreálisan alacsony maradjon, ami a természet helyrehozhatatlan kizsákmányolásához és elpusztításához vezet. A médián és politikán át éri el a tőke és a termelő a létvédelmi szempontok elnyomását is.
Vajon gonosz a termelő, vagy tudatlan? Nem. Egyszerűen rákényszerül minderre. Rákényszeríti a fogyasztó, aki nem venné meg jó minőségű és tartós termékeit a szükségképp sokkal magasabb áron, főként pedig rákényszeríti az őt működtető tőke.
Mai helyzetünkben a gazdaságos termelést megkezdeni általában csak akkora beruházásokkal lehetséges, amihez jelentős hitelre van szükség. A hitelt a tőke adja (az egyszerűség kedvéért nevezzük banknak), mégpedig kamat fejében. Ha a termelő nem kíván kamatot fizetni, a banktól nem kapja meg a létéhez, működéséhez szükséges hitelt. Ha viszont elfogadja a kamatfizetési kötelezettséget, akkor feltétlenül kell profitot is termelnie: terméke árából fedeznie kell a következő termék előállításának költségeit, törlesztenie a hitelt, s ezen kívül még a hitel jelentős kamatát. Vagyis bizonyos értelemben mindig többet kell kérnie a termékért, mint amennyit az ér, s ez is gyorsuló értéktelenedéshez vezet.
A termelő ezen nemigen változtathat. Ha egy vállalat legfőbb döntéshozói más, nem profitorientált rendszer mellett döntenének, a tulajdonosok, részvényesek kirúgnák őket, s minden menne a régiben, új emberekkel. Ha mégis sikerülne más rendszerre áttérniük, valószínűleg csődbe mennének.
Akkor hát a tőke, a bank hibája mindez? Vajon gonosz a bank, vagy tudatlan? Nem. Őt saját befektetői kényszerítik arra, amit tesz, s e befektetők részben mi magunk vagyunk. A kör bezárul. Ha egy bank új, profit nélküli gazdasági rendszer megalapításával kísérletezne, nem fizethetne nekünk kamatot, mi pedig kivennénk a pénzünket, és másik bankba tennénk. A bank tönkremenne, s az virágozna tovább, amelyik kitart a jelenlegi, pusztító és önpusztító rendszer mellett. A rendszer tökélye iszonyú. Bár ma már mindenki, a leghatalmasabb döntéshozók is látják a szakadékot, ami felé halad, senki nem tehet a rend ellen érdemben, mert mindnyájan szorosan bele vagyunk fonódva. A lázadók sikertelenek, mert külső okokat keresnek, csoportokazt, államokat vagy régiókat neveznek ki bűnbaknak, s nem veszik észre, hogy saját mindennapi életük is a rendszert támogatja.
Létveszélyessé lett gazdaságunk kordában tartását sokan a politikai irányítástól remélik. Attól tartok, hiába. A gazdaság világunk legnagyobb hatalmává lett, a médiát, a politikát, a nemzetállamokat egyszerűen felvásárolja. A demokrácia csak kulissza. A tömeg azok kezébe adja a politikai hatalmat, akik a legnagyobb összegeket költhetik választási kampányukra és intézkedéseik fényezésére, a legdrágább reklámszakembereket megvásárolva. A vesztes pártok sosem azt kérdezik, hogy ha nem a mi programunkat, akkor hát mit kívánnak az emberek?, hanem azt, hogy hol rontottuk el a kampányt?
A kampányhoz a pénzt a tőke adja, annak fejében, amit a majdani kormánytól megkövetel. A négy évre választott kormányok egyébként sem vehetnek figyelembe hosszú távú szempontokat. Gyors „sikert” kell felmutatniuk, így rablógazdálkodásra kényszerülnek. A pusztító gazdaság megfékezése szegényedéssel jár, s amíg a fogyasztók nem készek áldozatra, addig minden efféle intézkedés rendkívül népszerűtlen. Ilyen programmal egyetlen pártnak sem lenne esélye a választásokon.
(A lényegről eltereli a figyelmünket, hogy politikusaink tekintélyes hányada saját hasznára rabolja ki vagy adja el az országot, s ezért azt képzeljük, hogy szegényedésünk e nélkül elkerülhető lenne.) Az első lépés tehát mindenképpen a fogyasztói szemlélet változása.
Természetesen a fogyasztó sem szabad. Kényszeríti őt egyfelől a termelő a maga szűkös kínálatával, mert ugyan fölöslegesen nagy a választék a szükségtelen termékekből, de a szükségesekből annál kisebb. Kényszeríti a termelő a médián át a tudatformálás minden eszközével, legfőképp pedig kényszeríti saját egyre romló anyagi helyzete.
