Czika Tihamer irasa, kicsit liberalis, de jo gondolatok:
Körmére néztünk a harcnak, és az köldöknézősnek bizonyult. Első öt kifogás javaslatokkal fűszerezve.
A székely „autonómiaharc” valahol 2003 környékén gyorsult igazán fel, először 1918 óta. Azóta már minden kampányban újra és újra folyik a küzdelem. De ne legyünk rosszak, most már kampányon kívül is. Ki ahogy tud, úgy küzd. Van, aki térképet rajzol, és azt reméli, hogy ettől már nemcsak az ő fejében, hanem a Hivatalos Közlönyben is autonómia lesz.
Mások önkormányzati gyűléseket tartanak, ahol ha más kézzelfogható eredmény egyelőre nem is születik, a polgármesterek 300 kilométert átívelő kapcsolatokat teremtenek, amelyekből akár virágzó együttműködések is származhatnak.
1. Magyarul zajlik, románul kellene
Talán furcsa, hogy ezzel kötekszem, de az autonómiaharcot nem önmagunkkal kell megvívni, hanem a többséggel, a románokkal. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fontos a saját belső közéletben ennek a célnak a kommunikációja. Nem azt mondom, hogy nem fontos azon erdélyi magyarok meggyőzése, akik talán még nem hisznek benne, nem értik, vagy egyszerűen nem érdekli őket.
De ezeknél sokkal fontosabb az, hogy a románok megértsék, a román közvélemény, politikum, a román szomszéd az udvarban vagy a román munkatárs a pékségben. Mivel bármilyen területi autonómia elfogadása a román parlament joga, amelynek 90 százaléka románokból áll, és amely 90 százalékban a román etnikumú állampolgárok kegyeit keresi a következő választásra. Akit tehát meg kell győzni ennek szükségességéről, azok ők, és nem a székelyek.
A székely autonómiaharc elsősorban román nyelvű kellene, hogy legyen román tájékoztató anyagokkal, román médianyomulással, román honlapokkal és gerillamarketinggel, és nem utolsó sorban románul igen jól beszélni és vitázni tudó üzenethordozókkal, politikusokkal, akiknek olyan gyakran kellene megjelenniük a román médiában, amilyen gyakran csak lehetőségük adódik rá.
2. Egység helyett megosztottság
Teljesen normálisnak tartom, hogy egy 1,5 milliós közösség politikailag megosztott, sokszínű. Ennél kisebb lakosságú államoknak van teljes spektrumú politikája. Persze kisebbségi létben már másképp tevődnek fel a dolgok. Az udvarhelyi választásokon elfogadható, hogy két magyar politikai erő szapulja egymást, az autonómiaküzdelemben azonban ez már öngyilkosság.
Nincs olyan európai autonómia, amelyet két külön projektként futtatva harcoltak volna ki úgy, hogy a harc közepette a két autonomista tábor egymást szidta volna, egymás legitimitását és hitelét kérdőjelezte volna meg hetente. Belső viták mindenütt voltak, de a kulcsfontosságú időszakban mindenki egységet mutatott a a többségiek felé.
Lehet bármi másban küzdeni közösségen belül, de kifele egy darab autonómiaprojekt mögé kell felsorakozni, egyetlen törvénytervezet, egyetlen térkép, egyetlen igénylista, egyetlen szimbólumrendszer és mindennél fontosabb módon: egyetlen harci stratégia és egységes kommunikáció mögé. Ha ez nincs, akkor egyszerű a képlet: divide et impera.
3. A gazdasági perspektíva mellőzése
Vitatható, hogy mennyire szegény vagy sem Székelyföld. Kérdés, hogy mihez képest, Botoşani-hoz vagy Brassóhoz? Vitatható az a román közhely is, miszerint a székely megyék költségvetési hiányait Bukarestből kell kipótolni, vagyis ezek a megyék „eltartott megyék”.
Ha figyelembe vesszük azt, hogy hány nagy forgalmú székelyföldi céget kényszerítenek az adózási törvények bukaresti adófizetésre, akkor máris másképp néz ki a régió valódi termelése. Nem mindegy az sem, hogy Parajd környékéről beszélünk vagy Balánbányáról a régión belül, ha az önellátási szintet akarjuk mérni.
Egy dologban azonban kiegyezhetünk: Székelyföld, az a két és fél megye, amit mi annak tartunk, nem tartozik Románia leggazdagabb, legjobban húzó régiói közé. Sőt a terület nagyobbik része inkább a szegényebbek fele húz, mintsem a gazdagabbak felé. Minden valószínűség szerint jelen pillanatban egy székelyföldi autonóm régió központi költségvetési forrásokra szorulna.
Szegény autonóm területek csak a volt szovjet utódállamokban vannak, de olyan kiszolgáltatott éskontrollált „autonómia” talán nem kívánunk lenni. Nyugat-Európa autonómiái tipikusan gazdag régiók, amelyek autonóm módon tudnak létezni gazdasági szempontból is, sőt gazdasági hatalmukkal, egyesek stratégiai fekvésükkel is erős tárgyalási pozícióban vannak a központi kormánnyal szemben.
A XXI. század újra a gazdasági erő, a tőke százada lesz. Akinek van pénze, az erős, akinek nincs, az gyenge. A gyengéknek gyengék az alkupozíciói, gyengék a zsarolási pozíciói, gyengék a lobbipozíciói. Székelyföld autonómia-küzdelmének sikere lehetetlen gazdasági megerősödés nélkül.
Egyetlen autonómia-terv, stratégia, felkészülés sem nélkülözheti a helyi gazdasági parkok létesítését, a befektetők idevonzását, az infrastruktúra rendbetételét, a munkaerő piaci igények szerinti képzését, a kereskedelmi kapcsolatok segítését, a kormányzati befektetések növelését, stratégiai beosztását, stb.
A már-már közhelyes turizmust is át kellene gondolni. Az etno-, vidéki turizmus soha nem fog nagy összegeket hozni, az mindig is csak a magyarországi középréteg évi nemzeti fapados kiruccanása marad. Egy professzionális szállodalánc mai standardoknak megfelelő wellnes-gyógyászati szolgáltatásokkal, télen sí-, nyáron tracking és wildlife-turizmussal megspékelve már olyan nyugati rétegeket is idehozhat, akik nem aprópénzben mérik a vakációt. Ehhez azonban közeli reptér kell, jó minőségű utak, és természetesen ötcsillagos szolgáltatások. Magyarul: befektetés, tőke. És talán egy kis mentalitásváltás is.
4. Szimbólumok előtérben, nem a szubsztancia
A székely autonómia-küzdelem kezdetektől fogva elsősorban a nemzeti szimbólumokra épített, politikai kommunikációs játék volt. Így van ez nagyjából ma is, akár az SZNT-MPP, akár az RMDSZ-EMNT oldalt nézzük. Az autonómiával előbb találkozott a székely polgár kampányszlogenként, mint tájékozatófüzetként, előbb hallott róla politikai beszédben, mint szakmai konferencián, előbb tudta a himnuszát, mint a területét.
Az autonómia kérdésének politikai jellegével nincs baj, egyértelmű, hogy a politikusok dolga lesz azt véghezvinni. A baj azzal van, hogy igen vékony az, ami e mögött van. Kevés a szaktanulmány egy-egy stratégiai területen, kevés a konferencia, kevés a tájékoztatófüzet, kevés a honlap, hiányzik gyakorlatilag a kérdés részletes kibontása, rendszerezése.
Máig nem tudjuk pontosan, melyek Székelyföld határai, máig nincs egy olyan törvénytervezet, amelyet mindenki elfogadna, és amely bemutatná, pontosan milyen jogköröket és intézményrendszert akarunk, máig nem tudjuk, milyen gazdasági, szociális és interetnikus kapcsolati hatásai lennének, ha életbe lépne a terület autonómiája.
Mivel hiányoznak a részletek, nincs amit társadalmiasítani sem, a szimbolikán kívül. Hisz mit tud ma mondani egy székely politikus az érzelmek felhergelésére hajtó történelmi és nemzeti közhelyeken kívül a székely területi autonómiáról? Ha egy politikus nem tudja részleteiben elmagyarázniennek a struktúrának a lényegi elemeit, hogyan várhatjuk el, hogy a laikus polgár megértse, miről is van szó?
Még súlyosabb és fontosabb: hogyan várhatjuk el, hogy egy román polgár vagy politikus értsen ebből bármit azonkívül, hogy a magyarok megint el akarnak szakadni tőlünk valamilyen módon?
Ha belátható időn belül, azaz maximum 1-2 éven belül nem születik meg egy olyan közös autonómiatervezet, amelyet mindenki felvállal, amelyről ki lehet adni egy román és magyar nyelvű, részletes tájékoztató anyagot, az autonómia fogalma teljesen át fog menni az értelmezhető realitás világából a vallásos dogma kategóriájába (amiben hiszünk, de nem tudjuk, hogy mi az, hogy néz ki, mire jó, sőt abban sem vagyunk biztosak, hogy létezik-e egyáltalán).
5. Történelemre hivatkozik, amely mindenkinek más
Az autonómia-diskurzus központi eleme Székelyföld, a székelység történelmére való alapozás. Kérjük vissza az évszázados autonómiánkat, az volt nekünk, az jár nekünk. Csakhogy ezzel az érveléssel több nagy baj is van. Székelyföld autonómiáját nem a románok, hanem a magyar kormány szüntette meg 1876-ban, Erdély vármegyésítésekor, mert annak struktúráját túl elavultnak találta. Az is volt, és még inkább az lenne ma is.
A kis, rurális székekre való töredezés teljesen felesleges bürokratikus rendszereket hozna létre, amelyek még jobban nehezítenék az így is gyengén működő államigazgatást, nem beszélve gazdasági értelmetlenségéről.
A középkori erdélyi politikai berendezkedés emlegetése egy román emberben pontosan az ellenkező reakciót váltja ki, mint amit mi szeretnénk. A románokat bár említik a hiteles helyek oklevelei a magyar államiság erdélyi kiterjeszkedésének idején, vallásilag a XVIII. század elejéig, politikailag egészen a XIX. század második feléig nem ismerték el közösségként. Pedig a XVII. század második fele óta a lakosság többségét alkották.
Egy románnak az erdélyi középkor nem visszahozandó berendezkedést jelent, hanem mellőzést, politikai és vallási diszkriminációt, a saját oktatás és magaskultúra létrehozásának a lehetetlenségét, a más etnikumú elitek kormányzását. Az ő középkori és újkori erdélyi történelmük más, mint a mienk, arra hivatkozni teljesen kontraproduktív. Úgy kell ezt elképzelni, mintha egy magyart arról próbálnánk meggyőzni, hogy a török megszállás alatti politikai-közigazgatási rendszert kellene visszahozni, mert az volt a legjobb.
Itt nem a történelmi igazságokat vitatom, hisz a maga szemszögéből valószínűleg mindkét félnek igaza van, hanem a mai, történelmi alapú érvelés kommunikációs zsákutcáját kívánom hangsúlyozni.
Egy autonómmá válni kívánó régió történelmi alapjai fontosak. Az uniós regionális politikák is azt állítják, annak a régiónak van esélye fejlődni, belső kohéziót kialakítani, amely történelmileg is egységben volt. De egy területi autonómia-követelés esetében a történelmi érv valahol a 13. kellene, hogy legyen a politikai, közigazgatási, gazdasági, emberközelségi, kulturális, stb. után. Különösen akkor, ha a két fél történelem-értelmezése teljesen más. És tudjuk: teljesen más.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése