Miért nem vagyunk kapcsolatban a valósággal?

Keith Farnish “Time’s Up!” (Lejárt az idő) című könyvében összeírt egy tízes listát arról, hogy mik a fő okai, ami miatt a domináns kultúra emberei a valóságtól elszakadva élnek. Ezeket a társadalom vezetői eszközként használják, hogy a jelenlegi struktúrát fenntarthassák.

Egy: Jutalmazz, ha jó fogyasztók vagyunk

Elég körülnézni a minket körülvevő reklámáradatban: mennyiféle boldogságot ígérget megannyi különféle termék! A dolgunk csak annyi, hogy szolgáljuk a gazdaságot a munkánkkal, majd elmenjünk egy boltba a jól megérdemelt jutalmunkért. És ha mégse működne ez úgy, ahogy ígérik? Csalódottságuk forrását a legtöbben nem képesek az egész rendszerben látni, amely arra van kiépítve, hogy folyamatosan új áligényeket generáljon, miközben megakadályozza, hogy az emberek megelégedhessenek az életükkel. Így miután kiábrándultunk egy új tárgyból, jöhet a következő, ami persze majd jobb lesz… Nagyon nehéz függőség ez, és ha fel is ismertük, hogy ez a körforgás valójában nem boldogít, még mindig nem könnyű kiszállni. Mélyebb és tartalmasabb célokat kell keresnünk az életünknek, amiért dolgozhatunk.

Kettő: Hadd érezzük jól magunk triviális dolgokat csinálva

Használj takarékos izzót, zárd el a csapot, a lámpát, hasznosíts újra. Megannyi apró tanács, amik bár nem hülyeségek, de összességükben is vajmi keveset érnek. És a lényeg mögöttük mindig ugyanaz: nem kell változtatnod az életeden, vásárolj, vezess, dolgozz tovább ugyanúgy, és ha véletlenül aggódnál életviteled a tágabb világra való hatásairól, íme egy lista, amit betartva elmondhatod, hogy “környezettudatosan” élsz. A csapda ott van, hogy hiába fogyasztassz kevesebb áramot, vizet, üzemanyagot: jelenlegi gazdaságunk lényegében a “szabadrablás” elve alapján működik, minden rendelkezésre álló erőforrásra lecsap valamilyen iparág, hogy felhasználva profitot termeljen. Ebben a rendszerben a kollektív takarékosság, az egész rendszer össz-fogyasztásának és -szennyezésének visszavétele nem tud megtörténni. Továbbá az energiatakarékos izzók, és sok hasonló “zöldebb” árucikk legyártása még szennyezőbb az eddigieknél, tehát ismét valójában semmi nem történik, csak a káros hatások jobb takargatása.

Egyetlen tényleges hasznos eredménye van megtanulni kevesebb, és csak a létfontosságú erőforrásokból élni: könnyebben tudsz majd alkalmazkodni, amikor muszáj lesz csökkenteni, és mások számára is sok hasznos tudást átadhatsz. De tévedés azt hinni, hogy ezzel a jelen helyzetben a természeti környezet helyzetén segítesz (bár rendkívül népszerű tévedés, főként mivel az előbb említett okokból a nagyvállalatok/politikusok is szívesen terjesztik).

Három: Adj korlátolt szabadságot

Mit jelent is a szabadság? A legátfogóbb válasz valami ilyesmi lehetne: jogod van úgy élni, ahogy akarsz, feltéve, hogy másoknak is meghagyod ezt a jogát. De ez már túl általános definíció is, a gyakorlatban nehezen értelmezhető, és a mai világban messze nem is érvényesül semmi ilyesmi. Nézzük csak a legalapvetőbb jogokat, amire az embernek szüksége van: tiszta víz, levegő, élelmiszer, lakóhely, és bizonyos szellemi és testi ingerek. Ma a világon többmilliárd embernek ezekhez nincs megfelelő hozzáférése, és nem-emberi testvéreink sokmilliárdjaitól is megvonjuk ezeket a jogokat. Amit kapunk cserébe, azok olyan válogatott “szabadságok”, amik nem korlátozzák a gazdagok és vállalatok további profittermelését. A politikai választás tökéletes példa erre. Emma Goldmannak tulajdonítják gyakran a mondást: “Ha a választással bármit meg lehetne változtatni, betiltanák”. Valójában a világ minden nemzetében a törvények és a politikai berendezkedés olyan, hogy kielégítse a nép változás iránti vágyát, anélkül, hogy bármi lényegi változhatna: ahol az emberek tisztában vannak azzal, hogy földjeiket tönkreteszik és lakóhelyüket elpusztítják, ott kemény állami erőszakkal tartják fenn a “rendet”, egy TV-függő, jól betört fogyasztókból álló társadalomban a nyílt elnyomást lejjebb lehet venni, és meg lehet azt is engedni, hogy az emberek változást követelve masírozzanak az utcán (persze szigorú felügyelet mellett), hadd kapja meg a nép az érzést, hogy “csinálnak valamit”, miközben minden folyik tovább ugyanúgy.

Négy: Add meg a választás illúzióját

Nem csak a politika, hanem a fogyasztói életmód is rengeteg hamis választás elé állít. Választhatsz a különféle autómárkák közül, de nem választhatsz egy olyan világot, amit nem tesz tönkre az autóipar. Választhatsz sokféle munkát, amennyiben az a gazdaságot szolgálja, de csak azért kapsz pénzt, amiből valaki más még többet profitál. Választhatsz sokezernyi élelmiszer közül, amennyiben nem teszed fel a kényes kérdést, honnan is való, és hogyan állították elő. Ha elég sokminden közül válaszhatsz, talán megfeledkezel róla, hogy mi is az, ami nincs a listában.

Egy képen kívüli riporter megkérdez egy nőt: “Mit választana inkább: egy autót vagy egy tisztább környezetet?

A nő szünetet tart, látszólag elgondolkodva, mielőtt válaszolna: “Nem tudom elképzelni az életemet az autóm nélkül. Természetesen inkább választanám a tiszta környezetet, de úgy gondolom ezt a kompromisszumot nagyon nehéz lenne meghozni jelenlegi helyzetünkben.”

A hirdetés egy bemondó hangjával végződik, hogy a BP dolgozik egy szebb világ megteremtésén.

Milyen lehetne a hirdetés, ha a kérdést megváltoztatnánk erre: “Mit választana inkább: egy bolygót, amit nem szennyez be, és tesz szó szerint tönkre az autóipar és az ipari civilizáció más hatásai, vagy egy autót?”

[Derrick Jensen: Végjáték]

Sablon termékek, sablon munkák, sablon emberek, sablon életek. Még ha lázadni akarsz, akkor is találsz olyan szubkultúrát, ahol készen kapod a lázadás mintáit.

Öt: Adj nekünk egy Álmot

Ismét a reklámok: tele vannak mosolygó emberekkel. Az utcákon, bevásárlóközpontokban, munkahelyeken, iskolákban járva kicsit máshogy fest a kép. De sokunk szeme előtt ott lebeg az Álom: hacsak egy jó munkám lesz, sokat keresek, szép családom lesz, autóm, házam, mindenem, akkor szép lesz az élet… Elég a gazdagabb rétegekben szétnézni, hogy ez sincs így: bár fizikailag mindent megszerezhetnek, az életük gyakran mégis depresszió és kiábrándultság.

A fogyasztói kultúra célja az, hogy fő kérdés, amit az emberek feltesznek maguknak többé ne az legyen, hogy “mit tudok elérni az életemben?”, hanem hogy “mit tudok megvásárolni?”. A jelen pillanat átélése és élvezete elvész, ahogy elmerülünk lélekölő munkáinkban, marad az Álom, a hamis jövőkép, ami a körforgásban tart.

Hat: Használd ki a bizalmunk

Mély emberi igény bízni valakiben vagy valamiben. Ha azt mondanám neked, hogy üss meg valakit, csak azért, mert fájdalmat akarok okozni neki, valószínűleg elutasítanál és feljelentenél. Ha felvennék egy fehér köpenyt, beinvitálnálak egy laborba, és elmagyaráznám, hogy egy kísérlet részeként egy üvegfal másik oldalán lévő embernek kell rettenetesen fájdalmas elektromos ütéseket adnod, talán azt mondanád, “kösz, de nem”. Illetve biztos vagy ebben?

Stanley Milgram híres kísérletei csak megerősítették azt, amit eddig is tudtunk: egy zárt szituációban az emberek sokkal inkább engedelmeskednek egy tekintélyt képviselő személynek, és sokkal messzebbre hajlandóak elmenni, mint egyébként. Milgram azt kutatta, hogy miként volt képes a náci hatalmi hierarchia rengeteg embert belevinni szörnyűségek elvégzésébe: inkább váltak gyilokosokká, minthogy engedelmedetlenségükkel az alakulat rosszhírét keltsék. Azoknak, akik megtorlás nélkül is megtagadhatták volna a parancsot, hogy zsidókat öljenek, csak 20%-a tette meg.

Kevésbé drámai, de hasonló helyzettel szembesülnek rengetegen, akik munkájuk valódi hatásaiba nem mernek belegondolni, mégha lenne is választása otthagyni az adott munkát. Ha valaki azt mondja, hogy jó és hasznos, amit csinálok, akkor könnyebb ezt elhinni, mint elkezdeni boncolgatni, hogy ténylegesen kinek/minek is jó. Szóval bár a pénzveszteséggel való fenyegetettség is egy nagyon fontos tényező abban, hogy miért folytatnak sokan erősen pusztító tevékenységeket, de gyakran talán erre sincs szükség: szívesen tesszük, amit mondanak nekünk, főleg ha jól be van kenve az “ipari fejlődés” vagy egy “hasznos szolgáltatás” mázával.

Hét: Hazudj nekünk

Az emberi faj túléléséhez, sőt boldog életéhez mindenek előtt egy jól működő, egészséges, nagy diverzitású természeti világra van szükségünk. De ha bekapcsoljuk a TV-t, rádiót, vagy kinyitunk egy újságot, erről hallunk vagy olvasunk-e: a természeti világ egészségének, diverzitásának csökkenése vagy növekedése, hogy milyen fajok népessége szaporodik vagy csökken? Vagy inkább erről: milyen piacok emelkednek és zuhannak, hány új munkahely van, és hány szűnt meg, mely vállalatok terjeszkednek, és melyek mennek csődbe? A gazdaság van beállítva mindenhatónak, a természeti világ legjobb esetben is csak lábjegyzet.

Lehetetlen a semmiből valamit teremteni. A gazdaság nem a semmiből húzza elő a “javakat”, hanem természeti erőforrások felhasználásával, akár az olaj, a fémek, kövek, vagy akár az őserdők. Mégis lényegében úgy van előadva, mintha a több és jobb termék előállítása pusztán a gazdaság varázslata lenne. De a gazdaság nem tud más bolygók erőforrásaira alapulni, csak a Föld, ami hajtja. A gazdasági növekedés nem jelent mást, mint az erőforrások egyre nagyobb ütemű átalakítását és végül szemétként való kiköpését.

Nyilvánvaló, hogy ez fenntarthatatlan, mégis állandóan bombáznak minket az üzenettel, hogy gazdasági növekedésre van szükségünk, hogy mint emberek fejlődhessünk. Persze, ha a “fejlődést” tisztán számokban értelmezzük, hogy hány számítógépünk, autónk van, mennyi energiát fogyasztunk, akkor ez így igaznak is tekinthető. Ha ennél ezoterikusabb (de egyszerűen: sokkalta fontosabb) szempontokat veszünk figyelembe, mint a tiszta víz és levegő, fizikai és lelki egészség, az önkifejezés szabadsága, és egy unokáink számára is élhető jövő, akkor a gazdasági növekedés minden tekintetben gyászos csődöt mond. Nem kellene pénzügyi gazdagság ahhoz, hogy tiszta vizünk lehessen, csak épeszű vízgazdálkodás, és főként az, hogy ne nyomja tele mérgekkel a vizeinket az ipar.

Végsősoron: a gazdasági növekedés, mint létszükséglet talán a legnagyobb hazugság, amit az emberiség torkán valaha lenyomtak. Mégis bevesszük, mert napról napra minden irányból ezt zúdítják ránk.

Nyolc: Félemlíts meg minket

A félelem korában élünk: félünk a bűnözőktől, a terroristáktól, a gazdasági válságtól. Igaz, néhányan még a klímaváltozás és talaj- és vízszennyezés hatásaitól is. Ezek mind válogatott, generált félelmek.

Hányan halnak meg gyilkosság, vagy terrorizmus áldozataként? A szám abszolút elenyésző ahhoz képest, ahány áldozatot szed a autó-közlekedés, a különféle ipari mérgek által keltett rák, egészségtelen étrendünk, és persze a háborúk (az “intézményes terrorizmus”).

A hidegháború tökéletes példája a generált félelemnek: mindkét oldalon volt egy centralizált, hataloméhes állam, amely a másik oldalt démonizálta, hogy a félelemben tartott népesség könnyebben irányítható legyen. Az erős külső ellenségkép állandó bűnbakként szolgál, és segít megakadályozni, hogy az emberek közelebb keressék a problémák forrását. Ma a “terrorizmus” az az árnykép, amire hivatkozva az USA és sok más nemzet hatalmas hadi gépezetet tart fenn.

Továbbá nem ritka, hogy a környezetvédőkre is ráüssék a terrorizmus bélyegét. Amikor a WWF – a legkonzervatívabb globális természetvédő egyesületek egyike – egy tervet nyújtott be az Amazon őserdőbeli nagy védett terület kijelöléséről, tipikus ellenállásba ütközött:

“Ez egy új fajta gyarmatosítás, egy nyílt összeesküvés, amelyben gazdasági és pénzügyi érdekek a kormányon kívüli szervezetek által cselekednek” nyilatkozta Lorenzo Carrasco, A Zöld Maffia című széles körben terjesztett környezetvédelem-ellenes vitairat szerzője. “Nyilvánvaló, hogy ezek az érdekeltségek meg akarják akadályozni Brazília és az Amazonas fejlesztését a védett terület kiépítésével, hogy ők irányíthassák ezt az ásványokban és sok más értékes természeti erőforrásban gazdag területet.” [forrás (link)]

Ezen logika szerint a környezetvédők biztos nem akarhatnak mást egy földterülettel, amit az ipari gazdaság is csinál, mert minden mást eleve értelmetlennek tart. Sajnos az ilyen vélemény Brazíliában igenis népszerű: rengetegen látják a “természeti erőforrások” kihasználásában az egyetlen módot az ország gazdasági felemelkedésére.

Kilenc: Használj ki minket

A rabszolgaság nem szűnt meg a bolygónkon, csak gazdasági köntösbe lett bújtatva: a világ sok táján az emberek többségének nincs más lehetősége a túlélésre, mint éhbérért naphosszat gyakran veszélyes, nehéz és lélekölő rutinmunkát végeznie. Az olajban gazdag területeken a népesség túlnyomó része erőszakkal elnyomva él, miközben a gazdag vezető réteg megszedi magát a profitokból, és bőven kapnak külső katonai támogatást. A “javak” mögött, amiket fogyasztunk gyakran sokszáz ember szenvedése áll. Azok, akik ezen világméretű kizsákmányolás élvező felén vannak, igyekeznek nem figyelni arra, hogy mit is igényel az életmódjuk fenntartása a világ másik felén.

Az erőszakos elnyomásnak pedig megvan az a hatása, hogy az áldozatok is a tagadásba menekülnek. Sokan már ezt a tagadást gyermekkoruktól fogva tanulják, egy erőszakos szülő mellett a gyerek ösztönösen hajlamos abban hinni, hogy ő a rossz, és a “büntetést” megérdemli. Ez az egyetlen mód, ahogy fenntarthatja a hitét abban, hogy változtathat a dolgokon, egyébként a teljes reménytelenség várna rá. A zsidóüldözések idején is rengeteg zsidónak bűntudata volt, valami ilyesmi ösztönös gondolat szerint: ha ennyien őket hibáztatják, akkor biztos van benne valami igazság. Az ember hajlik rá, hogy a külső társadalom őrültségét és kegyetlenségét fogadja el normálisnak, talán mert az evolúciónk során a törzsi életmód is ezt programozta belénk, hogy a társadalomba minden áron be kell illeszkedni, a kitaszítottság sokkal biztosabb pusztulást jelent, mint bármi egyéb. Ez az erős igény arra, hogy hihessünk a külső világ igazságosságában, elvezet minket az utolsó, és egyik legfontosabb ponthoz:

Tíz: Adj reményt

Nem minden remény kártékony. “Remélem hamarosan újra találkozunk.” – Egy kedves gesztus, amivel a másik számára érzékeltethetjük, hogy fontosnak és különlegesnek érezzük őt. Ez a fajta remény tiszta szívből átérezve, nem csak ártalmatlan, de boldogságot is teremt.

Van egy másfajta remény, amely nem ily ártalmatlan, sőt komoly következményei lehetnek. Egy sokat hivatkozott és nagy figyelemmel vezetett kutatás a szívbetegek operáció utáni felgyógyulását vizsgálva azt találta, hogy nincs mérhető különbség azok gyógyulása aránya között, akikért tudtukon kívül imádkoztak, és akikért nem. Viszont azok között, akik tudták, hogy imádkoznak értük, akár 20%-kal kevesebb volt a felgyógyulók aránya. Néhányan ezt úgy értelmezték, hogy azokra nagyobb stressz hárult, hogy meg akartak felelni az imáknak, de talán a legjelentősebb ok nem ez.

Hanem a remény.

Amikor reménykedsz valamiben – és nem egyszerű jókívánságból, hanem mély remény van benned aziránt, hogy valami úgy történjen, ahogy szeretnéd – akkor valójában ez csökkenti a motivációd, hogy ténylegesen megdolgozz az adott végkifejletért. A reménnyel áthárítod a felelősséget egy rajtad kívül álló hatalomra, ahelyett, hogy felismernéd mi a te valódi feladatod az adott helyzetben.

Minden nap, szinte minden módon áthárítjuk a cselekedeteink iránti felelősséget másokra. A vallási vezetőkre bízzuk, hogy imádkozzanak a lelkünk érdekében, vagy egyre gyakoribbá válik, hogy a természeti környezetünk érdekében is. A politikusokra bízzuk, hogy irányítsák a társadalmat, gazdaságot, az egész bolygót. A vállalatokra bízzuk, hogy megadják vágyott javainkat, és bölcsen bánjanak a profittal, jó béreket fizessenek, és hallgassanak a szakszervezetekre, és szépen kérjük őket, hogy ne tegyék tönkre a bolygót. A környezetvédő szervezetekre bízzuk, hogy óvják a bolygót helyettünk és értünk, és lobbizzanak erősen.

Szavazunk, és reménykedünk, hogy a politikusok jót cselekednek, miután kormányra kerülnek. Ha vásárlunk egy terméket, reménykedünk, hogy a vállalat minden érintett érdekeit figyelembe véve állította elő az adott dolgot. Amikor aláírunk egy petíciót, vagy tüntetésre megyünk, reménykedünk, hogy jobbá teszi a dolgokat. De ez sosem ilyen egyszerű.

A remények egymással szemben is állhatnak: a te reményed, hogy az adott politikus növeli a szennyező anyagok szabályozását, egy másik emberével, aki ugyanennek a csökkentését reméli tőle. A reményed a vállalatok iránt ütközik a részvényesek reményével, hogy az adott cég mindenekfölött a profitját növeli. A petíció vagy tüntetés lehet, hogy növeli a reményedet a változás iránt, de valójában csak levezethetted a dühöd és együttérzésed egy szimbolikus akció által, ami nem fenyeget egyetlen médiaigazgatót, cégvezetőt, vagy államfőt. De már kész vagy reménykedni benne, hogy minden jóra fordulhat, és nem keresel egyéb utakat.

Amikor feladjuk a külső segítség iránti reményt, amikor feladjuk a reményt, hogy a borzalmas helyzetünk valahogy majd magától megoldódik, amikor feladjuk a reményt, hogy a helyzet valahogy nem válik még rosszabbá, akkor végre szabadok lehetünk – igazán szabadok – hogy őszintén elkezdhessünk azon dolgozni, hogy mélyre ható megoldást keressünk a problémákra. Ahol a remény meghal, elkezdődik a cselekvés.

[Derrick Jensen: Végjáték]

Mit lehet tenni? Ezt részletesebben is kifejtem még, most csak röviden: az egyik legfontosabb dolog az, hogy ezen felsorolt pszichológiai eszközök leleplezésén és aláaknázásán dolgozunk saját életünkben, környezetünkben, vagy akár a tágabb társadalomban egyaránt. Találd meg a kapcsolatot újra a való világgal, törj ki a rendszer által keltett illúziókból. És bár az út nagyon nehéz lesz, ha megdolgozunk érte, és felfedezzük igazi vágyainkat az életben a rengeteg külsőleg belénkdumált áligény mögött, egy szebb életet teremthetünk magunk és környezetünk számára.

Forrás

Mit ünnepeltek a kereszténység előtt húsvétkor Európában?

“Az egyházi ünnep létrejötte előtt mit ünnepeltek Húsvétkor Európában? A magyarok is tartottak hasonló ünnepet a kereszténység előtt?”

Egészen pontos választ adni ezekre a kérdésekre nehéz lenne, de alighanem egy termékenységi ünnep maradványai, illetve egy tavaszünnep emlékei keverednek a mai húsvétunkban. Mindemellett Európában egy germán istennő kultuszának és pogány hiedelmeknek a keveredése jellemzi a zsidó-keresztény kultúrkör egyik legnagyobb ünnepét.

Nevezetes csillagászati időpont

A húsvét időpontja – akárcsak a karácsonyé – elgondolkodtathatja az érdeklődőket. Mindkét nagy keresztény ünnep ugyanis a nap járásából adódó csillagászati fordulópontok közvetlen közelében található. A karácsony, Jézus születése egészen bizonytalan, ezért alighanem utólag tették egy nevezetes napra, a leghosszabb éjszaka környékére ezt az alapvetően vidám ünnepet. A hosszú téli éjszakában szükség volt ugyanis valami derűs, kedves, optimista ünnepre.

A húsvét viszont – mint ahogyan azt egy díjnyertes tudományos diákköri dolgozatában Hetesi Zsolt is írja – részben talán történeti okokból esik a tavaszi napéjegyenlőséghez közel. Nemcsak arról van szó, hogy a niceai zsinat helyezte erre az időpontra az ünnepet (a zsinat ugyanis egy olyan vitában döntött, amely csak egy-két napos eltérést jelentett, nem pedig hónapokkal helyezte arrébb a megemlékezést Jézus haláláról és feltámadásáról). A zsinat előtt is ugyanis tavasszal tartották ezt az ünnepet, minthogy Jézus halála a zsidó húsvéthoz esett közel.

A zsidó húsvét

Márpedig a zsidó húsvétot, a pészachot Niszán hónapban tartották, amikor Jeruzsálembe zarándokoltak a vallásos emberek. E zarándoklatot használta ki többször is Jézus, amikor tanításait kifejtette, és alighanem elítélése sem véletlenül esett a pészachhoz közeli időpontra. A pészach Niszán hónapban, vagyis tavasz elején volt alighanem, a vallásos évkezdetet jelölte a közel-keleti népnél. A zsidó húsvét bárányáldozathoz kapcsolódott, de eredete aratóünnep volt. A Közel-Keleten már március végén - áprilisban lehet aratni, az aratás végét pedig hét héttel később a pünkösdi ünnep őrzi, amelyet a keresztények szintén zsidó hagyományokra alapozva vettek át.

A pészach jelenleg az Egyiptomból való kivonulás emléknapja. Eredetileg a Kr. e. 9. században az aratás ünnepe volt, és valószínűleg kánaáni hatásra alakult ki. A bárányáldozatot kovásztalan kenyérrel (macesszel, illetve pászkával) ették.

Pogány elemek az ünnepi körben

Így tehát maga a zsidó pészach, és így áttételesen a keresztény húsvét is termékenységi ünnepekhez kapcsolódott, még inkább így van ez a keresztény Európában, ahol a zsidó-keresztény hagyományok minden bizonnyal szintén ősi pogány rítusokkal keverednek. E pogány rítusokat igen nehéz pontosan azonosítani, hiszen időnként - sajnos, nem is olyan ritkán - a kereszténység tűzzel-vassal irtotta a tőle eltérő hagyományokat, vagy pedig magába olvasztotta a pogány tradíciókat és azokat keresztény köntösbe öltöztette. (Erre a legjobb példa Magyarország, mint Szűz Mária országa, amiről köztudott, hogy a pogány Boldogasszony-kultuszra vezethető vissza. A Boldogasszonyt azonban a keresztény térítőknek évszázados munkával sikerült azonosítaniuk, azonosíttatniuk Szűz Máriával, Jézus szülőanyjával.)