Ezzel együtt a tőke, a termelő és a fogyasztó hármasságában még mindig a fogyasztóé a legnagyobb döntési szabadság. A termelő, ha ellenszegül a gazdasági kényszernek, nyomban elpusztul. Ugyanez történik a tőkével és a politikai hatalommal is. Mindannyian végletesen ki vannak szolgáltatva rövid távú érdekeiknek. A fogyasztó az egyetlen, aki hosszú távú érdekei védelmében áldozhat a rövid távúakból. Ha ellene szegül a gazdasági kényszernek, nem pusztul el, csak süllyed valamelyest a (GDP-ben mért) életszínvonala. Szegényebben, ugyanakkor értelmesebben élhet, fontos ügyet szolgálva.
Sokan mondják, hogy az emberek öntudatára semmit nem lehet építeni, csakis az érdekeikre. Nem hiszem, hogy így lenne. Hogy ne múltbéli példát hozzak, gondoljunk a mai dán „nacionalizmusra”. A dánok az Európai Unió tagjaként is – amikor tehát jogi védelemre nem számíthatnak harcukban – sikerrel védik saját mezőgazdaságukat a külföldi termelők ellen, mégpedig fogyasztói áldozatvállalással. Nem vesznek külföldi terméket, míg a sajátjuk el nem fogyott, akkor sem, ha a sajátjuk olykor gyengébb minőségű, vagy drágább. S ez nemcsak Dániára jellemző.
Gondolom, nem a nemzeti eszme az egyetlen, amiért érdemes áldozatot hoznunk; fennmaradásunk ügye legalább ennyire fontos.
Az öntudat nem azt jelenti, hogy az ember saját érdekei ellenében cselekszik, hanem azt, hogy hosszú távú érdekeit a rövid távúak elé helyezi. Ez sokak szerint az emberi lét egyik fő sajátossága.
Végül pedig: nem tudom, e téren mi értelme a pesszimizmusnak, milyen hiba elkövetésétől óv minket. Van talán más választásunk?
Meg kell előznöm egy félreértést. Semmiképp sem azt akarom állítani, hogy a tőke, a termelés vagy a politika tökéletesen tehetetlen, s e területeken ne is tegyünk semmit. Nyilvánvaló, hogy minden területen meg kell tennünk mindent, ami tehető. Igen fontosnak tartom új közgazdaságtani rendszerek kidolgozását és alkalmazását, mind a tőke jobb felhasználása, mind a termelés terén, s a jobb politika még többet segíthet.
Az is világos, hogy a tőke legnagyobb koncentrátumait nem vehetjük egy kalap alá a kisember megtakarított pénzecskéjével, s az IMF, WTO szintjén a tőke már szinte szabadon dönthet világunk sorsáról. Érdemes tehát nyomást gyakorolni rá, amennyire csak lehet.
A tőkés termelés nem alkot teljesen egységes érdekszövetséget; az egyes csoportok érdekei nem ritkán ellentétbe kerülnek egymással. Ezeken a pontokon is be lehet avatkozni a rendszerbe.
Mondandóm lényege, hogy nem kell semmire és senkire várnunk. Sem hatalomra, kedvező körülményekre, sem szakemberekre vagy politikusokra. Az értelmes cselekvés lehetősége máris és mindig nyitva áll mindnyájunk előtt, fogyasztói minőségünkben. Ráadásul e minőségünkben vagyunk legszabadabbak és leghatékonyabbak. Ne higgyük, hogy olyan csekély jelentőségű, amit így tehetünk! Gondoljunk arra, hogy az ügynökök mennyi energiát fordítanak egyetlen fogyasztó megnyerésére is.
*
A probléma lényegének felfogásához hangsúlyoznunk kell azt a nyilvánvaló tényt, amiről folyton megfeledkezünk, mert figyelmünk az emberi világ határán belül reked. Ez a tény nem más, mint hogy egész gazdaságunk a természetből él. A természet elfogyasztásából élünk. A termelés is a fogyasztás része: mintegy előemészti, közvetlen fogyasztásra alkalmassá teszi számunkra a világot.
Ez csak addig lehetséges, amíg fogyasztásunk és kibocsátásunk nem lépi át a természet eltartóképességének határát. Ezt a határt már átléptük, ezért gazdaságunkat már soha többé nem állíthatjuk vissza eddigi formájába. A természetet megnövelni nem áll módunkban, így az emberi lét legfontosabb kérdéseit többé nem az emberi világon belül kell keresnünk. Fennmaradásunk nem a háborún és békén, szereteten vagy a javak igazságos elosztásán múlik, hanem azon, képesek leszünk-e szaporodásunkat, fogyasztásunkat, tevékenységünket visszafogni és átalakítani olyanná, hogy újra beilleszkedjen abba a nagyobb rendszerbe, amelyből élünk.
Forrás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése