A székely autonóm terület térképe

Jogos-e Székelyföld autonómiája? E kérdésre (is) keressük a választ, amikor ismertetjük a 2009. szeptember 5-én Székelyudvarhelyen bemutatott székely autonóm terület térképét. Ez egy olyan régiót ábrázol, ahol a hivatalos népszámlálási adatok szerint a lakosság száma 809 000 fő, melyből a székelységé 613 000, azaz 76 százalékarányú. A térkép rögzíti az autonóm tartomány határait és a nyolc belső közigazgatási egységet, széket.

Ezek a következők: Maros, Udvarhely, Gyergyó, Csík, Bardoc-Miklósvár, Kézdi, Orbai és Sepsi. Határaik követik a hagyományos széki határokat, kiegészülve a fiúszékekkel és az 1876-ban a székely megyékhez kapcsolt, székely lakosságú Felső-Fehér megyék néhány falujával, illetve néhány határ menti településsel. Természetes határait kelet felől kiigazítva látjuk, mivel az 1968-as megyésítéskor a határ menti övezet hatalmas erdőségeit Moldvához csatolták. Nagyobb változások elsősorban a fiúszékek megszüntetésében fedezhetők fel. Ezek külön-külön kis lélekszámúak, területük is kicsi, ezért alkalmatlanok a funkcionális közigazgatás megvalósítására. A mintegy háromezer lakost számláló Kászonszék közigazgatásilag Csíkszék része lett. A sepsiszéki Miklósvárt és az udvarhelyszéki Bardoc fiúszéket egyesítették, létrehozták a Baróti-medencét, az egész Erdővidéket átfogó természetes egységet, Bardoc-Miklósvár egyesült széket. Keresztúr fiúszék Udvarhelyszékhez tartozása is indokolt, mivel annak kiegészítő része.

Az autonóm Székelyföld kiterjedése valamivel kisebb, mint a történelmi Székelyföldé, határai kisebb-nagyobb módosításokkal követik a történelmi határokat. Székelyföld kiterjedéséről megoszlik a szakemberek véleménye. Györffy György 13 500 négyzetkilométerben határozta meg Székelyföld területét, Orbán Balázs 12 800 négyzetkilométerre becsülte, míg Vofkori László 10 880 négyzetkilométert számolt. Az autonóm terület kiterjedése még a Vofkori által meghatározottnál is 8,27 százalékkal kisebb kiterjedésű, azaz 9980 négyzetkilométer. Az említett eltérés azzal magyarázható, hogy az autonóm Székelyföld területéből hiányzik Aranyosszék, valamint Sepsi- és Orbaiszék déli régiója.

Hogy mennyire jogos a terület és a lélekszámarány alapján eldönteni Székelyföld területi autonómiájának indokoltságát, azt bárki eldöntheti, ha összehasonlítja Székelyföld területi és népességi adatait az Olaszország északi részén fekvő dél-tiroli német autonóm tartományéval. 1960-ban, amikor az ENSZ felszólította Olaszországot, hogy Ausztriával közösen rendezze a német népcsoport autonómiájának kérdését, akkor a dél-tiroli németek számaránya 62,2 százalék volt, az autonóm tartomány kiterjedése 7400 négyzetkilométer.

Természetes az a kérdés is: miért szükséges az autonómia? A válasz a teljesség igénye nélkül a következő: a székely nép csak így őrizheti meg identitását, vehet részt saját sorsának rendezésében, biztosítható a közhivatalokban a részarányosság elve... A kétnyelvűséget pedig a kölcsönös érdekek alapján teremthetik meg. A dél-tiroli megoldás látszik követhető modellnek. Ez azt jelenti, ha valaki munkát fektetett be egy másik nyelv megtanulásába, akkor fizetésének tíz százalékát kitevő nyelvismereti pótlékra jogosult.

Az autonóm Székelyföld

Bodza-vidék

Sepsiszék és Orbaiszék déli régiói, az ún. Bodza-vidék román települései a 18—19. századi telepítések nyomán alakultak ki, közlekedési, közigazgatási szempontból Brassó vonzáskörzetéhez tartoznak. A hatalmas erdőségek évszázadokon keresztül a Béldi, a Mikes családok és néhány szomszédos település birtoka volt. Adminisztrációs szempontból e tájegység részben az orbaiszéki Zágonhoz és Zabolához tartozott, részben a sepsiszéki Bikfalvához, valamint Kis- és Nagyborosnyóhoz, miközben Bodzavám és Egeres környéke a Felső-Fehér megyei Keresztvár és Bodola község tulajdona volt.

Aranyosszék

Az 1876-os közigazgatási átszervezésig egyike volt az öt székely széknek. Aranyosszéket a dél-erdélyi kézdi székelyek alapították 1270 táján, a tatárjárás idején lakatlanná vált Torda melletti Aranyos folyó völgyében. A többi székely székhez hasonlóan katonai feladatkört kaptak. Így például 1285-ben szétverték az Erdélyt pusztító, prédával megrakott, hazafelé tartó tatár főcsapatot. A szakirodalom 19, 21, 22, 28 és 29 települést sorol e közigazgatási egységhez. Tény, hogy az 1291-es oklevélben 29 település neve szerepel. Időközben új települések alakultak, régiek megszűntek, illetve több elvesztette székely jogállását. A különálló széki igazgatás végén a falvak száma 22 volt.

E székely szék etnikailag — több évszázadon át — zárt magyar egységet alkot, de az 1600-as évek táján bekövetkezett pusztítások, az 1784-es, az 1848-as vérengzések és a különböző természeti csapások megtizedelték a lakosságot, így itt is megkezdődött a románság betelepedése. 1890-ben a 21 619 fős népességben számarányuk elérte a 41,5 százalékot, az 1930-as évek derekán már meghaladta az őshonos magyarságét. A 20. század második felében egyre több település vált vegyes lakosságúvá. A falvak elrománosodása a kollektivizálás idején gyorsult fel, mert a földjeitől megfosztott székelység tömegesen vándorolt a városokba. Az 1992-es népszámlálási adatok szerint még magyar többségű település volt Székelykocsárd, Harasztos, Várfalva és Aranyosrákos, Kövend, Bágyon meg Kecsed.

Aranyosszék falvainak gyors elrománosodását a Torda melletti Szentmihály község etnikai arányai alakulásának bemutatásával szemléltetjük. Az 1920 után egyesített Alsószentmihály és Felsőszentmihály összlakossága 1930-ban 2392 fő volt, mely ekkor 62 százalékban magyar többségű. Harminchat évvel később, 1966-ban a magyarok aránya már 43,4 százalék, a folyamat azonban felgyorsult a következő tizenegy évben, így 1977-ben már csupán 32,7 százalék. 2002-ben — a helyi tanácsi nyilvántartás szerint — a románok száma elérte a 3254 főt, azaz 74,2 százalékot, míg a magyaroké tovább csökkent, csupán 1100 személy, vagyis 25,1 százalékot képviselnek.

Az adatok szemléletesen bizonyítják, hogy a románság betelepedése, a román uralom bevezetése 1918 után gyorsult fel, és történelmileg rövid idő alatt megváltozott a közel 700 éven át magyar többségű települések etnikai jellege. Mindezek alapján állíthatjuk, csak egyetlen lehetőség maradt az aranyosszéki székely népcsoport megmentésére: Aranyosszéknek az autonóm Szé kelyföldhöz kapcsolása. Ennek jogi alapja: e települések székely alapításúak, évszázadokon keresztül székely falvak voltak, ezért az őshonos népességnek joga van rendelkezni velük, még akkor is, ha a hajdani székely szék népességének egyharmadát alkotják. Természetesen úgy gondoljuk, hogy figyelembe kell venni az új etnikai arányokat, és a távol fekvő Aranyosszéknek különleges státust kell biztosítani az autonóm Székelyföld keretében, amelyhez csatlakoznának a magyar többségű, illetve a vegyes etnikumú falvak.

Maroshévíz és környéke

A térképet tanulmányozva Székelyföld északnyugati peremvidékén találjuk Maroshévízt és környékét, amelynek Székelyföldhöz tartozását nemcsak az teszi indokolttá, hogy itt nagyszámú magyarság (is) él, és kinyilvánították társulási igényüket, hanem hogy e tájegység, település földrajzi és közigazgatási szempontból Gyergyószék része. Lakói már az 1968-as közigazgatási átszervezéskor Hargita megyéhez tartoztak, ugyanakkor Székelyföld legészakibb része, Bélbor, Borszék és Gyergyótölgyes csak Maroshévízen keresztül közelíthető meg. Itt fontos megemlíteni, hogy a tervezett autonóm Székelyföldhöz bármilyen etnikai összetételű település csatlakozhat. Erre nemzetközi példák is vannak: a ladin települések háromnegyede az osztrák Dél-Tirol autonóm terület létrehozása idején döntött úgy, hogy annak keretében akar élni.

Felső-Fehér megyék

Dél-Erdély egykori nagy kiterjedésű Fehér megyéjéből szakították ki, szervezték meg a szász és a székely székeket. Mellettük ― a hajdani királyi várbirtok maradványain ― még tizennyolc különálló, saját közigazgatási egységet, ún. Felső-Fehér megyét alakítottak ki. Ezek többségének különálló igazgatása fennmaradt az 1876-os közigazgatási átszervezésig. Köztük jó néhány Székelyföldbe ékelt királyi várbirtok korán székely jogúvá vált, ilyen a telegdi várbirtok, amelyhez Oláhfalva, Zetelaka, Oroszhegy és Lengyelfalva tartozott. Hasonló módon, a Háromszék és Csíkszék határán húzódó Felső-Fehér megyében a Torja-patak bal partján fekvő Karatna, Alsó- és Felsővolál egyesült a szomszédos Torja községgel, Szárazpatak, Peselnek (Kézdikővár) és az alcsíki Lázárfalva önálló településsé alakult, Kanta Kézdivásárhelyhez csatlakozott. E Fehér megye Oltfejnél lévő régiójában, a mai Sepsibükszád és Mikóújfalu területén kialakult települések — Gohán, Gerebenc, Rakottyás, Zsombor és Almás — az évszázadok során elpusztultak, lakói a közeli székely falvakba költöztek át. A 17—18. században a szétszórt tanyákból megszervezték Bükszád és Mikóújfalu székely többségű településeit, amelyeket 1876-ban Háromszék megyéhez csatoltak. A Sepsiszék délnyugati csücskén elhelyezkedő másik Felső-Fehér megye, a Székföldje a mai Hidvég, Árapatak községgel együtt ugyancsak az 1876-os közigazgatási átszervezéssel került Háromszékhez. Felső-Fehér megye egyik székely lakosságú települése, Alsórákos, valamint a székely népességű Apáca és Ürmös, mint határ menti település, Bardoc-Miklósvárszék nyugati peremén szervesen kapcsolódik Erdővidékhez.

Székelyvásárhely

A hajdani Marosszék központja, Marosvásárhely szintén az autonóm Székelyföld része. Az oklevelekben emlegetett Forum Siculorum, Székelyvásárhely 1616-ban vette fel a Marosvásárhely nevet, amikor királyi város rangra emelték. Nevét a Marosszék tisztségviselőitől való függetlenség jelzésére változtatták meg. E székely nagyvárosban 1941-ben a román nemzetiségűek aránya elenyésző, alig 3,9 százalék, de az erőszakos betelepítés eredményeként ma már a lakosság felét alkotják. Az előkerült dokumentumok alapján bizonyítható, hogy Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején, pártutasításra, tervszerűen évenként meghatározott számú románt kellett betelepíteni a város magyar jellegének felszámolására. Mivel a népesség fele román nemzetiségű, ezért Marosvásárhely úgy fog csatlakozni az autonóm területhez, mint ahogy Dél-Tirolban az olasz többségű Bolzano városa, amely külön státussal rendelkezik.

Kádár Gyula, Háromszék

A székely autonómia-küzdelem tíz legnagyobb hibája II.

A revizionista üzenet a halál csókja az autonómia-küzdelemnek. Nagyon magas labdát kap ezzel a román politikum és a román sajtó is. És bele is rúgnak, rendesen.

6. A külpolitikai lobbi kezdetleges és maradi

Egyik legalapvetőbb kommunikációs szabály, hogy egy marketingszöveget a befogadó ízlésére, mentalitására, ingervilágára kell építeni, nem az üzenet küldőjére.

Konkrétan: teljesen felesleges a székely autonómiáért felszólalni nyugaton magyar történelmi, etnopolitikai és eltúlzott sérelmi érvekkel.

Ezek nem működnek Brüsszelben, Strassbourgban, New Yorkban, nemzetközi intézmények előtt általában.

A régió történelmét nem ismerik egyik verzióban sem, ha meg röviden előadjuk, indulásból nagyon szkeptikusak, hisz megszokták, hogy Közép-kelet Európában még egy tanyának is két történelme van.

Kisebbségi jogok hiányát, elnyomást kiáltani ugyanakkor teljesen hiteltelen. Jogosan nem veszik be, hisz Románia valóban teljesítette azokat a minimális standardokat, amelyeket az európai nagypolitika elvár, amelyeket az Európa Tanács különböző chartái ratifikálásával vállalt. Az alkalmazásnál vannak hézagok, de valljuk be, túlzás az a kijelentés, hogy el vagyunk nyomva. Helyzetünk egy európai kisebbségjogi skálán a pozitív kétharmad környékén van, ha Baszkföldet vesszük a maximumnak, és a görögországi kisebbségek helyzetét a minimumnak.

Hogy ez nekünk nem elég, hogy ekkora méretű és örökségű kisebbségként többre volna jogunk és lehetőségünk, nem vitás. De ez a „több” már nem a „vannak jogaink, vagy nincsenek jogaink, van elnyomás, vagy nincs elnyomás” kategóriába tartozik. Itt a kérdés – és ezt nyugaton nagyon jól tudják – a kollektív önrendelkezési jogokról szól. Ez már csak akkor lesz nemzetközi kérdés – jogi és politikai értelemben egyaránt –, ha polgárháború, etnikai tisztogatás veszélye áll fenn.

Kollektív jogok területi alapú érvényesítéséről a nyugati nagyhatalmak ma már jobban irtóznak, mint egy nukleáris háborútól. Megégették magukat Boszniában, Koszovóban, legújabban Grúziában is. Legyen tiszta: sem az EU, sem az ET, sem az EBESZ, sem az ENSZ, sem az USA, sem senki más nem fog soha kiállni a székely területi autonómiatörekvések mellett, legfeljebb ha népirtás veszélye áll fenn. Attól meg őrizzen meg minket a sors.

Dupla mérce ez valóban, ahol a fegyvert fogó kisebbséget előnyben részesítik, a békésen harcolót pedig érdektelenséggel büntetik. De jelenleg ez a helyzet. Nem akarnak újabb etnikai konfliktusgócot (ők ennek látnak minden ilyen törekvést), menekülnek a döntőbírói felelősségtől, és nincs semmiféle hatáskörük kollektív kisebbségi jogok érvényesítésére, kikényszerítésére Romániában.

Nem is valószínű, hogy belátható időn belül meg fog születni jogilag kötelező erejű nemzetközi jogszabály a kollektív kisebbségi jogok terén, hisz az több európai állam érdekeit sértené. Ettől ezt még igényelni kell, de érdemes mégis a lobbitevékenységet a célzott befogadóképességéhez és érdeklődéséhez szabni.

A székely autonómiatörekvés nyugati lobbija későn indult, túl kevés finanszírozással és túlságosan gyenge emberállomány bevetésével. Ez a lobbi jelen pillanatban téves érvekre épül (történelem, elnyomás, sérelmek), hiányoznak az angol és francia nyelvű tájékoztató anyagok. Szinte kizárólag politikai síkon folyik, vagyis hiányzik a szakmai és média oldala (konferenciák, honlapok, online videók, sajtóhirdetések, fizetett riportok, akadémiai marketing, stb.). Nem utolsó sorban kezdetleges állapotban van az európai szintű szövetségesek bevonása is.

A feladat: eljutni legalább arra a szintre, amilyen szinten a katalánok promoválják jelen pillanatban saját önrendelkezési harcukat: sok helyen, digitális médiával, közérthető tájékoztatással, idegen nyelven, olyan témákkal, területekkel, amelyek érdeklik a világot, amelyek a máról szólnak, nem (csak) a múltról. Nekünk az első feladat még mindig az, hogy egyáltalán behelyezzük magunkat az európai köztudatba, hogy ne legyen többé olyan mérvadó politikus, aki ne tudja, hogy hol élünk, mennyien, milyen jogokkal, milyen célokkal.

7. Túldimenzionált az etnikai jelleg az európaival szemben

Sokkal eladhatóbb lenne Székelyföld autonómiája a románok és Európa felé is, ha azt legalábbis kommunikációban nem az etnikai alapra építenénk. Persze nem hülye senki, tudják, hogy nem véletlenül akarunk pont olyan területen autonómiát, amelynek határai többé-kevésbé egybeesnek a román-magyar etnikai határokkal.

Mégis, ha a kommunikációban állandóan az EU által is preferált regionalizmusra hivatkoznánk, ha minden alkalommal, amikor etnikai szeparatizmussal vádolnak, kihangsúlyoznánk, hogy ez nem a magyarok, hanem az ott élő, bármely etnikumú egyének autonóm közigazgatása akar lenni, máris jóval emészthetőbb lenne.

Amíg az egész székelyföldi autonómia a „székely nép” önrendelkezési jogaira épül, ez a projekt emészthetetlen. Mert kirekesztő. Kirekeszti az ott élő, nem kis számú román és roma közösséget. Emészthetetlen azért is, mert minden román szemében etnikai szeparációról szól, még akkor is, ha ez nem teljes értékű (nem függetlenséget követelünk), hanem csak részleges (a szuverenitás egy kis, nem stratégiai része adódik csak át helyi szintre).

Igen hamar elfelejtettük, hogy 1918 előtt az akkori kisebbségeink hasonló követeléseitől pontosan ugyanúgy borsózott a hátunk, mint a románoknak most. Hogy lássuk ezt a másik oldalról, képzeljük csak el, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megyét nagy többségében románok laknák, akik egyszer csak kijelentik, márpedig etnikai alapú autonóm területet akarnak ott létrehozni, az ENSZ által is elismert népek önrendelkezési jogára hivatkozva. Vajon hogyan reagálna erre Budapest?

A másik gond a nemzeti önrendelkezési jogra való hivatkozással az, hogy mind a románok, mind a nyugatiak fejében azonnal Koszovó esete kattan be. Érthető, hisz a közelmúlt legismertebb nemzeti alapú önrendelkezési küzdelme ehhez a területhez kapcsolódik. Mi a baj Koszovóval? A probléma vele az, hogy Koszovó előbb autonómiáját kérte vissza, majd a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva, elszakadt. Más kérdés, hogy a szerb népirtás következtében erre akár joga is volt, de itt most az eredményen van a hangsúly.

Hogyan legyen bizalma egy többséginek egy olyan autonómia-törekvésben, amely ugyanazokra az érvekre épül, mint a koszovói, ugyanazokra az önrendelkezési és történelmi jogokra, elnyomás-diskurzusra épít? Hogyan higgye el egy többségi, hogy mi megelégszünk a területi autonómiával, ha állandóan Koszovóval példálózunk, előszeretettel hivatkozunk rá, sőt üdvözöltük a függetlenségét?

Az a logika, miszerint a Koszovóra való hivatkozásból a románok azt a következtetést kellene, hogy levonják, hogy mi éppen hogy nem akarunk elszakadni, mi csak az autonómiánkat akarjuk, és hogyha azt nem adják meg, lám mi lesz – tanuljanak ebből –, teljesen téves. Egy román politikus, közéleti ember szemében – tegyük hozzá, egy nyugati szemében is – Koszovó egyenlő az etnikai szeparatizmussal, Baszkfölddel, Abbháziával, Dél-Oszétiával, Nagorno-Karabakhal, fegyveres konfliktussal, és cseppet sem az jut eszébe, hogy lám mi a vége annak, ha nem adnak autonómiát.

Mi tudjuk, hogy nem akarunk függetlenséget, nem akarunk elszakadni, de ezt nehezen tudják elhinni nekünk, ha pontosan egy olyan esettel példálózunk, amelynek épp ez a lényege. A mi logikánk, nem az ő logikájuk, a figyelem-felhívásba álcázott fenyegetés pedig nem bizalomgerjesztő politikai üzenet.

Székelyföld területi autonómiájának csak akkor van esélye, ha azt nem etnikai, nemzeti önrendelkezési alapokra, hanem az európai regionalizmus, közigazgatási decentralizáció, szubszidiaritás elveire építjük. Magyarul: el kell felejteni a „székely nép” önrendelkezési jogát. Előtérbe kell helyezni az aszimmetrikus regionalizmust mindenféle etnikai, etno-történelmi, etno-sérelmi hivatkozás nélkül. Előtérbe kell helyezni a régió multikulturalitását, saját egyedi, megvédendő multikulturális örökségét, és meg kell győzni a helyi románságot és cigányságot is, hogy álljanak a projekt mellé. Ez az igazi kihívás.


8. Hiányoznak a regionális autonómiában érdekelt szövetségesek

A spanyol és az olasz példa talán a legjobb arra, amikor egy általánosan igényelt regionalizáláson belül, egyes autonóm régióknak sikerült a mindenki által megkapott közigazgatási autonómián túlmenni, és annak sajátos etnikai dimenziót is adni.Spanyolországban 1978-ban a központi kormány alkotmányos reform keretében, több régió közös nyomására végül mind a 17 régiónak nagyjából hasonló autonóm státust adott. Ezután kezdődött a jogkörök további bővítése, amelynek az élén Baszkföld és Katalónia saját autonómiájuk állandó újratárgyalásával annak nemcsak teljes körű etnikai spektrumot adott, de még nagyobb gazdasági, adópolitikai vonzatot is.

Azaz sokkal több esélye volna a székelyföldi autonómia-törekvésnek, ha ahhoz szövetségeseket lehetne találni más régiókban. Vannak még olyan régiók Romániában, amelyek szívesen látnák a saját adójuk helybennmaradását, jogköreik bővítését a központi kormányzattal szemben. Itt van elsősorban az átlagnál jóval fejlettebb Bánát, Brassó vagy Kolozs, de érdekelt lehet ebben akár Szucsáva megye (Bukovina) vagy Dobrudzsa is.

Ehhez természetesen az is kell, hogy Székelyföld területi autonómiáját az ország regionalizálásának folyamatába kell csomagolni, mentesíteni kell etnikai jellegétől, és elsősorban a szubszidiaritás elvére kell helyezni (lehozni a minket érintő döntéseket helyi szintre). Közös nyomásra – figyelembe véve a román pártok helyzetét is, ahol a helyi kiskirályok nyomásgyakorlási ereje egyre nagyobb – Bukarest nagyobb eséllyel vágna bele egy olyan közigazgatási reformba, amely a mai megyéknél területileg nagyobb, jogosítványokban autonómabb régiókat eredményezne.

Ezen belül egy székelyföldi, de akár partiumi vagy közép-erdélyi régió megteremtésének jóval elérhetőbbek az esélyei. Egy létező, elismert közigazgatási egységen belül már könnyebben lehet etnikai elemeket is érvényesíteni. Gyakorlatilag ez történik ma a két magyar többségű megyében, ahol minden létező helyi közigazgatási jogszabályi keretet arra is használunk, hogy erősítsük ezen megyék kétnyelvű, bi-kulturális jellegét.

Az ország erős – akár az autonóm régiókig elmenő – decentralizációja minden gazdagabb régió érdeke. Ezt a tényt még nem ismertük fel kellőképpen elsősorban azért, mert elvakítjuk magunkat a román többségű régiók által fel nem vállalható etnikai és sérelmi alapú üzenettel, történelmi diskurzussal, holott nem ezek a kérdések a XXI. század Európájában a regionalizálódás fő mozgatórugói.

Nem lenne baj az, ha Udvarhelynek annyi autonómiája volna, mint Caracalnak akkor, ha ennek a szintje ütné a spanyol vagy olasz autonóm közösségek jogköreinek a szintjét. Egy ilyen keretben már csak egy-két lépés lenne Katalóniává válni.


9. Tudatos vagy bagatellizált összemosódás a szélsőjobbal

Székelyföldön ritka az a magyar felvonulás, legyen az egy autonomista tüntetés, nagygyűlés vagy akár egy március 15.-i ünnep, ahol ne jelennének meg a HVIM képviselői, a sajátos katonás egyenruhában, bakancsosan, Árpád-sávos zászlókkal, saját fekete zászlóikkal. Senkit nem zavarnak.

A legutóbbi SZNT-MPP székelyudvarhelyi autonomista rendezvényen, jól látható helyen a HVIM képviselői mellett a Magyar Gárda képviselői is helyet foglaltak, saját felszerelésben, ruházatban, zászlókkal.

Hasonló elemekkel tűzdelt sajtóbeszámolót lehetne írni évente a gyergyószentmiklósi EMI táborból is, ahol a Székelyföld autonómiájának a különböző előadásokban elhangzott követelését könnyen össze lehet mosni a szóban és jelképekben felvonuló erdélyi és magyarországi magyar szélsőjobb szervezetekkel, a revizionista Jobbikkal. Az SZNT szervezte székelyföldi autonomista rendezvényekről nem hiányoznak a revizionista szimbólumok sem, legyen az Nagymagyarország térképe vagy a fáklyás, T betűs Trianon zászló.

De nemcsak külsőségekről van szó. Ilyen rendezvények egyes felszólalásai sem mellőzik a revizionizmust. Trianon a kötelező hergelőszó, a román „megszállás”, elnyomás pedig már egyenesen közhely. Pengeélen táncol egy-egy elhangzott mondat a történelmi nosztalgia és az irredentizmus között.

A revizionista üzenet a halál csókja az autonómia-küzdelemnek. Nagyon magas labdát kap ezzel a román politikum és a román sajtó is. Hiába magyarázzuk, hogy mi csak Székelyföld területi autonómiáját akarjuk Románián belül, a román állam szuverenitását és integritását megőrizve, ha a legtöbb autonomista rendezvényről szóló beszámolóba bele lehet írni (bele is írják) a szélsőjobboldali szervezetek felvonulását, irredenta szimbólumok használatát, a revizionista üzenetek elhangzását.

Természetesen a román sajtó, a román politikum rosszindulatúan ki is használja ezt, és igen könnyen irredentizmussá skatulyázza be az autonómia kérést – holott valójában nem az, nincs Trianont revideáló célja. De nem mi adunk erre lehetőséget? Nem mi adjuk a muníciót a kezükbe azzal, hogy akár tudatosan, akár csak bagatellizálva, de helyet adunk rendezvényeinken a szélsőjobboldali irredenta üzeneteknek is?

Nehéz megérteni ennek a problémának a súlyát magyar szemmel. Megint csak azt tudom mondani: nézzük meg a fordított helyzetet. Melyik magyar államférfi hitte el 1892-ben az erdélyi román Memorandistáknak, hogy ők csak a kollektív kisebbségi jogaikat, választási rendszeri, oktatáspolitikai, sajtópolitikai, valláspolitikai, stb. jogaikat követelték azzal, hogy Erdély autonómiáját kérték vissza, és megkérdőjelezték a magyar állam nemzetállam jellegét? Egy sem.

Sosem tudjuk már meg, hogy ha ekkor enged a magyar állam, megálltak volna-e itt. Nem is ez a fontos. A fontos ebből a történetből az, hogy az állam egységét féltő reflexek ugyanazok voltak akkor is, ma is, még akkor is, ha más korszak volt, más hangulattal, más európai szintű kisebbségvédelmi igényekkel (vagy inkább azok hiányával).

Ha revizionista üzenetekkel, jelképekkel, szervezetekkel keverjük az autonomista üzenetet, azt nem fogjuk tudni megértetni, célba juttatni. A határ persze vékony, magyar szemmel nehéz is érezni néha azt, de kis odafigyeléssel betartható mind szervezési, mind üzeneti szinten. Mindenkinek, aki Székelyföld autonómiájáért kíván felszólalni, el kell határolódnia a szélsőjobboldali szervezetektől, a kommunikációban pedig nem szabad keverni a terület autonómiáját sem Trianonnal, sem a második bécsi döntéssel, sem Nagymagyarországgal vagy más hasonló témával. Ha ezt nem tesszük meg, saját magunk játsszuk el a bizalmat, és adunk könnyű muníciót a román nacionalistáknak.


10. Érdektelenség a nem székely erdélyi magyarokkal szemben

A székelyföldi autonómia-küzdelem legnagyobb, közösségen belüli problémája talán nem is a székely politikum megosztottsága, hanem annak a Székelyföldön kívüli erdélyi magyarok iránti érdektelensége. A másfél milliós erdélyi magyarság 60 százaléka nem Székelyföldön él.

Székelyföld területi autonómiája nem sokat mond egy kolozsvári, nagyváradi, aradi, temesvári, szatmári, szilágysági vagy vajdahunyadi erdélyi magyarnak. Nem könnyű érdekeltté tenni őket ebben, hisz az ő életüket nem különösebben érinti, kisebbségi jogaikat nem növeli. Valószínűleg nem különösebben lelkesíti azokat a Maros vagy Brassó megyei magyarokat sem, akik egy esetleges autonóm terület határához közel, de azon kívül maradnának.

Emlékezzünk csak a 2008 tavaszi malőrre, amikor a Kovászna megyei tanács elnöke Székelyföldön üdvözlő táblát helyeztetett két magyar többségű falu, a Kovászna megyei Nagyajta és a Brassó megyei Apáca közé. Hogy érezheti magát egy apácai ilyenkor?

Nem segíti a helyzetet a közismert, kölcsönös előítélet-sorozat sem, amelyben a szórványvidéki vagy kevert vidékről származó a székelyt románul megtanulni nem akaró, nagyfejű, állandóan lázadó, néha provinciális embernek látja, míg a székely az előbbieket beolvadó, gyenge magyar identitástudatú, vegyes házasságokat nem kerülő, néha román akcentussal beszélő, a románokkal túl könnyen kompromisszumot kötő magyarnak látja.

Bár egy-egy előítéletnek van némi alapja (elsősorban a különböző etnikai környezet helyzeteiből eredendően), a valóság az, hogy mindkét tábor ugyanazt akarja: megmaradni magyarnak, fejlődni, identitást fenntartó és művelő intézményes hálót erősíteni. Bármely eltérést a különböző környezet adja, amelyért az egyént nem lehet hibásnak tekinteni.

Az interetnikus és szórványvidéken élők tisztában vannak azzal, hogy a kevert környezet miatt az ő lakhelyükön lehetetlen a területi autonómia kérése, tisztában vannak azzal is, hogy Székelyföldön mint az utolsó, valóban nagy kompakt magyar tömb területén erre olyan lehetőség van, amelyet ki kell használni. De ennek szükségességéről nem olyan érvekkel lehet meggyőzni őket, mint a „belső anyaország” szükségessége. Nem biztos, hogy a Partiumban vagy Kolozsváron élő magyar Székelyföldön látja a „belső anyaországát”, ha egyáltalán van neki erre igénye.

Számolni kell azzal is, hogy még él az a korosztály, amelynek az '50-es, '60-as években a kommunista állam keretein belül létező székelyföldi Magyar Autonóm Tartomány jogmegvonásokat jelentett, amikor is a román állam csak az autonóm területen belül engedélyezte a hivatalos magyar nyelvhasználatot, illetve amennyiben tehette, csak ide telepítette a magyar kulturális intézményeket. Ezek az emberek jogosan teszik fel a kérdést: OK, ti megkapjátok az autonómiátokat, de velünk akkor mi lesz? Valószínűleg semmi nem változna, de ezt el kell mondani.

Székelyföld területi autonómiáját nem lehet kiharcolni a nem a határain belül élő 800 000 erdélyi magyar támogatása nélkül. Ezt a támogatást csak akkor lehet megszerezni, ha ebben érdekeltté teszünk mindenkit, ha a székelyföldi területi autonómiát együtt hangoztatjuk az egész erdélyi magyarság megmaradását segítő kulturális autonómia szükségességével. A kettős autonómia-igénnyel pedig minden erdélyi magyar megtalálja a helyét ebben a küzdelemben.

Természetesen kemény dió lenne a román államnak egyszerre mindkét autonómiaforma elfogadása, ezért is gondolta úgy az RMDSZ, hogy a kettővel nem egyszerre próbálkozik. A politikai harcban talán valóban előnyösebb külön idősíkban igényelni a területi és a kulturális autonómiát, de a belső kommunikációban nem szabad elhagyni egyiket a másik mellől. Az autonómia-törekvést a teljes erdélyi magyarság közös projektjévé kell avatni. Ehhez közös helyzetmegismerésre, empátiára, szolidaritásra, egymás küzdelmeinek a felvállalására van szükség. Igen, a székelyek részéről is.

Mind a tíz hiba amelyről ez a cikk szólt, kijavítható. Csak fel kell ismerni és kezelni kell őket. A fenti javaslatok nem garantálják a sikert, az autonómia kivívását, de nagyban megnövelik az esélyét.

Forras

A székely autonómia-küzdelem tíz legnagyobb hibája

Czika Tihamer irasa, kicsit liberalis, de jo gondolatok:

Körmére néztünk a harcnak, és az köldöknézősnek bizonyult. Első öt kifogás javaslatokkal fűszerezve.

A székely „autonómiaharc” valahol 2003 környékén gyorsult igazán fel, először 1918 óta. Azóta már minden kampányban újra és újra folyik a küzdelem. De ne legyünk rosszak, most már kampányon kívül is. Ki ahogy tud, úgy küzd. Van, aki térképet rajzol, és azt reméli, hogy ettől már nemcsak az ő fejében, hanem a Hivatalos Közlönyben is autonómia lesz.

Mások önkormányzati gyűléseket tartanak, ahol ha más kézzelfogható eredmény egyelőre nem is születik, a polgármesterek 300 kilométert átívelő kapcsolatokat teremtenek, amelyekből akár virágzó együttműködések is származhatnak.

Ezeket a két héttel ezelőtti autonómiagyűlés-dömping óta összevetettem azzal, amit más európai autonómia-küzdelem történetéről, mindennapjairól, problémáiról és sikereiről olvastam, tapasztaltam. Az alábbi tíz pont az itthoni hibákról nincs feltétlenül fontossági sorrendben, a bírálatokhoz javaslatokat is társítottam.


1. Magyarul zajlik, románul kellene

Talán furcsa, hogy ezzel kötekszem, de az autonómiaharcot nem önmagunkkal kell megvívni, hanem a többséggel, a románokkal. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fontos a saját belső közéletben ennek a célnak a kommunikációja. Nem azt mondom, hogy nem fontos azon erdélyi magyarok meggyőzése, akik talán még nem hisznek benne, nem értik, vagy egyszerűen nem érdekli őket.

De ezeknél sokkal fontosabb az, hogy a románok megértsék, a román közvélemény, politikum, a román szomszéd az udvarban vagy a román munkatárs a pékségben. Mivel bármilyen területi autonómia elfogadása a román parlament joga, amelynek 90 százaléka románokból áll, és amely 90 százalékban a román etnikumú állampolgárok kegyeit keresi a következő választásra. Akit tehát meg kell győzni ennek szükségességéről, azok ők, és nem a székelyek.

A székely autonómiaharc elsősorban román nyelvű kellene, hogy legyen román tájékoztató anyagokkal, román médianyomulással, román honlapokkal és gerillamarketinggel, és nem utolsó sorban románul igen jól beszélni és vitázni tudó üzenethordozókkal, politikusokkal, akiknek olyan gyakran kellene megjelenniük a román médiában, amilyen gyakran csak lehetőségük adódik rá.


2. Egység helyett megosztottság

Teljesen normálisnak tartom, hogy egy 1,5 milliós közösség politikailag megosztott, sokszínű. Ennél kisebb lakosságú államoknak van teljes spektrumú politikája. Persze kisebbségi létben már másképp tevődnek fel a dolgok. Az udvarhelyi választásokon elfogadható, hogy két magyar politikai erő szapulja egymást, az autonómiaküzdelemben azonban ez már öngyilkosság.

Nincs olyan európai autonómia, amelyet két külön projektként futtatva harcoltak volna ki úgy, hogy a harc közepette a két autonomista tábor egymást szidta volna, egymás legitimitását és hitelét kérdőjelezte volna meg hetente. Belső viták mindenütt voltak, de a kulcsfontosságú időszakban mindenki egységet mutatott a a többségiek felé.

Lehet bármi másban küzdeni közösségen belül, de kifele egy darab autonómiaprojekt mögé kell felsorakozni, egyetlen törvénytervezet, egyetlen térkép, egyetlen igénylista, egyetlen szimbólumrendszer és mindennél fontosabb módon: egyetlen harci stratégia és egységes kommunikáció mögé. Ha ez nincs, akkor egyszerű a képlet: divide et impera.


3. A gazdasági perspektíva mellőzése

Vitatható, hogy mennyire szegény vagy sem Székelyföld. Kérdés, hogy mihez képest, Botoşani-hoz vagy Brassóhoz? Vitatható az a román közhely is, miszerint a székely megyék költségvetési hiányait Bukarestből kell kipótolni, vagyis ezek a megyék „eltartott megyék”.

Ha figyelembe vesszük azt, hogy hány nagy forgalmú székelyföldi céget kényszerítenek az adózási törvények bukaresti adófizetésre, akkor máris másképp néz ki a régió valódi termelése. Nem mindegy az sem, hogy Parajd környékéről beszélünk vagy Balánbányáról a régión belül, ha az önellátási szintet akarjuk mérni.

Egy dologban azonban kiegyezhetünk: Székelyföld, az a két és fél megye, amit mi annak tartunk, nem tartozik Románia leggazdagabb, legjobban húzó régiói közé. Sőt a terület nagyobbik része inkább a szegényebbek fele húz, mintsem a gazdagabbak felé. Minden valószínűség szerint jelen pillanatban egy székelyföldi autonóm régió központi költségvetési forrásokra szorulna.

Szegény autonóm területek csak a volt szovjet utódállamokban vannak, de olyan kiszolgáltatott éskontrollált „autonómia” talán nem kívánunk lenni. Nyugat-Európa autonómiái tipikusan gazdag régiók, amelyek autonóm módon tudnak létezni gazdasági szempontból is, sőt gazdasági hatalmukkal, egyesek stratégiai fekvésükkel is erős tárgyalási pozícióban vannak a központi kormánnyal szemben.

A XXI. század újra a gazdasági erő, a tőke százada lesz. Akinek van pénze, az erős, akinek nincs, az gyenge. A gyengéknek gyengék az alkupozíciói, gyengék a zsarolási pozíciói, gyengék a lobbipozíciói. Székelyföld autonómia-küzdelmének sikere lehetetlen gazdasági megerősödés nélkül.

Egyetlen autonómia-terv, stratégia, felkészülés sem nélkülözheti a helyi gazdasági parkok létesítését, a befektetők idevonzását, az infrastruktúra rendbetételét, a munkaerő piaci igények szerinti képzését, a kereskedelmi kapcsolatok segítését, a kormányzati befektetések növelését, stratégiai beosztását, stb.

A már-már közhelyes turizmust is át kellene gondolni. Az etno-, vidéki turizmus soha nem fog nagy összegeket hozni, az mindig is csak a magyarországi középréteg évi nemzeti fapados kiruccanása marad. Egy professzionális szállodalánc mai standardoknak megfelelő wellnes-gyógyászati szolgáltatásokkal, télen sí-, nyáron tracking és wildlife-turizmussal megspékelve már olyan nyugati rétegeket is idehozhat, akik nem aprópénzben mérik a vakációt. Ehhez azonban közeli reptér kell, jó minőségű utak, és természetesen ötcsillagos szolgáltatások. Magyarul: befektetés, tőke. És talán egy kis mentalitásváltás is.


4. Szimbólumok előtérben, nem a szubsztancia

A székely autonómia-küzdelem kezdetektől fogva elsősorban a nemzeti szimbólumokra épített, politikai kommunikációs játék volt. Így van ez nagyjából ma is, akár az SZNT-MPP, akár az RMDSZ-EMNT oldalt nézzük. Az autonómiával előbb találkozott a székely polgár kampányszlogenként, mint tájékozatófüzetként, előbb hallott róla politikai beszédben, mint szakmai konferencián, előbb tudta a himnuszát, mint a területét.

Az autonómia kérdésének politikai jellegével nincs baj, egyértelmű, hogy a politikusok dolga lesz azt véghezvinni. A baj azzal van, hogy igen vékony az, ami e mögött van. Kevés a szaktanulmány egy-egy stratégiai területen, kevés a konferencia, kevés a tájékoztatófüzet, kevés a honlap, hiányzik gyakorlatilag a kérdés részletes kibontása, rendszerezése.

Máig nem tudjuk pontosan, melyek Székelyföld határai, máig nincs egy olyan törvénytervezet, amelyet mindenki elfogadna, és amely bemutatná, pontosan milyen jogköröket és intézményrendszert akarunk, máig nem tudjuk, milyen gazdasági, szociális és interetnikus kapcsolati hatásai lennének, ha életbe lépne a terület autonómiája.

Mivel hiányoznak a részletek, nincs amit társadalmiasítani sem, a szimbolikán kívül. Hisz mit tud ma mondani egy székely politikus az érzelmek felhergelésére hajtó történelmi és nemzeti közhelyeken kívül a székely területi autonómiáról? Ha egy politikus nem tudja részleteiben elmagyarázniennek a struktúrának a lényegi elemeit, hogyan várhatjuk el, hogy a laikus polgár megértse, miről is van szó?

Még súlyosabb és fontosabb: hogyan várhatjuk el, hogy egy román polgár vagy politikus értsen ebből bármit azonkívül, hogy a magyarok megint el akarnak szakadni tőlünk valamilyen módon?

Ha belátható időn belül, azaz maximum 1-2 éven belül nem születik meg egy olyan közös autonómiatervezet, amelyet mindenki felvállal, amelyről ki lehet adni egy román és magyar nyelvű, részletes tájékoztató anyagot, az autonómia fogalma teljesen át fog menni az értelmezhető realitás világából a vallásos dogma kategóriájába (amiben hiszünk, de nem tudjuk, hogy mi az, hogy néz ki, mire jó, sőt abban sem vagyunk biztosak, hogy létezik-e egyáltalán).


5. Történelemre hivatkozik, amely mindenkinek más

Az autonómia-diskurzus központi eleme Székelyföld, a székelység történelmére való alapozás. Kérjük vissza az évszázados autonómiánkat, az volt nekünk, az jár nekünk. Csakhogy ezzel az érveléssel több nagy baj is van. Székelyföld autonómiáját nem a románok, hanem a magyar kormány szüntette meg 1876-ban, Erdély vármegyésítésekor, mert annak struktúráját túl elavultnak találta. Az is volt, és még inkább az lenne ma is.

A kis, rurális székekre való töredezés teljesen felesleges bürokratikus rendszereket hozna létre, amelyek még jobban nehezítenék az így is gyengén működő államigazgatást, nem beszélve gazdasági értelmetlenségéről.

A középkori erdélyi politikai berendezkedés emlegetése egy román emberben pontosan az ellenkező reakciót váltja ki, mint amit mi szeretnénk. A románokat bár említik a hiteles helyek oklevelei a magyar államiság erdélyi kiterjeszkedésének idején, vallásilag a XVIII. század elejéig, politikailag egészen a XIX. század második feléig nem ismerték el közösségként. Pedig a XVII. század második fele óta a lakosság többségét alkották.

Egy románnak az erdélyi középkor nem visszahozandó berendezkedést jelent, hanem mellőzést, politikai és vallási diszkriminációt, a saját oktatás és magaskultúra létrehozásának a lehetetlenségét, a más etnikumú elitek kormányzását. Az ő középkori és újkori erdélyi történelmük más, mint a mienk, arra hivatkozni teljesen kontraproduktív. Úgy kell ezt elképzelni, mintha egy magyart arról próbálnánk meggyőzni, hogy a török megszállás alatti politikai-közigazgatási rendszert kellene visszahozni, mert az volt a legjobb.

Itt nem a történelmi igazságokat vitatom, hisz a maga szemszögéből valószínűleg mindkét félnek igaza van, hanem a mai, történelmi alapú érvelés kommunikációs zsákutcáját kívánom hangsúlyozni.

Egy autonómmá válni kívánó régió történelmi alapjai fontosak. Az uniós regionális politikák is azt állítják, annak a régiónak van esélye fejlődni, belső kohéziót kialakítani, amely történelmileg is egységben volt. De egy területi autonómia-követelés esetében a történelmi érv valahol a 13. kellene, hogy legyen a politikai, közigazgatási, gazdasági, emberközelségi, kulturális, stb. után. Különösen akkor, ha a két fél történelem-értelmezése teljesen más. És tudjuk: teljesen más.

Forras

Ön okosabb, mint egy ötödikes?

Akinek nincs televíziója, annak elmondom, hogy van egy műsor, amiben felnőtt emberek mérik össze elsősorban lexikális tudásukat ötödik osztályos gyerekekkel és rendre szégyenletesen alul maradnak, szinte minden témában. Beleértve a matematikát is. Lássuk, Ön okosabb e, mint egy ötödikes?

Ma reggel a Kossuth Rádióban hallottam, hogy bár a felnőtteken végzett tesztek eredményei még nem ismertek, elkezdték veszprémi önkéntes gyerekeken tesztelni a H1N1 vakcinát. Mivel a vakcina le van gyártva, rövidesen beindul a marketing gépezet, ami el fogja adni Önnek, nekem, minden embernek, aki ostobább, mint egy ötödikes.

A számtan példa: Amennyiben egy millió fertőzött emberből a sertésinfluenza megöl 500 embert, hányat fog megölni 10 millióból? A helyes válasz természetesen 5000, és ez a hivatalos WHO által publikált arány a jelenleg ismert H1N1 változat veszélyességét illetően.

Ez ugye elméleti szám, de ennyi halálos áldozata lenne egy minden magyar állampolgárra kiterjedő influenza járványnak. Jegyezzük meg ezt a számot, mert még visszatérünk rá.

Mit felejtettünk el 33 év alatt?

Talán többen olvastak arról, hogy 1976-ban volt már egy sikertelen sertésinfluenza-oltóanyag kampány, ami több száz ember idegrendszerében okozott helyrehozhatatlan kárt, miközben sokakat megbénított. Az orvosok még nevet is adtak a tünetnek: Guillain-Barre szindróma. Nem tudom, miért nem a Mérgező-Védőoltás szindróma nevet kapta - talán túl beszédes elnevezés lett volna.

Mindenesetre tény, hogy az orvosok nem voltak tisztában az oltóanyag hosszabb távú hatásaival és ez emberek százainak életét tette tönkre. A tagadás mit sem segít a dolgon. Emlékezzünk csak az autizmus és a csecsemőkori védőoltások kapcsolatára. Azt is évtizedeken át tagadták, mire 2003-ban az Egyesült Államok kormánya elfogadta a higanyt tartalmazó oltások káros hatásairól szóló tanulmányokat, és azóta folyamatosan vonják ki ezeket az oltóanyagokat a használatból. Az emberi szervezetbe bejutó anyagok határértékeit meghatározó amerikai kormányhivatal, az EPA (Környezetvédelmi Ügynökség) 2003-as adatai szerint egy 2 hónapos csecsemő a megengedett higanydózis 129-szeresét kapta az oltásokkal. Nem csak az amerikai csecsemő, hanem a magyar is, csak az ÁNTSz nem ért rá ezzel foglalkozni, mert a vitaminok betiltásával van elfoglalva.

És persze van egy csomó dolog, amit sem az ÁNTSz, sem a gyógyszeripar nem szeretné, ha Ön megtudná:

1. A védőoltás, amit rövidesen rászabadítanak a gyerekeinkre, lóhalálában készült el. Állami és ENSz rendeletek biztosították, hogy a gyártás előtt ne kelljen a szokásos teszteket elvégezni a rövid és hosszabb távú mellékhatások tekintetében.

2. A védőoltás olyan adalékanyagokat tartalmaz, amik azonnal gyulladásos tüneteket okoznak a szervezetünkben. Ezek miatt várhatóak a korábban is nagy arányban jelentkező idegrendszeri elváltozások.

3. A védőoltás akár meg is növelheti a tényleges influenzával kapcsolatos halálozási arányt amiatt, hogy megváltoztatja (elnyomja) a szervezetünk normális immunválaszát egy igazi vírusra. Nincs semmi statisztikai bizonyíték arra vonatkozólag, hogy bármi előnye származna azoknak, akik beoltatták magukat korábban, más járványok esetén. Ezt nem méri senki.

4. Az orvosok a mai napig nem tudják, ténylegesen mi okozta az 1976-os paralízises megbetegedéseket a védőoltást kapott emberek között, ennek ellenére ismét be akarnak oltani mindenkit.

5. Ha Ön vagy családtagja belehal a védőoltásba, vagy komolyan beteg lesz tőle, a gyártó cég nem felelős ezért. A kormány teljes mértékben átvállalja a felelősséget tőlük és fizeti őket mennyiségi és nem minőségi alapon. A kormányok felelősségét itt most nem minősíteném.

6. A D-vitamin, messze hatékonyabbnak bizonyult minden influenza védőoltásnál, de mindenki jobban jár, ha ezt Ön nem tudja meg.

7. A gyógyszergyártó cégek, akik érdekeltek az oltóanyag gyártásban, milliárdokat tesznek zsebre a következő hónapokban, amit az adóhatóság megemelt adók formájában vesz ki az Ön és az én zsebemből.

8. Amikor itt lesz a járvány és elkezdenek az emberek belehalni a betegségbe, sokan közülük olyanok lesznek, akik kaptak az oltásból. Az orvosok pedig ezt is meg tudják magyarázni szokásos “gyógyszerlogikájukkal”: a megmentettek száma sokkal nagyobb, mint azoké, akiket elvesztettünk. Persze a megmentettek száma nem ismert, az egy fikció. Mivel a krónikus betegek közül legelőször azokat oltják be, akiknek a legsúlyosabbak a betegségtünetei, nem is lesz nehéz megmagyarázni, hogy amúgy is meghalt volna. Krónikus betegségnek minősülnek az idült légúti betegségek, a krónikus szív- és érrendszeri betegségek és veleszületett vagy szerzett immunhiány.

9. Ha valamire, egy dologra jó lesz a következő hónapok védőoltás kampánya: a hatóságok fel tudják mérni és be tudják azonosítani azt a birka tömeget, amelyiket bármikor, bármilyen veszéllyel megijesztve sorba lehet állítani védőoltásért vagy bármiért, amit el akarnak adni nekik. A későbbi ilyen kampányokat olcsóbbá teheti egy ilyen címlista.

10. Az elmúlt hónapokban millió szám fertőződtek meg emberek a H1N1 vírussal és gyógyultak meg anélkül, hogy bármi kezelést kaptak volna. A legtöbben észre sem vették, hogy influenzások voltak, mert a H1N1 fertőzés lefolyása enyhébb a korábban megszokott influenzákhoz képest.

11. Az egészségügyi dolgozók mindössze 30%-a adatná be magának vakcinát, miközben a 70%-uk nem, vagy még gondolkodik. A legtöbben (60%) a várható mellékhatások miatt aggódik. Ez derül ki 1500 egészségügyben dolgozó angol nővér körében végzett felmérésből.

Számoljunk tovább:

Hány embert kell beoltani a vakcinával, hogy megmentsünk EGYETLEN életet a sertésinfluenza következményeitől?

Figyelem! Ez a kérdés sosem fog a vezető médiákban elhangzani. Mivel a becsületes válasz nem az, amit az emberek hallani szeretnének…

A válasz mindenesetre elég egyszerű. Amennyiben feltételezzük, hogy a vakcina 100%-ban hatékony (ami azt jelenti, hogy megakadályozza a halált, ami egyébként bekövetkezett volna), egy élet megmentéséhez 2000 embert kell beoltani. Ez az arány számos médiában megjelent, mint ennek az új vírusnak a veszteségi aránya.

Mivel azonban nincs 100%-os hatékonyságú oltóanyag (messze nincs), nézzünk egy hasonló esetet. A szezonális influenza oltóanyagok esetén 1%-os hatékonyságról beszél a tudomány. A halálos esetek 1%-ában hatékony, amire a tudomány lelkesen tapsol, mert “minden egyes élet értékes”. Viszont ha ezt az arányt az új influenza oltóanyaga sem szárnyalja túl, a képletünk úgy alakul, hogy 200000 embert kell beoltani EGYETLEN élet megmentése érdekében.

Ha ezt beszorozzuk egy oltóanyag költségével, azt kapjuk, hogy EGYETLEN élet megmentése a H1N1 vírussal szemben 200-800 millió forintba kerül, attól függően, hogy melyik patikában szerezte be az ember az oltóanyagot.

Az oltóanyag gyártói persze optimistábbak nálunk. Szerintük a halálos esetek közel 10%-ában lehet hatékony a védőoltás. Ha nekik lesz igazuk, 10 embert mentett meg a 200000-ből a vakcina, miközben tudja Isten, mennyit öl meg a vakcina maga ebből a 200000-ből.

Kinek ennyire értékes 1 élet?

Az egészségügyi politika persze nem a józan ész alapján működik. Az politikai alapon működik. A politikusok pedig aszerint működnek, hogy “csinálni KELL valamit”. A reformok reformját is megreformálják, mert azt várja el tőlük a választó, hogy változtassanak, mert most nem jó. Ezért ők csinálnak valamit, mert az jobb, mint semmit sem csinálni vagy mondani. Mellrák ellenes program rákot okozó sugárzással tesztelve, tanulási nehézségek pszichiátriai tesztelése és kezelése drogokkal, éppen ilyen kényszertevékenységek, amit politikai kényszercselekvések szülnek.

200000 embert beoltani egy teszteletlen oltóanyaggal annak érdekében, hogy megmentsünk egyetlen életet, miközben ennél jóval több fog belehalni az oltásba magába, szintén elgondolkodtató - nem? Ha a józan ész alapján közelítjük meg. Persze politikai és pénzügyi szempontból ez a helyes választás. Ha nem teszünk semmit, nincs pénz és még le is váltanak a következő választásokkor.

Lássuk: az Ön esélye 1:1 arra, hogy egy teszteletlen vakcinával oltják be, miközben 1:200000 az esélye annak, hogy Ön lenne az a szerencsétlen, aki belehal egy sertésinfluenza fertőzésbe. Amennyiben ezt szeretné más megközelítésbe helyezni, ennek több nagyságrenddel kisebb az esélye, mint annak, hogy Önt villámcsapás végzi ki az élete során (1:5000). Forrás: NOAA

Matematikailag kifejezve: abban reménykedni, hogy a védőoltás védi meg a sertésinfluenza okozta haláltól kisebb, mint annak, hogy telitalálata lesz a lottón. És mellesleg a lottózásnak nincsenek várható idegrendszeri károsodást okozó mellékhatásai.

A lottóra szokták mondani, hogy az egy adófajta azon emberekre kivetve akik nem tudnak számolni. A védőoltás pedig most egy olyan adónemmé lépett elő, amit azok az emberek fizetnek meg, akik nem értenek az egészséges élethez.

Az influenza védőoltás nélkül is túlélhető. Rendszeres kézmosás, napi fél óra mozgás a szabad levegőn, D-vitamin, C-vitamin és cink, szelén és egyéb ásványi-anyagok bőséges mennyiségben, este egy hideg vizes zuhany tökéletes védelmet biztosít. És a mellékhatásai is kellemesek. Például a férfiak potenciája, a nők életkedve egyaránt visszatér tőle. Ez mind nem mondható el a vakcináról.

Forras

A történelem üzenete

Mivel a román politika legfőbb célja az alkotmányban emlegetett egységes, homogén nemzetállam megteremtése, ezért napjainkban is folytatódik a magyarlakta területek, köztük a tömbmagyar Székelyföld románosítása. Újabban a szélsőséges, magyargyűlölő erők Székelyföld évezredes magyar tömbjének szétosztását tervezik a szomszédos román többségű megyék közt azért, hogy e magyar nemzetrészt is elrománosíthassák, Erdély korábbi magyarlakta vidékeihez, városaihoz hasonlóan.

Szemléltetésként bemutatom néhány nagyváros 1941-es román népességének arányát, hisz sok székelymagyar ember ma is elképzelhetetlennek tartja Székelyföld gyors etnikai fellazítását, elrománosítását, és ezért nem érzik fontosnak a területi autonómia, önkormányzat gyors ütemű megteremtését. Nos, számukra jegyzem: 1941-ben — alig emberöltönyi idővel korábban — Kolozsváron 8,9, Nagyváradon 5,2, Szatmárnémetiben 4, Marosvásárhelyen 3,9 százalék volt a románság aránya, és íme, a magyarság ma olyan számszerű kisebbségbe került, hogy őshonosként nem sok beleszólása van saját ügyei intézésébe. Mindez akkor, amikor Erdélyország sajátos fejlődéséből nem következik egy-egy népcsoport felszámolása, háttérbe szorítása. Erdély történelme, kultúrája, sokszínűsége arra utal, hogy itt mély gyökere volt a toleranciának, az önrendelkezésnek. Így például, amikor Kolozsvár a 15—16. században magyar és német lakosságú volt, akkor a város vezetése évenként váltakozva: magyar, illetve német volt.

Mi, erdélyiek, magyarok és románok, csak Erdély politikamentes történelmének ismeretében lehetünk egyenes gerincű emberek. Erdély történelmének tanulmányozása hozzásegít ahhoz, hogy megértsük: e föld az itt élő románok és magyarok közös hazája, kincse, mert a történelmi jog alapján a magyaroké, a népesség nagy száma alapján a románoké is. Ha az erdélyi román ismerné Erdély valós történelmét, akkor tudná, hogy az erdélyi magyar egyenrangú vele, jogait nem szabad az Európába bevándorolt szenegáliakéval mérni, hasonlítgatni, százalékban mérni, ahogy a román államvezetés teszi.

A tolerancia földje?

Erdély múltja az autonómiák, a vallási tolerancia története, s arra biztatja az itt élőket, hogy folytassák e régió ilyen jellegű hagyományait. Így például a székelység, amely a magyarsághoz csatlakozott, testvérnép volt, az Árpád vezette honfoglalástól kezdve az első világháború végéig, közel ezer éven keresztül önkormányzattal rendelkezett, akárcsak a 12. század derekán érkező szászok. A Kelet-Magyarországra évszázadok során fokozatosan betelepedő, itt hazára találó románság is sajátos, helyi szintű önigazgatás, bíráskodás és rendfenntartás jogkörével bírt. A 16. század végétől a Székelyföldre betelepedő románság elsősorban a peremvidékeken hozott létre telepeket, amelyek a 18―20. században önálló falvakká alakultak, de kisebb-nagyobb létszámban, néhány család a székely falvakban is letelepedési jogot nyert. Természetesen, e kis lélekszámú etnikum — évszázadok folyamán, természetes asszimiláció révén — elszékelyesedett. E történelmi tényt úgy hamisította meg a két világháború közti szélsőséges román nacionalizmus, hogy kitalálta és terjesztette azt a hazug propagandát, amely szerint Székelyföld román többségű terület volt, de az itt élőket erőszakkal elmagyarosították. E propagandára alapozva igényt formáltak a székely lakta területek ún. visszarománosítására. A névelemzés fasiszta fajelméletére támaszkodva fogtak hozzá a székely települések gyarmatosításához, románosításához. Ennek egyik legfontosabb eszközévé vált az ortodox egyház, így épültek a magyar településeken sorra az ortodox templomok, még ott is, ahol erre nem volt valós igény.

Akik feldarabolnák Székelyföldet

Újabban fasiszta típusú eszméket melegítenek fel azok a román politikusok is, akik a legvadabb magyarellenes propaganda szószólói. Így például bizonyos politikai csoportosulások — szeptember első dekádjában — Sepsiszentgyörgyön nyíltan Székelyföld feldarabolását kezdeményezték, megfogalmazták azt a célt, hogy a többségi székelymagyarságot el kell románosítani, illetve vissza kell románosítani. Elképzelésük egyértelmű: megakadályozni a székelység területi autonómiáját. Jól tudják, hogy a moldvai magyarság és az erdélyi szórványmagyarság saját vezetőitől való megfosztása után lépett a gyors asszimiláció útjára. Nem véletlen tehát a magyar vezető elit leváltása, amely magasabb szintekről indulva érinti már a magyar iskolák igazgatóit is. Egyébként a román alkotmányok több évtizede szentesítették a román nemzetállamiságot. Természetesen, figyelmen kívül hagytak olyan apróságokat, hogy az ország területén több millió más nemzetiségű polgár (is) él. A hivatalos népszámlálások feladata évtizedek óta az, hogy a román népesség arányát legalább kilencven százaléknak mutassák be, így azok nem tükrözik a valóságot. Hogy mennyire nem igaz e statisztika, gondoljunk arra, hogy Romániában csak a magyarok és a romák (cigányok) száma több millió főt tesz ki, miközben több százezer, mintegy másfél tucat népcsoport él az „egységes, homogén román nemzetállamként" megnevezett területen. Ha ez sem meggyőző, akkor a moldvai csángómagyar testvéreink létszámát említeném. Az 1992-es hivatalos népszámlás adatai szerint Moldvában mindössze 1800 fő a létszámuk, mindez akkor, amikor a moldvai katolikusok száma negyedmillió. Néprajzkutatók, köztük Tánczos Vilmos egyetemi tanár helyszíni kutatások, felmérések alapján a magyarul beszélők számát 62 000 főre teszi. Ebből következően megállapítható, hogy a római katolikusok, tehát a magyar származásúak a hivatalos népszámlálás adataiban csupán 0,72 százalékarányban szerepelnek, míg a magyarul beszélőknek is mindössze 2,9 százalékuk.

Tanuljuk meg tisztelni egymást

Meggyőződésem, ha az erdélyi román ismerné Erdély valós múltját, akkor tudná azt is, hogy nem helyes elnyomni, felszámolni egy másik nemzeti közösséget csak azért, mert egy szerencsés történelmi helyzetben, diktátum révén valahol, valakik úgy döntöttek 1920 nyarán, hogy a hajdani Erdélyországot, Partiumot és a Bánság nagyobb részét Romániának ajándékozzák az ott élők megkérdezése nélkül. Egy soknemzetiségűvé vált történelmi állam, a tökéletes földrajzi és gazdasági egységet alkotó ezeréves Magyarország helyett összetákoltak több soknemzetiségű államot. Köztudott, hogy egy olyan nemzetközi döntés, amely nem megegyezés alapján születik, jogtalan, ezért is furcsa a román politikai elit törekvése, hogy olyan intézkedéseket hozzon, amelyek révén az erdélyi magyarság nem érezheti magát otthon szülőföldjén, s így egyre elégedetlenebbé váljék. Nem szabadna az erdélyi románságot abban a hitben nevelni, hogy ők az uralkodó nemzet tagjaként jogosan bírnak kiváltságokkal a magyar többségű tájegységek, települések fontosabb tisztségeinek betöltésében, és hivatottak arra, hogy tetszés szerint korlátozhassák a helyi őshonos székely népcsoport közösségi jogait.

Erdély történelmének üzenete: tanuljuk meg tisztelni egymást. Ennek szilárd alapját csak akkor lehet megteremteni, ha Románia politikai elitje elfogadja azt a nyilvánvaló tényt, hogy Erdély két nép hazája, s garantálja a szimbólumok, az anyanyelv szabad használatát, a történelmi régiók különböző fokú autonómiáját.

Erdély valós története azt sugallja: az „erdélyi magyar kérdés" megoldható, de ennek feltétele az, hogy alkotmányban lefektetett alaptörvénnyel biztosítsák az erdélyi magyarságnak a románsággal azonos jogú társnemzeti státusát Erdély egész területén, valamint a nyolcvan százalékban magyar többségű Székelyföld területi autonómiáját.

Forras: www.erdely.ma

A jelenkorról

Weöres Sándor

A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek fellett való becsülése, az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát: tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai ember teljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten túl-burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája alól, úgy, hogy a szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget és irigységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az úton mindig van tovább és mégtovább, az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen bilincseket. A rögeszmék és indulatok zűrzavarában emberevő bálvány lett a közösség, nemzet, faj, nép, otthon, közbiztonság, kötelesség, határaink megvédése, életszínvonalunk emelése, kultúránk terjesztése. Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag, propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság. Rendszereink tűrhetetlenségét a mai ember maga legjobban nyögi és valami fellengzős kultúra-tisztelettel akarná ellensúlyozni: mindegyik rendszer önmagát nevezi a kultúra megmentőjének és a többit kultúra-rombolónak. De a mai ember, ez a minden realitásról elrugaszkodott negatív idealista, hiába akar a kultúráért rajongani, rajongása üres szóhalmaz, intézkedés-garmada, hadonászás, saját ásításainak folytonos takargatása; és a kultúrát is vásári handabandának nézi, szakadatlan ember-, nép-, közösség-mentésnek, ,,zsenik” ízetlen ön-mutogatásának, társadalmi eseménynek. A kultúra sztatikus, nyugodt, nem intézményesíthető; az izgő-mozgó mai ember mennél többet ugrál körülötte, annál jobban széttapossa. Mennél inkább ,,szívén viseli” a kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke sincs hozzá; mennél inkább ,,menti és védi” , annál inkább látszik, hogy ő szorulna annak védelmére. Pénzt, hadsereget, szándékosan butított embercsordát mozgat és elpusztul, pedig a kultúrának egyetlen lehelete megmenthetné. Csakhogy éppen ez az egyetlen lehelet elmarad, s a pénz, hadsereg, embercsorda tovább őrlődik.

Az emberi életnek, emberi érzésvilágnak e kínbarlangjából egyetlen kijutás volna, de ez nem fog bekövetkezni: ha az emberiség áttérne a józan, ráállható alapra: szükségleteit elégítené ki és nem az agyrémeit, indulatait. Minthogy erre nincs remény, mindenki csak önmagában, önmagának teremtheti meg az elviselhető világot, ha elég erős ahhoz, hogy lemondjon minden előítéletről és saját szemével lásson mint a gyermek: Mindenki csak magának érheti el a negatív idealizmus helyett a realizmust, pénz, vagyon, rang, érvényesülés, külső rendezettség lidérce helyett a belső, törhetetlen biztonságot. S csak az a kevés érheti el még önmaga számára is, kinek erre érzék adatott.

Székelyföld, a belsõ gyarmat

Ráduly Róbert Kálmán

Az elveszett világ nyomdokain, avagy honnan kell közelíteni a Székelyföld kérdéséhez „Az együtt élõ népek számára teljes nemzeti szabadság. Minden egyes nép a saját nyelvén, a saját kebelébõl származó egyének révén oktat, igaz- gat és ítélkezik, és minden egyes nép az országos törvényhozó testületek- ben és a kormányzásban az õt alkotó személyek számával arányosan kap képviseleti jogot.”1 Két mondat az 1918 végén Gyulafehérváron megtartott Nemzetgyûlés Kiáltványából. Négy tucat szó, amelyet minden erdélyi em- bernek betéve kellene tudnia és vallania. Egy olyan szövegrész, amely min- den egyes erdélyi közintézmény bejáratánál ott kellene hogy álljon, hiszen ez az az államalapító alapelv, amely az összes közül a legfontosabb. 2 Ehelyett az alapelvet a feledés és feledtetés vastag pora burkolja, szóba- hozását hallgatásra való intelem, felemlegetését sokatmondó mosoly kísé- ri. Aztán csend és újra csend. Egészen pontosan síri csend. Az egész úgy kezdõdött, hogy a román nép röpke négy év alatt elfelejtette az alapelvet, és az 1923-as Alkotmány „az oszthatatlan nemzetállam” fogalmát szentesí- tette. Miközben erõteljesen zajlott az együtt élõ népek életerejének elsor- vasztása. Vagyonelkobzások, kisajátítások, boszorkányüldözések hosszú sora következett, és beindult a homogenizációs állampolitika. A közösség erejét mindenekelõtt a gazdasági háttér és nem az idegenbeli politikai sze- repvállalás szavatolja mindenkor. Ezt a románok jól tudták, és erõteljesen ültették gyakorlatba a két világháború között és a második világháborút kö- vetõen, mindennemû gazdasági forrásától megfosztva ezáltal a székely kö- zösséget is. Odalettek a közbirtokosságok, és végleg elkobozták a csíki ma- gánjavak igen jelentõs vagyonát. A múló évek síri csendjét a Securitate éj leple alatt elvégzett házkutatásai, letartóztatásai zavarták ideig-óráig meg. Aztán az egyik együtt élõ nép szép csendben elköltözött, a másik ugyan- csak szép csendben fogyott, egyre csak fogyott. Ezt követõen jött az 1989- es változás, a „némafilmhez” hangot is társítottak. De az együtt élõ népek jogállásáról szóló államalapító alapelvet még mindig vastag por borítja. Errõl tovább hallgatni azt jelenti, hogy a lényeget hallgatjuk el. A mi jog- állásunk kielégítõ rendezése tehát nem arról szól, hogy a román politikai elit egy része hajlandó-e támogatni az elvárásainkat vagy sem, hanem arról, hogy a román politikai elit hajlandó-e vállalni a modern román állam létre- jöttekor kikiáltott legfontosabb alapelvet. Ez természetesen paradigmavál-tást jelent, amelynek következtében elõbb a hivatalos propaganda által si- kerrel beködösített gondolatvilágunk egyensúlya áll majd helyre, ezt köve- tõen pedig a cselekvõképességünk is kiteljesedik. Az 1923-ban elvesztett vi- lágunkat kell elõbb megismernünk, aztán megkeresnünk és megtalálnunk, azaz újraépítenünk és továbbépítenünk. A népesedés, avagy kikkel keressük az elveszett világot A tavalyi népszámláláson drámai adatokkal kellett szembesülnünk. Az elmúlt tíz év alatt Erdélyben a hivatalos népszámlálások alkalmával önma- gukat magyarnak valló személyek száma mintegy 200 000 fõvel, azaz 12%- al csökkent. Békeidõben közösségünket nem érte még ekkora veszteség. A székelyföldi, és különös tekintettel a keleti végek (Csíkszék, Gyergyószék, Kézdiszék) megtartó erejét tükrözi, hogy itt a fogyás mindössze 6%-os volt. Mi sokkal jobban álltuk a sarat. Talán azért, mert Magyarország közel het- ven éves és Románia több mint nyolcvan éves homogenizációs politikája dacára a székelység még mindig más. A határõrközösségbõl az idõ és a mo- dernizáció sem törölte ki teljesen sem az önvédelmünket, sem az önrendel- kezést. Mindkettõ hozzátartozik a székely mivoltunkhoz. Sajnos, így is bõven van okunk aggodalomra. Mindenekelõtt azért, mert az elit, a felsõfokú végzettséggel rendelkezõ személyek kivándorlási muta- tói jóval meghaladják az átlagot. Ilyen tekintetben kétségkívül érdekes azok sorsának számbavétele, akikkel együtt ballagtunk egykor. 3 Harminchatan végeztünk Csíkszereda elitosztályában a matematika–fizika szakon. Ebbõl 16-an élünk Csíkszeredában, további négy személy pedig a Székelyföldön (Tusnádfürdõ, Szentegyháza, Alfalu, Marosvásárhely), egy az Óromániában (Bukarest), négy Magyarországon és ugyancsak négy más földrészen keresett és kisebb-nagyobb sikerrel talált is magának megélhe- tést (Kanada, Amerikai Egyesült Államok, Mexikó, Izrael). Ez harminc- négy. Sajnos egy srác az elválásunktól számított egy évre eltávozott az iga- zak világába, másikról pedig nincsenek információim. Itt meg is állok anél- kül, hogy arányokat számolnék, vagy más következtetéseket is levonnék. A székelyföldi tömblakosság népesedési mutatói egymagukban mégsem kellene hogy aggodalomra adjanak okot, de másik két betelepedett, illetve betelepített közösség mutatóinak összképében már annál inkább. Már csak azért is, mert Székelyföld elrománosítása, tömb jellegének megszüntetése hosszú távú tudatos és jól összehangolt állampolitika. Az eredmények pe- dig kétségbevonhatatlanok: csíkszeredai Görög Keleti Püspökség, sepsi- szentgyörgyi Keleti-Kárpátok Múzeum, Cserehát, marosfõi és bükklokai kolostor, hogy Marosvásárhely „elesését” ne is említsem. Mindezek az utóbbi 10 esztendõ „vívmányai”. Az elrománosítás folyamata, amellyel kapcsolatosan az erdélyi magyar politikai elit többsége úgy tesz, mintha Ráduly Róbert Kálmán: Székelyföld, a belsõ gyarmat… 53nem venné észre, gazdasági, közigazgatási és egyházi eszközökkel zajlik. Az elõbbi a „verseny” szellemében, az utóbbi a „vallási tolerancia” jegyé- ben végzi a dolgát. A román tõkéjû cégek románokat telepítenek be folya- matosan, arra hivatkozva, hogy nincs képzett helyi munkaerõ, a görög ke- leti egyház – kolostorok, zárdák és más „idegen testek” beépítésével – mint- egy ékként hasítja szét az övezet egységes tömbjét. A gyimesi völgy elején van a bükklokai kolostor, amely a Csíki-medence és a Gyimesek közé hiva- tott a görög keletiség választóvonalát létrehozni, Marosfõn egy másik, amely Csík és Gyergyó között munkálkodik ugyanazon, a Csereháton pe- dig a csellel-átveréssel, a karhatalmi erõket is beleértve beköltöztetett görög katolikusok gyûjtenek idegenbõl románajkú gyerekeket, így „autonómiaszi- getet” hozva létre a székely anyavárosban. Szólnunk kell ugyanakkor a cigánykérdésrõl is, hiszen gyarapodási mu- tatóik dinamikája gondolkodóba kell hogy ejtsen bennünket. Nem egyma- gában a számuk növekedése, hanem a megélhetési forrásaik szûkössége mi- att. A megélhetési kényszerük pedig közbiztonsági, vagyonbiztonsági és más kockázatokat rejteget a Székelyföld egésze számára. Szólni kell a hellyel-közzel fel-fellángoló közösségek közötti helyi feszültségekrõl is. Há- romszéken, Csíkban vagy Udvarhelyszéken egyaránt ismerõs jelenség ez. Itt éppen az állampolitika hiánya, az átfogó regionális szintû kérdéskezelés elmulasztása aggasztó. Ezáltal pedig a következõ években ez a kérdés egy- re több helyen lesz mind és mind válságosabb. Rendhagyó számbavétel önmagunkról: lélek és test, avagy a mûvelõdés és a sport Az utóbbi évtizedben ismét szárnyra kapott a Székelyföld mûvelõdése. A pártunk és államunk cenzúrája által egyre csak bénítóbban sújtott, a „Megéneklünk Románia” útvesztõjében vergõdõ kultúránk lassan kezdett megizmosodni, a közmûvelõdési és a hivatásos vonatkozásában egyaránt. Megemlékezések, népünnepélyek, szoboravatások, emlékmû-helyreállítá- sok, város- és falunapok, megyenapok, néptánccsoportok, fúvószenekarok és dalárdák alakultak újra, vagy születtek újra a repertoárjuk felszabadítá- sával. Székelyföld néhány városában színház is alakult, filharmónia is mû- ködik. Ezen a téren kétségkívül nyertünk. De nem tekinthetünk el a lanka- dó érdeklõdéstõl. Egyre csökken nem csak a mûvelõdés iránti piacképes ke- reslet, emellett pedig a mûvelõdés iránti érdeklõdés is. A megemlékezése- ink, szoboravatásaink rutinszerûvé váltak, a mûvelõdési eseményeinket pe- dig egyre gyakrabban a várt befogadó közeg érdektelensége teszi próbára. A kérdés az, hogy felismerjük-e, illetve beismerjük-e mindezt, és képesek va- gyunk-e tudatosan a mûvelõdéskínálat változtatásával változtatni a tenden- ciákon. 54 FÓRUMA sport a székelyföldi közélet mostohagyereke. Az utóbbi években egy- egy szalmalángszerû kivételtõl eltekintve a tömegsport és a hivatásos sport egyaránt leépült. Ennek sajnos nemcsak gazdasági, hanem mentalitásbeli okai is vannak. Arról nem is beszélve, hogy az ifjú generáció nem tudott egymaga megbirkózni – az „érett korúak” pedig a saját bûvköreikkel lévén elfoglalva, képtelenek voltak támaszt nyújtani nekik – a hirtelen szabadság- gal együtt rájuk tört kísértésekkel. Így sokan már gyerekkoruktól a szappan- operák, a világháló, a nikotin, az alkohol vagy éppen más drog rabjai lettek. Így aztán tanulásra sem igen maradt idejük, a sportról nem is beszélve. A tömegsportrendezvények iránti érdeklõdés hanyatlása elszomorító. A ha- gyományos futó- vagy sífutó-versenyeken alig lézengenek néhányan, az utánpótlásképzés az esetek és a sportágak többségében formális. Sok város- ban megszûnt a labdarúgás, számos nagy sporthagyományú faluban az egy- kori dicsõ sportágaknak nyoma sincs immár. Néhány fecske még azért van. Meg-megnyerjük a jégkorongbajnokságot, teremlabdarúgó-bajnokok is vol- tunk már egyszer, a gyeplabdában is gyûjtöttünk be bajnoki címeket. De az egész Székelyföldön három teremlabdarúgásra alkalmas csarnok van, két uszodának épült, de ma nem üzemelõ létesítmény, két fedett jégpálya, alig kéttucat tornaterem. Falvakon a restitúció vagy a modernizáció jegyében sportlétesítményeket szüntettek meg. Egy mondatban: a sportinfrastruktú- ra hanyatlása messze túlmutat a gazdasági, demográfiai vagy más jellegû negatív változások bármelyikén. Mifelénk csak kevesen hiszik a kétezer éve ismert „mens sana in corpore sano” mondást. És sajnos még kevesebben tesznek azért, hogy a hitetleneket, a tévhitûeket más belátásra bírják. A jelenlegi modern világban a sport a közösségek, nemzetek állapotának egy sajátos fokmérõje. Nem egy sportágban elért eredményre gondolok, ha- nem a sportágak összességében felmutatott teljesítményre. Elég, ha az Olimpiai Játékok – ugyan nem hivatalosnak tekintett, de rendkívül sokat- mondó – érem- vagy pontversenyét végigböngésszük. A kiegyensúlyozott, életerõs közösségek számos sportágban alkotnak maradandót, a tudatosan összpontosító kisebb gazdasági potenciállal rendelkezõk egy-két sportágra összpontosítanak, de azt eredményesen teszik, és vannak még a „Citius, altius, fortius” jelmondattól eltekintõ résztvevõk, akik számára kizárólag a részvétel a fontos. Utószó helyett A Székelyföld jövõjének kérdése a politikai elit kezében van. A székely közösség az utóbbi évszázad megpróbáltatásai dacára még mindig eléggé életerõs ahhoz, hogy önálló életet éljen. Sajnos, a politikai elitrõl még nem mondható el ugyanez. Az 1989. decemberi események óta eltelt közel ti- zennégy év távolról sem volt elegendõ ahhoz, hogy a székelyföldi politikai Ráduly Róbert Kálmán: Székelyföld, a belsõ gyarmat… 55elit eléggé erõssé váljon ahhoz, hogy a Székelyföld önrendelkezéséért egy- értelmûen síkraszálljon. Ehelyett a Bukarest–Budapest tengelyen mozogva próbálták a túléléshez szükséges alapfeltételeket biztosítani. Ennek káros mellékhatása az egyre erõteljesebben tapasztalható függõség, kiszolgálta- tottság. Az utóbbi években a Székelyföld fejlõdésének legnagyobb akadálya a politikai elit érdekegyeztetõ készségének megromlása. A vonzáskörzetet jelentõ városok (Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely) és a régiók verse- nye egyértelmûen rányomta bélyegét az együttmûködésre. Természetesen rossz értelemben. Ma a politikai elit szintjén nem is találni egységes Szé- kelyföldben gondolkodó politikát. A háromszékiek Háromszékkel, a csíki- ak Csíkkal, a gyergyóiak pedig Gyergyó kérdéseivel foglalatoskodnak. Nem jut egyszerûen idõ és energia a nagyobb és bizonyára jelentõsebb kérdések- kel foglalkozni. Akkor, amikor az emberek többsége, az önkormányzatok többsége és a gazdasági vagy civil szférabeli szereplõk többsége máról hol- napra él, nincs helye és nem is igen ildomos a jövõ héttel kapcsolatosan gondolkodni vagy a holnaputánról beszélni. A gordiuszi csomó ott lakozik mindnyájunkban. És amíg ez így van, Székelyföld a saját belsõ gyarmatunk marad.

Jegyzetek

1 „Deplinã libertate naþionalã pentru toate popoarele conlocuitoare. Fiecare popor se va instrui, administra ºi judeca în limba proprie prin indivizi din sînul sãu ºi fiecare popor va primi drept de reprezentare în corpurile legiuitoare ºi la guvernarea þãrii în proporþie cu numãrul indivizilor ce-l alcãtuiesc.”

2 Az új román állam felépítési alapelvei között elsõként az idézett rész szerepel, meg- elõzvén a vallási felekezetek egyenlõségét, a közélet demokratizálódását jelentõ általános választójogot vagy a sajtó-, gyülekezeti és véleményszabadságot.

3 Nem tudok ellenállni a kísértésnek, annak dacára, hogy tudom: sajátos esetbõl nem lehet és fõleg nem szabad általános érvényû következtetéseket levonni. Mégis megteszem, és arra kérem az olvasót, tegye meg õ is ugyanezt. Mindketten tudjuk, hogy az õ sajátos esete is hasonlít az enyémhez.

Forras:www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/pdf/2003_2-3_04.pdf

Petőfi Sándor: A székelyek

Nem mondom én: előre székelyek!

Előre mentek úgyis, hős fiúk;

Ottan kiván harcolni mindegyik,

Hol a csata legrémesebben zúg.

Csak nem fajult el még a székely vér!

Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ugy mennek a halál elébe ők,

Amint más ember menyegzőre mén;

Virágokat tűznek kalapjaik

Mellé, s dalolnak a harc mezején.

Csak nem fajult el még a székely vér!

Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ki merne nékik ellenállani?

Ily bátorságot szívében ki hord?

Mennek, röpülnek, mint a szél, s üzik

Az ellenséget, mint a szél a port!

Csak nem fajult el még a székely vér,

Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!

Székelyföld nemzetiségi összetétele székenként

Kattints a kepre a nagyitashoz.

Forras: Szekely Nemzeti Tanacs