Így aztán a régi európai termékenységünnepek maradványa lehet például a tojásfestés, a tojások kultusza, amely nehezen vezethető le a héber pészachból, a bárányáldozatból, vagy a keresztény Jézus-kultuszból, vagyis Isten Bárányának, Krisztusnak a keresztáldozatából. A tojások ajándékozása, festése Kelet-Európában maradt meg a legtartósabban, és Magyarországon különösen divatos ma is. Hímes, a maiakhoz hasonlóan díszített tojásokat egyébként már avarkori sírokban is találtak hazánk területén. (Ha László Gyulának, a neves archeológusnak igaza van [És alighanem igaza van - Ellenkultúra], és a kettős honfoglalás már az avarkorban megkezdődött, akkor ezek már az ősmagyarokra is utalhatnak, ám ez korántsem biztos történeti-régészeti tény. S azt is tudni érdemes, hogy - mint arról később szó lesz – a germánoknál is fontos termékenységi szimbólum volt a tojás.)

Más termékenységi szimbólumok húsvétkor

A villőzés, a lányok megcsapkodása zöld ágakkal, szintén Magyarországon ismert húsvéti szokás. A villőzést zöldág-hordásként is azonosíthatjuk, a zöld ágak pedig a megújulást szimbolizálják. A virágvasárnapnak, a húsvéti ünnepi körnek az egyik része ez is, akárcsak a barkaszentelés, amelynek a pogány hitvilágban bajelhárító szerepe volt, a kereszténységben pedig Jézus Jeruzsálemi bevonulását ünneplik általa.

A virágokról egyébként sem kell bizonygatni, hogy a megújhodás, a tavasz, illetve legtöbbször a szerelem jelképei is. A húsvét hétfői locsolás, az ősi termékenységvarázsló és megtisztuló rítusban gyökerezik. A víz tisztító ereje a kereszténységnél a kereszteléshez kapcsolódik, vagyis itt is összekapcsolódik a pogány és a keresztény hitvilág.

Talán - de nem bizonyosan – termékenységi rítusra vezethető vissza a nyúl, a nyuszi szerepe is húsvétkor. Ez bizonytalan időpontban, talán a középkorban, talán az újkorban Németországból terjedt el. Aligha szorul magyarázatra a szapora nyúl és a termékenységi kultuszok kapcsolata, ugyanakkor ez nagyrészt tisztázatlan eredetű kapcsolat, ezért nem lehetünk ebben sem teljesen biztosak. A húsvéti nyulakról az első források 1678 környékén emlékeznek meg Németország területén.

A germán – tehát a kereszténytől eltérő hagyományok élnek tovább a német Ostern, illetve az angol Easter elnevezésekben, amelyek a húsvétot jelentik a két nép körében. Ez az elnevezés egy Ostara nevű germán istennőre vezethető vissza, aki a mitológia szerint az alvilág úrnője volt, s – micsoda véletlen – ünnepe éppen a tavaszi napéjegyenlőség környékére esett, akárcsak a húsvét! Más források szerint még egyértelműbb a húsvét és Ostara összefüggése, minthogy az istennő a hajnalpír a tavasz és a termékenység istene is volt egyben.

Ostara kultuszához is kapcsolódnak a tojások. Ünnepén a germánok egymásnak tojást adtak és megették, más források szerint elásták azokat.

Ebből is látszik, hogy a germán népeknél és a magyar népnél egyaránt a keresztény és a korábbi ősi tradíciók összeolvadása figyelhető meg a húsvéti ünnepkörben. Sokan hangsúlyozzák az ősi napkultuszok szerepét is a húsvét kapcsán, hiszen innentől, a tavaszi napéjegyenlőségtől kezdve már hosszabbak a nappalok, mint az éjszakák.

www.geographic.hu

A nap ápolása

A mai nap egyik "írásában"a Popper által javasolt (és nemcsak) , a nap ápolását célzó gyakorlatokról lesz szó. Ezeket én is elvégzem naponta (az esti gyakorlat elég nehéz, legtöbbször belealszom:).Fogadjátok és mélyítsétek el.

A nap ápolása

Mai létformánk egyik legnagyobb negatívuma a túlhajszoltság. Legtöbbünk életritmusát az jellemzi, hogy sokkal több tennivaló, ügyintézés, munkafeladat zsúfolódik össze egyetlen napunkban, mint amit nyugodtan, odafigyelve, derûsen elvégezhetünk. A kapkodás, a félmunka, az el nem végzett feladatok nyomasztó restanciája, az igényeinknek nem megfelelõ minõségben és tempóban végzett tevékenység állandó irritáló tényezõje mindennapjainknak. Napközben idegesek, estére fáradtak, túlizgatottak vagyunk. Nyugtatókat és altatókat használunk, ellensúlyképpen pedig kávékkal vagy egyéb szerekkel doppingoljuk magunkat. A maradékokkal terhelt esti kimerültség és nyugtalanság már elõre vetíti hatását a következõ napra.

Ha valaki õszintén számot vetne azzal a kérdéssel: Mennyit örültem az elmúlt héten? – sokszor riasztó eredményhez juthatna. A túlhajszoltság legnagyobb átka, hogy elveszi örömeinket, örömtelen kötelességgé válik sok minden, ami önmagában életünk örömforrása lehetne: a gyerekekkel való tennivalók, választott munkánk, hivatásunk, a vásárlás, a háztartás stb. Pedig külön-külön jó dolgok ezek. Jó játék lehetne a gyerek öltöztetése, fürdetése, fejlõdésének figyelemmel kísérése; öröm lehetne a munka; a kirakatok nézegetése, a bevásárlás; öröm lehet finomakat fõzni és enni. De ha együtt túl sok az egész, nem fér bele idõnkbe, nem jutunk egy lélegzetvételnyi szünethez – mindez teherré válhat. Elvész mindennapi dolgaink fénye. S egy örömtelen, fáradt ember örömtelenséget áraszt környezetére, családtagjaira, munkatársaira, barátaira, s õk – hasonló problémákkal küszködve – ugyancsak idegességgel; kelletlenséggel válaszolnak. Környezetünk atmoszférája kellemetlen lesz, egymásban indukáljuk a rosszkedvet. A gyerekek különösképpen érzékenyen veszik át a felnõttek hangulatát, nyûgössé, elégedetlenekké válhatnak. A gyerek – aki még elsõsorban érzelmileg reagál a világ dolgaira – pontosan megérzi valódi lelkiállapotunkat, és arra válaszol akkor is, ha külsõleg nagyon fegyelmezzük magunkat, nyugodt modort, sõt mosolyt erõltetünk magunkra.

Hangulatok terén a gyerekek becsaphatatlanok. Azt azonban már ritkán vesszük észre, hogy gyerekünk elviselhetetlen magatartását – amiért végül szidjuk és büntetjük – gyakran magunk provokáljuk, mi idézzük elõ saját belsõ zaklatottságunkkal.

Egész életünk egymás mellé sorakozó napok láncolatából áll. Ha rosszak a mindennapok – végül rossz lesz az egész élet. A tartalmas, jó élet egyik legfontosabb titka hogy nem szabad maradékokat hagyni. Minden napot, minden élethelyzetet, minden életkori szakaszt a maga teljességében, maradékok nélkül kell végigélni. Egyszerûen megfogalmazva: Ha egy gyerek jól élte végig mindazt, amit az óvodáskor jelent, amikor iskolás lesz, nem akar újra óvodás lenni. Tartalmas, maradéktalan élet-élés esetén, ha egyetemista, nem akar gimnazista lenni, negyvenes éveiben nem áhítja vissza a húszas éveket, hatvanéves korában nem ábrándozik arról: „Ha megint negyvenéves lehetnék”; s egy jól végigélt élet végén talán nem túlzás annak a lehetõségnek a feltételezése sem, hogy az ember, amikor már nagyon öreg, nem akar fiatal lenni, s amikor meghal, talán már nem akar olyan nagyon élni sem.

A korábbi életszakaszokba, élethelyzetekbe való visszavágyás annak a jele, hogy rosszul éltünk, maradékokat hagytunk, nem éltük át mindazt, amire igényünk, lehetõségünk lett volna. Késõn és legtöbbször már reménytelenül, deprimáltan szeretnénk pótolni a mulasztottakat.

Életvezetésünk legnagyobb csapdája, ön- becsapása az „átmeneti korszakok és helyzetek” kultusza. Gyakran úgy nyugtatjuk meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktõl, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk. „Most átmeneti idõszak van, mert érettségizem, mert szerelmes vagyok, mert anyám beteg, mert megházasodtam, mert lakásra, telekre gyûjtünk, mert terhes vagyok, mert még csecsemõ a gyerek, mert esti tagozaton tanulok, mert apám meghalt, mert szétesõben van a házasságom, mert én vagyok beteg, mert a gyereket nem vették fel az egyetemre, mert állást változtatok stb.” „Majd ezután kezdõdik az igazi életem!”

S nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. Mélyen át kellene éreznünk, hogy nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk.

Életritmusunk felgyorsulása, napi életünk zsúfoltsága, élményekkel, hírekkel, eseményekkel való túlingerlése a modern technikai civilizáció által létrehozott életforma következménye. Ez az életforma rengeteg értéket hozott létre és objektív gazdasági-kulturális fejlõdés következménye. Semmi értelme sincs annak, hogy a társadalmi fejlõdés objektív irányát rossznak, ártalmasnak, elutasítandónak kiáltsuk ki. Ebbõl a szubjektivista attitûdbõl fakad az elmagányosodás, az „elidegenedés”. Az emberi fejlõdés ma itt tart, ezek a jellegzetességei. Mi, akik az emberiség tagjai vagyunk, nem léphetünk félre az emberi társadalom fejlõdésének útjáról. Ellenkezõleg: át kell élnünk és jól kell megélnünk mindazt, amit a viharos ütemû gazdasági-tudományos-technikai fejlõdés életformában létrehozott. A világunkhoz való pozitív beállítottság a pszichés egészség elsõ feltétele.

Emellett látnunk kell mindazokat a negatívumokat és veszélyeket, amelyek e fejlõdés velejárói. Oda kell figyelnünk arra, hogy az események és információk feldolgozhatatlan mennyiségû áradása ellen sokszor felületességgel, érzelemtelenséggel védekezünk. Gyakran csak tudomásul vesszük a dolgokat, de nem gondolkozunk el rajtuk. Tragédiákról hallunk, de átsiklunk felettük, óvakodunk attól, hogy szabadjára engedjük, átéljük adekvát érzelmi reakcióinkat. Nem tartunk értékrendet, fontossági sorrendet tennivalóink között, hanem mert mindent egyenlõ súlyúnak érzünk, elsodor minket a rengeteg teendõ „futószalagja”. Nemigen találjuk meg zsúfolt napjaink lazítási lehetõségeit. Talán komikusan hangzik, de pl. a sorbanállás, a várakozás idejét nem feltétlenül csak bosszúságként lehet megélni. A várakozás lehet egy ajándékba kapott nyugodt idõszak is, ami alatt sok mindent végiggondolhatunk, kifújhatjuk magunkat – ha igényünk van rá és képesek vagyunk ezt a félórát ebbõl az aspektusból megélni.

Lassan kiviláglik tehát a lényeg: Nem a világot kell vádolnunk – „a kutya ugat, a karaván halad” hiábavalóságával –, inkább önmagunkon kell változtatnunk. Pszichés teherbíróképességünk megnövelésével, kiaknázatlan tartalékaink mozgósításával, a fontos és a kevésbé fontos dolgok közötti szelekció vállalásával visszaszerezhetjük a mindennapok nyugalmát, örömeit.

Ezzel a célkitûzéssel talán mindenki egyetért. Azonban a valódi probléma másutt lappang. Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendõkkel. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtõl, a rövid ideig tartó egyedülléttõl is. Szükségletévé vált, hogy „mindig történjen valami”, mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót. Miért félünk a csendtõl, az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a táskarádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkbõl a vizek, a fák, a szél hangjait?

Mielõtt a nap ápolásához hozzákezdenénk, elõször õszintén számot kell vetnünk túlzott cselekvés- és ingerigényünkkel. Észre kell vennünk mindazt a zûrzavart, amit mi teremtünk meg önmagunk számára. Fel kell tennünk a kérdést, hogy igényeljük-e néha a csendet, az egyedül maradást? Vagy olyan rossz társaság vagyunk önmagunk számára? Csak ha mindezt tisztáztuk, akkor érdemes hozzáfogni a nap ápolásának gyakorlataihoz.

1. Reggel. A nap kezdetének ápolása

A nap egészének a kiegyensúlyozottsága szempontjából a legnagyobb ártalmat a reggelek idõzavara, izgatott kapkodása jelenti. Az otthonról idegesen, feldúltan elrohanó felnõtt és gyerek egész napjára rányomja bélyegét a nap kezdetének alaphangulata. A nap elindításához elõször is idõt kell biztosítani, még a fél órával korábbi felkelés árán is. Bõségesen megtérül ez a „befektetés”. Biztosítja azt, hogy legyen idõ a reggeli tennivalók nyugodt elvégzésére – beleértve az ülve elfogyasztott reggeli, egy rövid beszélgetés néhány percét is. Nagy eredmény, ha senki sem kezdi felborzolt idegekkel a napot.

Gyakorlat: Minden reggel biztosítunk a magunk számára tíz nyugodt zavartalan percet. (Ha lakáskörülményeink nem teszik másképp lehetõvé, akár a fürdõszobában.)

Leülünk, és sorrendben végiggondoljuk az elõttünk álló nap tennivalóit. Ez az idõrendbeli végiggondolás felkészít a nap feladataira, és elejét veszi a kapkodásnak. A nap végiggondolása a következõk mérlegelésével történjen:

– Elõreláthatóan így fog eltelni a napom. Belefér-e mindaz, amit elterveztem? Ha nem, mi az, ami legkevésbé lényeges, amit ma elhagyhatok?

– Milyen kellemetlen, kínos helyzetek várnak rám? Feltétlenül szükségesek, vagy elkerülhetõk? Ha nem, hogyan fogok viselkedni? Igazam van-e? Elõreláthatóan hogyan viselkednek velem szemben? Én hogy fogok reagálni? Ez az egyedüli lehetséges magatartás?

– Milyen örömeim lesznek? S ha nem találunk várható örömöket, nézzünk magunkba: mit csinálnánk szívesen? Beilleszthetnénk-e ezt a napba?

– Végül az elõttünk álló nap végiggondolását zárjuk le valamilyen számunkra kellemes élménnyel. Mondjunk el magunkban néhány verssort, amelyet szeretünk, idézzük fel egy szép emlékünket, gyerekünk egy kedves megnyilvánulását, partnerünk örömet hozó megjegyzését vagy simogatását, egy filmet, ami tetszett, egy szép tájat, zenét stb. Ezzel a jó élménnyel menjünk el hazulról.

A gyakorlat végrehajtásának fontos eleme az a beállítottság, amely nem tartja a nap várható eseményeit változtathatatlanoknak, mint a természeti jelenségeket, hanem belátja, hogy mennyi minden múlik saját akaratán, elhatározásán.

A gyakorlat során lassan rászokunk az értékrend kialakítására. Megtanulunk különbséget tenni lényeges és kevésbé fontos tennivalóink között, és ragaszkodunk ahhoz a jogunkhoz, hogy elhagyhassuk az utóbbiakat, saját jó közérzetünk érdekében. Téved, aki ezt önzésnek gondola. Minden család számára mindenképpen jobb egy derûs anya vagy apa – még ha kicsit poros is a lakás vagy rendetlenség van –, mint egy, „csillogó ékszerdobozban” kedvetlenül, kimerülten sürgõ-forgó „önmagát feláldozó” ember.

2. Napközben. Egy fél óra, ami csak az enyém

Ez az a minimum, ami mindenkinek jár. Általában a munkaidõ befejezése után, mielõtt egyéb teendõinkhez látnánk, ajándékozzuk meg magunkat ezzel a kikapcsolódást, lazítást jelentõ félórával. Ezt töltsük el igényeink szerint: sétáljunk, nézegessünk kirakatokat, üljünk le egy kávé mellé és figyeljük a járókelõket, böngésszünk egy antikváriumban, olvassuk el a sportlapot a parkban stb. A lényeg, hogy legyen egy kedvünk szerint való, szabad, saját félóránk.

Figyelmeztetés: Aki azt állítja, hogy ez már nem fér bele a napjába, az becsapja magát. Ha becsületesen végiggondolja, feltétlenül rájön, hogy ennél sokkal több idõt töltött el feleslegesen, fecsegéssel, pletykálkodással stb.

3. Esti visszapillantás. A nap befejezésének ápolása

Ez a legfontosabb gyakorlat! Egyben a legnehezebb is végigcsinálni. De ha rászoktunk, elsõrendû igényünkké válik, és szinte önmagában biztosítja pszichés egyensúlyunkat. Az esti visszapillantás az önmegismerés, az önkontroll és a helyzetek mély megértésének alapgyakorlata.

Este, elalvás elõtt az ágyban képszerûen végiggondoljuk egész eltelt napunkat, a reggeli felkeléstõl a jelen pillanatig. A visszapillantás feltétlenül képszerû legyen, úgy pergessük le a napot, mint egy filmet. Az a lényeg, hogy szemlélõivé váljunk a nap eseményeinek és benne önmagunknak. Lássuk magunkat, ahogy megyünk az utcán, dolgozunk, vitatkozunk valakivel stb. Fontos az idõbeli sorrend betartása. A gyakorlat alapattitûdje az én-tõl való távolítás: úgy szemléljük magunkat a dolgok és az emberek között, mint egy idegent. Meg kell engedni, hogy ennek az embernek – aki én vagyok – a viselkedése szabadon hasson rám. És ugyanígy azoké is, akik a nap folyamán kapcsolatba kerültek velem.

Döbbenetes mennyiségû rejtett információhoz, megismeréshez juthatunk ezen a módon, amikor néhány percre eltávolodunk önmagunktól, kívülrõl szemléljük a velünk történt dolgokat. A gyakorlat olyan tapasztalattöbbletet eredményez, amely rövid idõ alatt jelentõsen növeli önismeretünket, embermegismerésünket, a helyzetek reális értékelését, viselkedésünk kontrolláltságát, a változtatás lehetõségeit.

Az esti visszapillantást végzõ két nehézséggel fogja magát szembetalálni:

– Elkalandoznak a gondolatai, felbomlik a nap idõrendje, átadja magát indulatainak érzelmeinek, asszociációinak és emlékeinek. Mire fölocsúdik, már messze kanyarodott a felidézett nap eseményeitõl.

– „Belealszik” az esti visszapillantásba. A napnak még a negyedéig sem jut el – s már arra ébred, hogy reggel van. A belealvás ellen hat, ha elkerüljük a túlzott részletességet. A visszapillantás valóban „filmszerû” legyen, tehát jó ritmusban, a lényeges eseményekre koncentrált „vágásokban” történjen. Egy-egy fontosabb helyzetnél, jelenetnél azután kicsit elidõzhetünk, részletesebben végignézhetjük, ha igényünk van rá.

Ha már elkalandozás és belealvás nélkül jól tudjuk elvégezni az esti visszapillantást, szellemi erõink fejlesztése érdekében áttérhetünk a nehezített formára: fordított sorrendben pergetjük végig a napot, ugyanilyen filmszerûen, a lefekvés pillanatától a reggeli felébredésig. Az eltelt napnak fordított sorrendben való végignézése – hasonlóan Karinthy visszafelé pergõ élet-filmjéhez – rendkívüli módon fejleszti koncentrálási képességünket.

Ismételjük: Az esti visszapillantás önmagában is megálló gyakorlat, pszichés önkarbantartásunk egyik legfontosabb módszere, amely egyesíti magában számos kisebb gyakorlat kedvezõ hatását.

Ezzel zárjuk a mindennapok ápolásáról szóló fejezetet. Mondanivalónk lényege, hogy ne vádaskodjunk az objektív körülmények ellen, hanem vállaljuk el, hogy saját életformánkért mi vagyunk a felelõsek. Életritmusunk magával hozza, hogy sokszor kell rohannunk. Csakhogy nagy különbség, hogy nyugodtan rohanunk-e vagy izgatottan? És ez elsõsorban rajtunk múlik.

Forrás

Gerry Spence: Szabadságot!

Forrás: A szerző „Give Me Liberty!” című könyvének előszava egy whywork.org fórumon.

Kérdem tőled: Szabad vagy?

Azt mondom, rabszolgák vagyunk. Mindannyian.

Kérdem tőled: Különbözöl te mindattól a sok embertől, akik titkon rabszolgáknak érzik magukat? A munkájuk rabszolgáinak, amelytől nem menekülhetnek; egy kormány rabszolgáinak, amely többé nem őket szolgálja, ám amelynek dolgozni kényszerülnek reménytelenül; egy élet rabszolgáinak, amely éppúgy kicsúszott kezeik közül, ahogyan a rohanó áramlat elsodorja a folyóba szúrt botot.

---

– Maga szabad ember? – kérdem egy nőtől, aki számítógép előtt ülve gépel. Egyike volt a sok száz embernek, akik megtöltötték az öt, egyenként tornateremnyi méretű szintet elborító kis fülkéket, seregnyi ember munkahelyét, ahol mindenki egy kis asztalnál dolgozott. Nem nézett fel a munkájából, amikor szóltam hozzá.

– Nincs időm beszélgetni – válaszolta a képernyőt bámulva. – Ez a számítógép rögzíti minden tevékenységemet. Ha leállok, beárul. Ha lelassítok, rám sípol. Ha kimegyek a mosdóba, feljegyzi. Ha nem készülök el a napi adagommal, a nevem a mínuszosok listájára kerül. Ha pár napig rajta marad, akkor másvalaki fog itt ülni helyettem. Gyerekeim vannak. Hogy szabad vagyok-e? Menjen innen – mondta. Mikor elindultam, még utánam kiabálta: – Ebben az országban rajtam kívül mindenki szabad.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem nemrégiben egy titkárnőtől, aki a helyi telefontársaságnál dolgozott.

– Gyűlölöm a munkámat – felelte. – A nagy leépítés óta hét ember helyett dolgozom. Akárki akármit kér, meg kell csinálnom, ráadásulazonnal, még akkor is, ha napokkal el vagyok maradva a rendes munkámmal. Néha annyira fáradt vagyok, hogy legszívesebben a padlóra kuporodnék és sírnék.

– Miért nem mond fel? – kérdeztem. – Ez egy szabad ország.

– Nem tehetem – válaszolta. – Már csak hét évem van vissza a nyugdíjig. És még a nyugdíjazás előtt is kirúghatják az embert. A múlt héten bocsátották el Melindát, aki két évvel többet dolgozott a vállalatnál, mint én, tegnap pedig felvettek helyette egy főiskolás fiatal lányt. – Aztán még úgy tette hozzá, mintha az előbb valami rosszat mondott volna: – De ez a legjobb ország a világon.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem egy munkást a betonüzemben. Lerázta kezeslábasáról a cementet, és homlokára tolta védőszemüvegét.

– Igen – felelte –, szabad vagyok. De már négy éve nem kaptunk fizetésemelést. Többet dolgozunk kevesebbért. Nehéz idők a szép időkben – mondta.

– Miért nem mond fel?

– Nem lehet – válaszolta. – Itt van az otthonunk. Nem remélhetünk érte pénzt. Valaha jó város volt, de mára megette a fene az egészet. A gyerekek iskolába járnak. Nem akarnak elmenni innen. A feleségem dolgozik. Valószínűleg másutt sem találnánk jobb állást. Amúgy is csak ehhez értek. – Ezzel helyére emelte a védőszemüvegét és felvette a lapátját.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem egy szálló igazgatójától.

Meglepettnek látszott.

– Hogy érti? – kérdezte. Aztán azt mondta: – Szeretem a munkámat. A baj csak az, hogy sokszor kell költöznöm. Tavaly megint eladták a társaságot, és vele együtt engem is. Három városban laktam az elmúlt négy évben.

– Nehéz dolga lehet – mondtam.

– Hozzá lehet szokni – felelte. – Az ember ne panaszkodjon. De a feleségemnek nem könnyű. És a gyerekek állandóan gyökerüket vesztik.

– Miért nem mond nemet a költözésre? Szabad ember, nem?

– Csak egy bútordarab vagyok. Eladnak a szállóval, az ágyakkal, az ágyneművel együtt. – Megrázta a fejét. – De szeretem a munkámat.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem egy szociális munkást. Jobbá akarta tenni a szegények életét, magának pedig biztonságot szeretett volna.

– Annyira szabad, amennyire maga is – felelte a nő. Mokány volt. – De követnünk kell a szabályokat. Néha úgy érzem magam, mint egy robot. Nincs helye a spontaneitásnak. És állandóan megnyirbálják a költségvetést. Emellett nagyjából kétévente új igazgatót kapunk, és csak a politika érdekli mindegyiket. Politika. Politika. Undorító. De egyet mondhatok: biztos helyem van.

– A jegesmedvének is az állatkertben.

– Ne tréfáljon – mondta. Aztán olyan sokáig nézett rám furcsán, hogy az már kellemetlen volt. Hirtelen megszólalt: – Úgy érzem magam, mint a jegesmedve.

---

– Szabad ember vagy? – kérdeztem egy üzleti tanulmányokat folytató egyetemistától.

– Persze – válaszolta. – Olyan tárgyakat veszek fel, amilyeneket akarok. Szabadon megválaszthatom a saját karrieremet.

– Miért az üzlet mellett döntöttél? – kérdeztem.

– Manapság az üzlet a menő. Jó piaca van az üzleti szakiránynak a vállalati szektorban.

– Azt jelenti ez, hogy egy terméket készítesz elő, amelyet aztán eladhatsz a nyílt piacon?

– Terméket?

– Igen. Te vagy a termék. Gondolod, hogy élvezni fogod a munkát a vállatoknál?

– Azt hiszem, igen – felelte. – Sok előnyük van, és egy napon szeretnék egy nagy vállalatot vezetni. – Ide-oda ingatta a fejét. – Nagykutya akarok lenni. – Aztán zsebre dugta kezeit, majd hosszú, rámenős léptekkel távozott.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem végül egy nagy élelmiszeráruház-lánc vezérigazgatójától. Tagja volt három másik nagy vállalat igazgatóságának.

– Ha már szóba hozta, a csúcson marhaság szabadságról beszélni – felelte. – Az itt dolgozók azt hiszik, hogy tetszésem szerint bármit megtehetek. Csakhogy kedvében kell járnom a részvényeseknek. Kedvében kell járnom a Wall Streetnek. Kedvében kell járnom a kurva médiának. Ha rászállnak az emberre, elintézhetik a részvényeit, és vele együtt az embert is.

Ha kiteszek egy hozzá nem értő dolgozót, hátrányos megkülönböztetés miatt seggbe rúg a kormányzat. Ha kiteszek egy öreg köcsögöt, akit már semmi sem ösztönöz a napi munka rendes elvégzésére, kor szerinti hátrányos megkülönböztetéssel vádolnak. Az ember nem zárhatja be az irodájának ajtaját, amikor bent van a titkárnője is, mert attól fél, hogy végül szexuális zaklatás miatt vádat emelnek ellene. A „nyitott ajtók” politikáját folytatom. Kinyitom az ajtót, valahányszor nő van a közelben. – Felnevetett. – Igen, rabszolga vagyok: a legnagyobb kurva rabszolga a vállalatnál.

---

Azt mondom, mind rabszolgák vagyunk. Mindannyian. És zavarba ejtő módon a mi fogságunk veszedelmesebb a régi idők rabszolgáinak fogságánál, mert az Új Amerikai Rabszolga úgy öleli magához szabadságának mítoszát, akár egy döglött kölyökkutyát, és teljes szeretettel beszél hozzá, mintha még élne.

Nemzetünk rabszolgaságra épült, melynek építményét aztán lerombolta a polgárháború. Ez az új építmény azonban, ez a titkos szobákból és rejtett átjárókból álló tükörterem – egy csakugyan sokkal szövevényesebb és csalókább épület – ugyanarra az ártalmas alapzatra épült. Mi pedig ma ebben az építményben élünk, és mindannyian rabszolgák vagyunk. Halljátok Goethe figyelmeztetését: „Senki sem oly reménytelenül szolga, mint az, aki szabadnak hiszi magát.”

És ha mi vagyunk az Új Amerikai Rabszolgák, akkor ki a gazdánk? Az Új Gazda egyrészt a megavállalatokból álló kuszaság, másrészt pedig a mindenható nemzeti kormány – e kettő párosodó kutyák módjára tapad egymáshoz, egymás nélkül képtelenek mozdulni, kölcsönösen függnek egymástól, gyűlölik a másikat, ám összeforrtak vele romlott vállalkozásukban.

Az emberi történelemben példátlan az a falánkság, amely ezt az Új Gazdát hajtja, e politikai-gazdasági keveréket, amelyet nem a szabad emberek szolgálatára találtak ki. Kiszámíthatatlan erővel bír. E teljes egészében a nyereségtermelésre teremtett lény embereket eszik, megemészti őket, és kiüríti őket magából a világuralmi játszma során, amelyben a nyereség erény, a pénz pedig isten. Az Új Gazda őrült.

A szégyentelen eretnekhez hasonlóan nekem is van egy tervem. Ahogy én látom, együtt vagyunk ebben a helyzetben. Azt szeretném, ha mindannyian szabadok lennénk. Mielőtt azonban felszabadíthatnánk egymást, előbb saját magunkat kell felszabadítanunk. És hogyan?

Ebben a könyvben recepteket ajánlok, melyeket felhasználva kitörhetünk ebből az állatkertből és elnyerhetjük személyes szabadságunkat. Megtudjuk majd, hogy új szabadságunkat megtapasztalva hogyan érhetjük el, hogy soha többé ne győzedelmeskedjenek felettünk. És megtudjuk majd azt is, hogy miként hozzuk létre a siker új paradigmáját úgy, hogy a siker ne a nagy vagyon felhalmozásán alapuljon, hanem a nagyszerű személlyé váláson.

Nem elég azonban önmagunkat felszabadítanunk. Radikális reformot javaslok Amerika visszanyerésére: Vissza kell szereznünk a rádiócsatornákat, a nép hangját, és új alkotmányt kell készítenünk a huszonegyedik századra. Forradalmi módszert ajánlok a választások pénzelésére. És hogy megszabaduljunk a hazugságoktól, a csalásoktól, a jelöltek önérdekű istentelen kiárusításától, végül a választások teljes eltörlését javaslom. A választások helyettesítésére felvázolom, hogyan választhatjuk ki a képviselőinket sorsolással, és hogyan hozhatunk létre a nemzet legkiválóbb elméiből s legfejlettebb polgáraiból álló Szenátust, egy romlatlan kormányt, amely végre elvezet bennünket az ígéret földjére.

Megmutatom, hogy az Új Szabad Amerikában hogyan tehetjük kezes szolgánkká a vállalatokból álló gazdánkat. Egyúttal arról is szó lesz, miként képezhetjük át ügyvédeinket a nép szolgálatára, és hogyan jelölhetjük ki bíráinkat úgy, hogy többé ne legyenek lekötelezettjei az őket előléptetőknek.

A könyv végén visszatérünk az új fasizmus fenyegető veszélyére, melynek baljós árnyéka máris homályba borítja ezt a nagyszerű országot. E veszély tudatában, és önmagunk felszabadításának képességével felvértezve Martin Luther King Jr. kiáltása mégis a mi kiáltásunk lehet: „Hála a Mindenhatónak, végre szabadok vagyunk!”

Mondandóm bizonyára sokakat felmérgesít. Az embernek csakugyan találnia kell valami olyat ezeken az oldalakon, ami mindenkit felmérgesít, máskülönben kudarcot vallottam. Nem a bosszantás szándéka vezetett azonban. El szeretném mondani az igazságot úgy, ahogyan azt én ismerem, jól tudván, hogy ami nekem igaz, az másoknak esetleg istenkáromlás.

Ez a könyv tehát önmagunk felszabadításának kézikönyve, és felhívás arra, hogy fogjunk össze egymással egy új és szabad huszonegyedik századi nemzet létrehozására. A szeretet kiáltása ez az élőhalottak felé. Egy haditerv ez a réges-régi csalárd ígéretektől elérzéketlenült nemzet számára, felhívás az amerikaiak felé, hogy ébredjenek fel és bújjanak elő a mítosz bomladozó leple alól, hogy egy napon aztán magukba szívják a szabadság tiszta, friss levegőjét.

Gerry Spence
Jackson Hole, Wyoming
1998

Minek dolgozni? (S. L. Lowndes)

Eredetileg a Sunday Timesban jelent meg 1982. augusztus 8-án.

Először is túlesek a piszkos dolgokon, mielőtt megindul a sárdobálás. Naplopó vagyok. Egy élősködő. Hazafiatlan. Rendben? Most, hogy már nincsenek titkaim, kezdjünk neki. Nem váltam feleslegessé; önszántamból hagytam fel a munkával. Számomra – és a hozzám hasonlók számára – a protestáns munkaerkölcs sosem létezett. A gond az, hogy a munka feladásának eme látszólag egyszerű döntésével szemben ott áll az egész iparosodott nyugati társadalom, és valószínűleg a keleti is.

„XY-nak jól megy.” Ez a mondat nekem mindig baljóslatúan fog csengeni. Amikor ezt hallom, biztosan tudom, hogy kapni fogok egy hosszú felsorolást valami félkegyelmű teljesítményéről. Általában a szülők, ez esetben az én szüleim, találnak szadisztikus gyönyört abban, hogy vidáman sorolják Hogyishívjákné csemetéjének hőstetteit. Úgy tűnik, az a benyomásuk, hogy ezzel majd az üzleti világ élére jutásra ösztönöznek. Semmi esély, mama.

Zavarba ejtő egy helyzet ez. Egyrészt kell a biztos állással megszerezhető anyagi javak egy része. Másrészt van már némi saját kincsem. Az üres teniszpályák, a hosszú séták, a könyvtár, a délutáni alvás, a béke és szabadság. Sokáig azt hittem, hogy egyedül én állok így hozzá a munkához, a sikerhez stb. A barátaimmal beszélgetve azonban kiderült, hogy itt egy új társadalmi mozgalomról lehet szó. Kezd kialakulni az a vélekedés, hogy a munka a szamaraknak és a gyáváknak való. Csak a bolondok dolgoznak önszántukból, a többieket megvesztegetik vagy megzsarolják. Durva szabályként azt mondanám, hogy az egyedül élőket megvesztegetik, a házasokat pedig megzsarolják.

Nézzünk meg valakit, aki az elvárásoknak megfelelően beilleszkedik ebbe a világba. Bob a könyvelésen van. Hat éve hűségesen dolgozik munkaadójának, és mivégre? Az ingázás kimerítő, és bankjánál állandóan túllépi a hitelkeretét. Hogy megfeleljen a fiatal dolgozótól elvárt képnek, kénytelen anyagi erejét meghaladó módon élni. Akkor hát mégis miért csinálja? Nem bolond ő, csak olyan, mint mindenki más azon a reggeli vonaton: gyáva. Megrémül az állástalanság következményeitől.

Csak sajnálni tudom azokat a fiatal végzősöket, akik ellepik a munkaközvetítőket. Azt hiszik, a munka lesz a megoldás minden gondjukra. Valaki tévesen tájékoztatta őket. Micsoda álmaik vannak! Pénz, barátok, ruhák, autó, lakás! Felhívnám figyelmüket az irodai munka lélekölő voltára, a dolgozás gyötrelmeire és az embert felőrlő végtelen ismétlődésre. A munka nem old meg semmilyen gondot, még a pénzügyieket sem.

Talán csak savanyú a szőlő, mert alkalmatlan vagyok a munkára. Nekem egyik állás sem elég jó. Senkinek sem jó egyik állás sem. Mindig ámulatba ejt, hogy ebben a világban, ahol olyan sok minden lehetséges, és ahol olyan sok mindentől eláll az ember lélegzete, mégis olyan sok ember beéri ilyen kevéssel is.

Boldog vagyok, amikor egy forró délutánon végigsétálok az utcán. Ott vagyok én rövidnadrágban és pólóingben, és aztán ott vannak az igavonó barmok. A férfiak teljesen beleizzadtak gyűrött öltönyükbe, a nők pedig nevetségesek a legújabb divat szerinti ruhájukban. Gyerünk, vedd meg azt az új kocsit, vegyél egy „szép” házat. Csináljátok csak, de ez nem nekem való.

Forrás: Why Work?

Wilhelm Reich a csapdáról

Ki lehet jutni a csapdákból. Ahhoz viszont, hogy az ember kitörjön egy börtönből, előbb el kell ismernie, hogy börtönben van. A csapda az ember érzelmi felépítése, az ember karakterének felépítése. Nem sok haszna van, hogy gondolati rendszereket eszelünk ki a csapda természetéről, ha a kijutáshoz annyi szükséges csupán, hogy ismerjük a csapdát, és megtaláljuk a kijáratot. Minden más teljesen hasztalan: Megénekelni a csapdabeli szenvedést, akárcsak a néger rabszolgák; vagy verseket írni a csapdán kívüli, de a csapdában megálmodott szabadság szépségéről; vagy csapdán kívüli életet ígérni a halál után, ahogyan a katolicizmus ígéri a gyülekezeteinek; vagy a rezignált filozófusokhoz hasonlóan semper ignorabimust vallani; vagy filozófiai rendszert építeni a csapdabeli szerencsétlen lét köré, ahogy Schopenhauer tette; vagy megálmodni a csapdabeli embertől nagyban különböző emberfölötti embert, ahogyan azt Nietzsche tette, mígnem elmegyógyintézetbe zárva végül megírta magáról a teljes igazságot – túl későn…

Az első teendő megtalálni a csapda kijáratát.

A csapda természete egyáltalán nem érdekes ezen a kritikus dolgon kívül:Hol van a csapda kijárata?

Az ember feldíszítheti a csapdát, hogy kényelmesebb legyen benne az élet.

Ezt teszik a Michelangelók, a Shakespeare-ek és a Goethék. Az ember szerkentyűket tákolhat össze, hogy hosszabb életet biztosítson a csapdában. Ezt teszik a nagy tudósok és fizikusok, a Meyerek, a Pasteur-ök, a Flemingek. Az ember megtanulhatja mesterien gyógyítani a törött csontokat, amikor beleesik a csapdába.

A kritikus dolog most is és továbbra is a következő: megtalálni a csapda kijáratát. Hol a kijárat a végtelen nyílt térbe?

A kijárat rejtve marad. Ez a legnagyobb talány. A legnevetségesebb és egyben legtragikusabb dolog ez:

A kijáratot jól láthatja mindenki, aki a gödörbe esett. Úgy tűnik, mégsem látja senki. Mindenki tudja, hol a kijárat. Úgy tűnik, mégsem indul el feléje senki. Mi több: Aki csak elindul felé, vagy aki csak feléje mutat, azt őrültnek, bűnözőnek vagy a pokol tüzére való bűnösnek kiáltják ki.

Kiderül, hogy nem a csapdában van a hiba, de még csak nem is a kijárat megtalálásában. A hiba a csapdába esettekben van.

Mindez – a csapdán kívülről nézve – érthetetlen az egyszerű lélek számára. Valahogy még őrültség is. Miért nem veszik észre a jól látható kijáratot, és indulnak feléje? Amint közel jutnak a kijárathoz, sikítozni kezdenek, és elfutnak onnan. Amint valamelyikük megpróbál kijutni, a többiek megölik. Csak nagyon kevesen osonnak ki a csapdából az éj leple alatt, amikor mindenki alszik…

Wilhelm Reich: The Murder of Christ (1953)

Csíkszentmihályi Mihály: Miért érdemes élni?

Csíkszentmihályi Mihály arra a kérdésre keresi a választ, hogy "Miért érdemes élni?" Úgy véli a pénz nem tesz bennünket boldoggá, így olyan embereket tanulmányoz, akik örömet és tartós kielégülést találnak olyan tevékenységekben, melyek előidézik az áramlat, vagyis a 'Flow' állapotát.

Magyar felirat bekapcsolása: a lejátszó alsó részén-> "View subtitles"

->Hungarian.