A nap ápolása

A mai nap egyik "írásában"a Popper által javasolt (és nemcsak) , a nap ápolását célzó gyakorlatokról lesz szó. Ezeket én is elvégzem naponta (az esti gyakorlat elég nehéz, legtöbbször belealszom:).Fogadjátok és mélyítsétek el.

A nap ápolása

Mai létformánk egyik legnagyobb negatívuma a túlhajszoltság. Legtöbbünk életritmusát az jellemzi, hogy sokkal több tennivaló, ügyintézés, munkafeladat zsúfolódik össze egyetlen napunkban, mint amit nyugodtan, odafigyelve, derûsen elvégezhetünk. A kapkodás, a félmunka, az el nem végzett feladatok nyomasztó restanciája, az igényeinknek nem megfelelõ minõségben és tempóban végzett tevékenység állandó irritáló tényezõje mindennapjainknak. Napközben idegesek, estére fáradtak, túlizgatottak vagyunk. Nyugtatókat és altatókat használunk, ellensúlyképpen pedig kávékkal vagy egyéb szerekkel doppingoljuk magunkat. A maradékokkal terhelt esti kimerültség és nyugtalanság már elõre vetíti hatását a következõ napra.

Ha valaki õszintén számot vetne azzal a kérdéssel: Mennyit örültem az elmúlt héten? – sokszor riasztó eredményhez juthatna. A túlhajszoltság legnagyobb átka, hogy elveszi örömeinket, örömtelen kötelességgé válik sok minden, ami önmagában életünk örömforrása lehetne: a gyerekekkel való tennivalók, választott munkánk, hivatásunk, a vásárlás, a háztartás stb. Pedig külön-külön jó dolgok ezek. Jó játék lehetne a gyerek öltöztetése, fürdetése, fejlõdésének figyelemmel kísérése; öröm lehetne a munka; a kirakatok nézegetése, a bevásárlás; öröm lehet finomakat fõzni és enni. De ha együtt túl sok az egész, nem fér bele idõnkbe, nem jutunk egy lélegzetvételnyi szünethez – mindez teherré válhat. Elvész mindennapi dolgaink fénye. S egy örömtelen, fáradt ember örömtelenséget áraszt környezetére, családtagjaira, munkatársaira, barátaira, s õk – hasonló problémákkal küszködve – ugyancsak idegességgel; kelletlenséggel válaszolnak. Környezetünk atmoszférája kellemetlen lesz, egymásban indukáljuk a rosszkedvet. A gyerekek különösképpen érzékenyen veszik át a felnõttek hangulatát, nyûgössé, elégedetlenekké válhatnak. A gyerek – aki még elsõsorban érzelmileg reagál a világ dolgaira – pontosan megérzi valódi lelkiállapotunkat, és arra válaszol akkor is, ha külsõleg nagyon fegyelmezzük magunkat, nyugodt modort, sõt mosolyt erõltetünk magunkra.

Hangulatok terén a gyerekek becsaphatatlanok. Azt azonban már ritkán vesszük észre, hogy gyerekünk elviselhetetlen magatartását – amiért végül szidjuk és büntetjük – gyakran magunk provokáljuk, mi idézzük elõ saját belsõ zaklatottságunkkal.

Egész életünk egymás mellé sorakozó napok láncolatából áll. Ha rosszak a mindennapok – végül rossz lesz az egész élet. A tartalmas, jó élet egyik legfontosabb titka hogy nem szabad maradékokat hagyni. Minden napot, minden élethelyzetet, minden életkori szakaszt a maga teljességében, maradékok nélkül kell végigélni. Egyszerûen megfogalmazva: Ha egy gyerek jól élte végig mindazt, amit az óvodáskor jelent, amikor iskolás lesz, nem akar újra óvodás lenni. Tartalmas, maradéktalan élet-élés esetén, ha egyetemista, nem akar gimnazista lenni, negyvenes éveiben nem áhítja vissza a húszas éveket, hatvanéves korában nem ábrándozik arról: „Ha megint negyvenéves lehetnék”; s egy jól végigélt élet végén talán nem túlzás annak a lehetõségnek a feltételezése sem, hogy az ember, amikor már nagyon öreg, nem akar fiatal lenni, s amikor meghal, talán már nem akar olyan nagyon élni sem.

A korábbi életszakaszokba, élethelyzetekbe való visszavágyás annak a jele, hogy rosszul éltünk, maradékokat hagytunk, nem éltük át mindazt, amire igényünk, lehetõségünk lett volna. Késõn és legtöbbször már reménytelenül, deprimáltan szeretnénk pótolni a mulasztottakat.

Életvezetésünk legnagyobb csapdája, ön- becsapása az „átmeneti korszakok és helyzetek” kultusza. Gyakran úgy nyugtatjuk meg magunkat, úgy próbálunk szabadulni napi rossz érzéseinktõl, hogy adott életszakaszunkat átmenetinek nyilvánítjuk. „Most átmeneti idõszak van, mert érettségizem, mert szerelmes vagyok, mert anyám beteg, mert megházasodtam, mert lakásra, telekre gyûjtünk, mert terhes vagyok, mert még csecsemõ a gyerek, mert esti tagozaton tanulok, mert apám meghalt, mert szétesõben van a házasságom, mert én vagyok beteg, mert a gyereket nem vették fel az egyetemre, mert állást változtatok stb.” „Majd ezután kezdõdik az igazi életem!”

S nem vesszük észre, hogy egész életünk átmeneti korszakokból áll, mindig történik valami, amire hivatkozva felmentést adhatunk magunknak. Mélyen át kellene éreznünk, hogy nincsenek átmeneti korszakok, minden napunk az életünk legvalódibb része: ez az életünk.

Életritmusunk felgyorsulása, napi életünk zsúfoltsága, élményekkel, hírekkel, eseményekkel való túlingerlése a modern technikai civilizáció által létrehozott életforma következménye. Ez az életforma rengeteg értéket hozott létre és objektív gazdasági-kulturális fejlõdés következménye. Semmi értelme sincs annak, hogy a társadalmi fejlõdés objektív irányát rossznak, ártalmasnak, elutasítandónak kiáltsuk ki. Ebbõl a szubjektivista attitûdbõl fakad az elmagányosodás, az „elidegenedés”. Az emberi fejlõdés ma itt tart, ezek a jellegzetességei. Mi, akik az emberiség tagjai vagyunk, nem léphetünk félre az emberi társadalom fejlõdésének útjáról. Ellenkezõleg: át kell élnünk és jól kell megélnünk mindazt, amit a viharos ütemû gazdasági-tudományos-technikai fejlõdés életformában létrehozott. A világunkhoz való pozitív beállítottság a pszichés egészség elsõ feltétele.

Emellett látnunk kell mindazokat a negatívumokat és veszélyeket, amelyek e fejlõdés velejárói. Oda kell figyelnünk arra, hogy az események és információk feldolgozhatatlan mennyiségû áradása ellen sokszor felületességgel, érzelemtelenséggel védekezünk. Gyakran csak tudomásul vesszük a dolgokat, de nem gondolkozunk el rajtuk. Tragédiákról hallunk, de átsiklunk felettük, óvakodunk attól, hogy szabadjára engedjük, átéljük adekvát érzelmi reakcióinkat. Nem tartunk értékrendet, fontossági sorrendet tennivalóink között, hanem mert mindent egyenlõ súlyúnak érzünk, elsodor minket a rengeteg teendõ „futószalagja”. Nemigen találjuk meg zsúfolt napjaink lazítási lehetõségeit. Talán komikusan hangzik, de pl. a sorbanállás, a várakozás idejét nem feltétlenül csak bosszúságként lehet megélni. A várakozás lehet egy ajándékba kapott nyugodt idõszak is, ami alatt sok mindent végiggondolhatunk, kifújhatjuk magunkat – ha igényünk van rá és képesek vagyunk ezt a félórát ebbõl az aspektusból megélni.

Lassan kiviláglik tehát a lényeg: Nem a világot kell vádolnunk – „a kutya ugat, a karaván halad” hiábavalóságával –, inkább önmagunkon kell változtatnunk. Pszichés teherbíróképességünk megnövelésével, kiaknázatlan tartalékaink mozgósításával, a fontos és a kevésbé fontos dolgok közötti szelekció vállalásával visszaszerezhetjük a mindennapok nyugalmát, örömeit.

Ezzel a célkitûzéssel talán mindenki egyetért. Azonban a valódi probléma másutt lappang. Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendõkkel. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtõl, a rövid ideig tartó egyedülléttõl is. Szükségletévé vált, hogy „mindig történjen valami”, mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót. Miért félünk a csendtõl, az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a táskarádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkbõl a vizek, a fák, a szél hangjait?

Mielõtt a nap ápolásához hozzákezdenénk, elõször õszintén számot kell vetnünk túlzott cselekvés- és ingerigényünkkel. Észre kell vennünk mindazt a zûrzavart, amit mi teremtünk meg önmagunk számára. Fel kell tennünk a kérdést, hogy igényeljük-e néha a csendet, az egyedül maradást? Vagy olyan rossz társaság vagyunk önmagunk számára? Csak ha mindezt tisztáztuk, akkor érdemes hozzáfogni a nap ápolásának gyakorlataihoz.

1. Reggel. A nap kezdetének ápolása

A nap egészének a kiegyensúlyozottsága szempontjából a legnagyobb ártalmat a reggelek idõzavara, izgatott kapkodása jelenti. Az otthonról idegesen, feldúltan elrohanó felnõtt és gyerek egész napjára rányomja bélyegét a nap kezdetének alaphangulata. A nap elindításához elõször is idõt kell biztosítani, még a fél órával korábbi felkelés árán is. Bõségesen megtérül ez a „befektetés”. Biztosítja azt, hogy legyen idõ a reggeli tennivalók nyugodt elvégzésére – beleértve az ülve elfogyasztott reggeli, egy rövid beszélgetés néhány percét is. Nagy eredmény, ha senki sem kezdi felborzolt idegekkel a napot.

Gyakorlat: Minden reggel biztosítunk a magunk számára tíz nyugodt zavartalan percet. (Ha lakáskörülményeink nem teszik másképp lehetõvé, akár a fürdõszobában.)

Leülünk, és sorrendben végiggondoljuk az elõttünk álló nap tennivalóit. Ez az idõrendbeli végiggondolás felkészít a nap feladataira, és elejét veszi a kapkodásnak. A nap végiggondolása a következõk mérlegelésével történjen:

– Elõreláthatóan így fog eltelni a napom. Belefér-e mindaz, amit elterveztem? Ha nem, mi az, ami legkevésbé lényeges, amit ma elhagyhatok?

– Milyen kellemetlen, kínos helyzetek várnak rám? Feltétlenül szükségesek, vagy elkerülhetõk? Ha nem, hogyan fogok viselkedni? Igazam van-e? Elõreláthatóan hogyan viselkednek velem szemben? Én hogy fogok reagálni? Ez az egyedüli lehetséges magatartás?

– Milyen örömeim lesznek? S ha nem találunk várható örömöket, nézzünk magunkba: mit csinálnánk szívesen? Beilleszthetnénk-e ezt a napba?

– Végül az elõttünk álló nap végiggondolását zárjuk le valamilyen számunkra kellemes élménnyel. Mondjunk el magunkban néhány verssort, amelyet szeretünk, idézzük fel egy szép emlékünket, gyerekünk egy kedves megnyilvánulását, partnerünk örömet hozó megjegyzését vagy simogatását, egy filmet, ami tetszett, egy szép tájat, zenét stb. Ezzel a jó élménnyel menjünk el hazulról.

A gyakorlat végrehajtásának fontos eleme az a beállítottság, amely nem tartja a nap várható eseményeit változtathatatlanoknak, mint a természeti jelenségeket, hanem belátja, hogy mennyi minden múlik saját akaratán, elhatározásán.

A gyakorlat során lassan rászokunk az értékrend kialakítására. Megtanulunk különbséget tenni lényeges és kevésbé fontos tennivalóink között, és ragaszkodunk ahhoz a jogunkhoz, hogy elhagyhassuk az utóbbiakat, saját jó közérzetünk érdekében. Téved, aki ezt önzésnek gondola. Minden család számára mindenképpen jobb egy derûs anya vagy apa – még ha kicsit poros is a lakás vagy rendetlenség van –, mint egy, „csillogó ékszerdobozban” kedvetlenül, kimerülten sürgõ-forgó „önmagát feláldozó” ember.

2. Napközben. Egy fél óra, ami csak az enyém

Ez az a minimum, ami mindenkinek jár. Általában a munkaidõ befejezése után, mielõtt egyéb teendõinkhez látnánk, ajándékozzuk meg magunkat ezzel a kikapcsolódást, lazítást jelentõ félórával. Ezt töltsük el igényeink szerint: sétáljunk, nézegessünk kirakatokat, üljünk le egy kávé mellé és figyeljük a járókelõket, böngésszünk egy antikváriumban, olvassuk el a sportlapot a parkban stb. A lényeg, hogy legyen egy kedvünk szerint való, szabad, saját félóránk.

Figyelmeztetés: Aki azt állítja, hogy ez már nem fér bele a napjába, az becsapja magát. Ha becsületesen végiggondolja, feltétlenül rájön, hogy ennél sokkal több idõt töltött el feleslegesen, fecsegéssel, pletykálkodással stb.

3. Esti visszapillantás. A nap befejezésének ápolása

Ez a legfontosabb gyakorlat! Egyben a legnehezebb is végigcsinálni. De ha rászoktunk, elsõrendû igényünkké válik, és szinte önmagában biztosítja pszichés egyensúlyunkat. Az esti visszapillantás az önmegismerés, az önkontroll és a helyzetek mély megértésének alapgyakorlata.

Este, elalvás elõtt az ágyban képszerûen végiggondoljuk egész eltelt napunkat, a reggeli felkeléstõl a jelen pillanatig. A visszapillantás feltétlenül képszerû legyen, úgy pergessük le a napot, mint egy filmet. Az a lényeg, hogy szemlélõivé váljunk a nap eseményeinek és benne önmagunknak. Lássuk magunkat, ahogy megyünk az utcán, dolgozunk, vitatkozunk valakivel stb. Fontos az idõbeli sorrend betartása. A gyakorlat alapattitûdje az én-tõl való távolítás: úgy szemléljük magunkat a dolgok és az emberek között, mint egy idegent. Meg kell engedni, hogy ennek az embernek – aki én vagyok – a viselkedése szabadon hasson rám. És ugyanígy azoké is, akik a nap folyamán kapcsolatba kerültek velem.

Döbbenetes mennyiségû rejtett információhoz, megismeréshez juthatunk ezen a módon, amikor néhány percre eltávolodunk önmagunktól, kívülrõl szemléljük a velünk történt dolgokat. A gyakorlat olyan tapasztalattöbbletet eredményez, amely rövid idõ alatt jelentõsen növeli önismeretünket, embermegismerésünket, a helyzetek reális értékelését, viselkedésünk kontrolláltságát, a változtatás lehetõségeit.

Az esti visszapillantást végzõ két nehézséggel fogja magát szembetalálni:

– Elkalandoznak a gondolatai, felbomlik a nap idõrendje, átadja magát indulatainak érzelmeinek, asszociációinak és emlékeinek. Mire fölocsúdik, már messze kanyarodott a felidézett nap eseményeitõl.

– „Belealszik” az esti visszapillantásba. A napnak még a negyedéig sem jut el – s már arra ébred, hogy reggel van. A belealvás ellen hat, ha elkerüljük a túlzott részletességet. A visszapillantás valóban „filmszerû” legyen, tehát jó ritmusban, a lényeges eseményekre koncentrált „vágásokban” történjen. Egy-egy fontosabb helyzetnél, jelenetnél azután kicsit elidõzhetünk, részletesebben végignézhetjük, ha igényünk van rá.

Ha már elkalandozás és belealvás nélkül jól tudjuk elvégezni az esti visszapillantást, szellemi erõink fejlesztése érdekében áttérhetünk a nehezített formára: fordított sorrendben pergetjük végig a napot, ugyanilyen filmszerûen, a lefekvés pillanatától a reggeli felébredésig. Az eltelt napnak fordított sorrendben való végignézése – hasonlóan Karinthy visszafelé pergõ élet-filmjéhez – rendkívüli módon fejleszti koncentrálási képességünket.

Ismételjük: Az esti visszapillantás önmagában is megálló gyakorlat, pszichés önkarbantartásunk egyik legfontosabb módszere, amely egyesíti magában számos kisebb gyakorlat kedvezõ hatását.

Ezzel zárjuk a mindennapok ápolásáról szóló fejezetet. Mondanivalónk lényege, hogy ne vádaskodjunk az objektív körülmények ellen, hanem vállaljuk el, hogy saját életformánkért mi vagyunk a felelõsek. Életritmusunk magával hozza, hogy sokszor kell rohannunk. Csakhogy nagy különbség, hogy nyugodtan rohanunk-e vagy izgatottan? És ez elsõsorban rajtunk múlik.

Forrás

Gerry Spence: Szabadságot!

Forrás: A szerző „Give Me Liberty!” című könyvének előszava egy whywork.org fórumon.

Kérdem tőled: Szabad vagy?

Azt mondom, rabszolgák vagyunk. Mindannyian.

Kérdem tőled: Különbözöl te mindattól a sok embertől, akik titkon rabszolgáknak érzik magukat? A munkájuk rabszolgáinak, amelytől nem menekülhetnek; egy kormány rabszolgáinak, amely többé nem őket szolgálja, ám amelynek dolgozni kényszerülnek reménytelenül; egy élet rabszolgáinak, amely éppúgy kicsúszott kezeik közül, ahogyan a rohanó áramlat elsodorja a folyóba szúrt botot.

---

– Maga szabad ember? – kérdem egy nőtől, aki számítógép előtt ülve gépel. Egyike volt a sok száz embernek, akik megtöltötték az öt, egyenként tornateremnyi méretű szintet elborító kis fülkéket, seregnyi ember munkahelyét, ahol mindenki egy kis asztalnál dolgozott. Nem nézett fel a munkájából, amikor szóltam hozzá.

– Nincs időm beszélgetni – válaszolta a képernyőt bámulva. – Ez a számítógép rögzíti minden tevékenységemet. Ha leállok, beárul. Ha lelassítok, rám sípol. Ha kimegyek a mosdóba, feljegyzi. Ha nem készülök el a napi adagommal, a nevem a mínuszosok listájára kerül. Ha pár napig rajta marad, akkor másvalaki fog itt ülni helyettem. Gyerekeim vannak. Hogy szabad vagyok-e? Menjen innen – mondta. Mikor elindultam, még utánam kiabálta: – Ebben az országban rajtam kívül mindenki szabad.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem nemrégiben egy titkárnőtől, aki a helyi telefontársaságnál dolgozott.

– Gyűlölöm a munkámat – felelte. – A nagy leépítés óta hét ember helyett dolgozom. Akárki akármit kér, meg kell csinálnom, ráadásulazonnal, még akkor is, ha napokkal el vagyok maradva a rendes munkámmal. Néha annyira fáradt vagyok, hogy legszívesebben a padlóra kuporodnék és sírnék.

– Miért nem mond fel? – kérdeztem. – Ez egy szabad ország.

– Nem tehetem – válaszolta. – Már csak hét évem van vissza a nyugdíjig. És még a nyugdíjazás előtt is kirúghatják az embert. A múlt héten bocsátották el Melindát, aki két évvel többet dolgozott a vállalatnál, mint én, tegnap pedig felvettek helyette egy főiskolás fiatal lányt. – Aztán még úgy tette hozzá, mintha az előbb valami rosszat mondott volna: – De ez a legjobb ország a világon.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem egy munkást a betonüzemben. Lerázta kezeslábasáról a cementet, és homlokára tolta védőszemüvegét.

– Igen – felelte –, szabad vagyok. De már négy éve nem kaptunk fizetésemelést. Többet dolgozunk kevesebbért. Nehéz idők a szép időkben – mondta.

– Miért nem mond fel?

– Nem lehet – válaszolta. – Itt van az otthonunk. Nem remélhetünk érte pénzt. Valaha jó város volt, de mára megette a fene az egészet. A gyerekek iskolába járnak. Nem akarnak elmenni innen. A feleségem dolgozik. Valószínűleg másutt sem találnánk jobb állást. Amúgy is csak ehhez értek. – Ezzel helyére emelte a védőszemüvegét és felvette a lapátját.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem egy szálló igazgatójától.

Meglepettnek látszott.

– Hogy érti? – kérdezte. Aztán azt mondta: – Szeretem a munkámat. A baj csak az, hogy sokszor kell költöznöm. Tavaly megint eladták a társaságot, és vele együtt engem is. Három városban laktam az elmúlt négy évben.

– Nehéz dolga lehet – mondtam.

– Hozzá lehet szokni – felelte. – Az ember ne panaszkodjon. De a feleségemnek nem könnyű. És a gyerekek állandóan gyökerüket vesztik.

– Miért nem mond nemet a költözésre? Szabad ember, nem?

– Csak egy bútordarab vagyok. Eladnak a szállóval, az ágyakkal, az ágyneművel együtt. – Megrázta a fejét. – De szeretem a munkámat.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem egy szociális munkást. Jobbá akarta tenni a szegények életét, magának pedig biztonságot szeretett volna.

– Annyira szabad, amennyire maga is – felelte a nő. Mokány volt. – De követnünk kell a szabályokat. Néha úgy érzem magam, mint egy robot. Nincs helye a spontaneitásnak. És állandóan megnyirbálják a költségvetést. Emellett nagyjából kétévente új igazgatót kapunk, és csak a politika érdekli mindegyiket. Politika. Politika. Undorító. De egyet mondhatok: biztos helyem van.

– A jegesmedvének is az állatkertben.

– Ne tréfáljon – mondta. Aztán olyan sokáig nézett rám furcsán, hogy az már kellemetlen volt. Hirtelen megszólalt: – Úgy érzem magam, mint a jegesmedve.

---

– Szabad ember vagy? – kérdeztem egy üzleti tanulmányokat folytató egyetemistától.

– Persze – válaszolta. – Olyan tárgyakat veszek fel, amilyeneket akarok. Szabadon megválaszthatom a saját karrieremet.

– Miért az üzlet mellett döntöttél? – kérdeztem.

– Manapság az üzlet a menő. Jó piaca van az üzleti szakiránynak a vállalati szektorban.

– Azt jelenti ez, hogy egy terméket készítesz elő, amelyet aztán eladhatsz a nyílt piacon?

– Terméket?

– Igen. Te vagy a termék. Gondolod, hogy élvezni fogod a munkát a vállatoknál?

– Azt hiszem, igen – felelte. – Sok előnyük van, és egy napon szeretnék egy nagy vállalatot vezetni. – Ide-oda ingatta a fejét. – Nagykutya akarok lenni. – Aztán zsebre dugta kezeit, majd hosszú, rámenős léptekkel távozott.

---

– Maga szabad ember? – kérdeztem végül egy nagy élelmiszeráruház-lánc vezérigazgatójától. Tagja volt három másik nagy vállalat igazgatóságának.

– Ha már szóba hozta, a csúcson marhaság szabadságról beszélni – felelte. – Az itt dolgozók azt hiszik, hogy tetszésem szerint bármit megtehetek. Csakhogy kedvében kell járnom a részvényeseknek. Kedvében kell járnom a Wall Streetnek. Kedvében kell járnom a kurva médiának. Ha rászállnak az emberre, elintézhetik a részvényeit, és vele együtt az embert is.

Ha kiteszek egy hozzá nem értő dolgozót, hátrányos megkülönböztetés miatt seggbe rúg a kormányzat. Ha kiteszek egy öreg köcsögöt, akit már semmi sem ösztönöz a napi munka rendes elvégzésére, kor szerinti hátrányos megkülönböztetéssel vádolnak. Az ember nem zárhatja be az irodájának ajtaját, amikor bent van a titkárnője is, mert attól fél, hogy végül szexuális zaklatás miatt vádat emelnek ellene. A „nyitott ajtók” politikáját folytatom. Kinyitom az ajtót, valahányszor nő van a közelben. – Felnevetett. – Igen, rabszolga vagyok: a legnagyobb kurva rabszolga a vállalatnál.

---

Azt mondom, mind rabszolgák vagyunk. Mindannyian. És zavarba ejtő módon a mi fogságunk veszedelmesebb a régi idők rabszolgáinak fogságánál, mert az Új Amerikai Rabszolga úgy öleli magához szabadságának mítoszát, akár egy döglött kölyökkutyát, és teljes szeretettel beszél hozzá, mintha még élne.

Nemzetünk rabszolgaságra épült, melynek építményét aztán lerombolta a polgárháború. Ez az új építmény azonban, ez a titkos szobákból és rejtett átjárókból álló tükörterem – egy csakugyan sokkal szövevényesebb és csalókább épület – ugyanarra az ártalmas alapzatra épült. Mi pedig ma ebben az építményben élünk, és mindannyian rabszolgák vagyunk. Halljátok Goethe figyelmeztetését: „Senki sem oly reménytelenül szolga, mint az, aki szabadnak hiszi magát.”

És ha mi vagyunk az Új Amerikai Rabszolgák, akkor ki a gazdánk? Az Új Gazda egyrészt a megavállalatokból álló kuszaság, másrészt pedig a mindenható nemzeti kormány – e kettő párosodó kutyák módjára tapad egymáshoz, egymás nélkül képtelenek mozdulni, kölcsönösen függnek egymástól, gyűlölik a másikat, ám összeforrtak vele romlott vállalkozásukban.

Az emberi történelemben példátlan az a falánkság, amely ezt az Új Gazdát hajtja, e politikai-gazdasági keveréket, amelyet nem a szabad emberek szolgálatára találtak ki. Kiszámíthatatlan erővel bír. E teljes egészében a nyereségtermelésre teremtett lény embereket eszik, megemészti őket, és kiüríti őket magából a világuralmi játszma során, amelyben a nyereség erény, a pénz pedig isten. Az Új Gazda őrült.

A szégyentelen eretnekhez hasonlóan nekem is van egy tervem. Ahogy én látom, együtt vagyunk ebben a helyzetben. Azt szeretném, ha mindannyian szabadok lennénk. Mielőtt azonban felszabadíthatnánk egymást, előbb saját magunkat kell felszabadítanunk. És hogyan?

Ebben a könyvben recepteket ajánlok, melyeket felhasználva kitörhetünk ebből az állatkertből és elnyerhetjük személyes szabadságunkat. Megtudjuk majd, hogy új szabadságunkat megtapasztalva hogyan érhetjük el, hogy soha többé ne győzedelmeskedjenek felettünk. És megtudjuk majd azt is, hogy miként hozzuk létre a siker új paradigmáját úgy, hogy a siker ne a nagy vagyon felhalmozásán alapuljon, hanem a nagyszerű személlyé váláson.

Nem elég azonban önmagunkat felszabadítanunk. Radikális reformot javaslok Amerika visszanyerésére: Vissza kell szereznünk a rádiócsatornákat, a nép hangját, és új alkotmányt kell készítenünk a huszonegyedik századra. Forradalmi módszert ajánlok a választások pénzelésére. És hogy megszabaduljunk a hazugságoktól, a csalásoktól, a jelöltek önérdekű istentelen kiárusításától, végül a választások teljes eltörlését javaslom. A választások helyettesítésére felvázolom, hogyan választhatjuk ki a képviselőinket sorsolással, és hogyan hozhatunk létre a nemzet legkiválóbb elméiből s legfejlettebb polgáraiból álló Szenátust, egy romlatlan kormányt, amely végre elvezet bennünket az ígéret földjére.

Megmutatom, hogy az Új Szabad Amerikában hogyan tehetjük kezes szolgánkká a vállalatokból álló gazdánkat. Egyúttal arról is szó lesz, miként képezhetjük át ügyvédeinket a nép szolgálatára, és hogyan jelölhetjük ki bíráinkat úgy, hogy többé ne legyenek lekötelezettjei az őket előléptetőknek.

A könyv végén visszatérünk az új fasizmus fenyegető veszélyére, melynek baljós árnyéka máris homályba borítja ezt a nagyszerű országot. E veszély tudatában, és önmagunk felszabadításának képességével felvértezve Martin Luther King Jr. kiáltása mégis a mi kiáltásunk lehet: „Hála a Mindenhatónak, végre szabadok vagyunk!”

Mondandóm bizonyára sokakat felmérgesít. Az embernek csakugyan találnia kell valami olyat ezeken az oldalakon, ami mindenkit felmérgesít, máskülönben kudarcot vallottam. Nem a bosszantás szándéka vezetett azonban. El szeretném mondani az igazságot úgy, ahogyan azt én ismerem, jól tudván, hogy ami nekem igaz, az másoknak esetleg istenkáromlás.

Ez a könyv tehát önmagunk felszabadításának kézikönyve, és felhívás arra, hogy fogjunk össze egymással egy új és szabad huszonegyedik századi nemzet létrehozására. A szeretet kiáltása ez az élőhalottak felé. Egy haditerv ez a réges-régi csalárd ígéretektől elérzéketlenült nemzet számára, felhívás az amerikaiak felé, hogy ébredjenek fel és bújjanak elő a mítosz bomladozó leple alól, hogy egy napon aztán magukba szívják a szabadság tiszta, friss levegőjét.

Gerry Spence
Jackson Hole, Wyoming
1998

Minek dolgozni? (S. L. Lowndes)

Eredetileg a Sunday Timesban jelent meg 1982. augusztus 8-án.

Először is túlesek a piszkos dolgokon, mielőtt megindul a sárdobálás. Naplopó vagyok. Egy élősködő. Hazafiatlan. Rendben? Most, hogy már nincsenek titkaim, kezdjünk neki. Nem váltam feleslegessé; önszántamból hagytam fel a munkával. Számomra – és a hozzám hasonlók számára – a protestáns munkaerkölcs sosem létezett. A gond az, hogy a munka feladásának eme látszólag egyszerű döntésével szemben ott áll az egész iparosodott nyugati társadalom, és valószínűleg a keleti is.

„XY-nak jól megy.” Ez a mondat nekem mindig baljóslatúan fog csengeni. Amikor ezt hallom, biztosan tudom, hogy kapni fogok egy hosszú felsorolást valami félkegyelmű teljesítményéről. Általában a szülők, ez esetben az én szüleim, találnak szadisztikus gyönyört abban, hogy vidáman sorolják Hogyishívjákné csemetéjének hőstetteit. Úgy tűnik, az a benyomásuk, hogy ezzel majd az üzleti világ élére jutásra ösztönöznek. Semmi esély, mama.

Zavarba ejtő egy helyzet ez. Egyrészt kell a biztos állással megszerezhető anyagi javak egy része. Másrészt van már némi saját kincsem. Az üres teniszpályák, a hosszú séták, a könyvtár, a délutáni alvás, a béke és szabadság. Sokáig azt hittem, hogy egyedül én állok így hozzá a munkához, a sikerhez stb. A barátaimmal beszélgetve azonban kiderült, hogy itt egy új társadalmi mozgalomról lehet szó. Kezd kialakulni az a vélekedés, hogy a munka a szamaraknak és a gyáváknak való. Csak a bolondok dolgoznak önszántukból, a többieket megvesztegetik vagy megzsarolják. Durva szabályként azt mondanám, hogy az egyedül élőket megvesztegetik, a házasokat pedig megzsarolják.

Nézzünk meg valakit, aki az elvárásoknak megfelelően beilleszkedik ebbe a világba. Bob a könyvelésen van. Hat éve hűségesen dolgozik munkaadójának, és mivégre? Az ingázás kimerítő, és bankjánál állandóan túllépi a hitelkeretét. Hogy megfeleljen a fiatal dolgozótól elvárt képnek, kénytelen anyagi erejét meghaladó módon élni. Akkor hát mégis miért csinálja? Nem bolond ő, csak olyan, mint mindenki más azon a reggeli vonaton: gyáva. Megrémül az állástalanság következményeitől.

Csak sajnálni tudom azokat a fiatal végzősöket, akik ellepik a munkaközvetítőket. Azt hiszik, a munka lesz a megoldás minden gondjukra. Valaki tévesen tájékoztatta őket. Micsoda álmaik vannak! Pénz, barátok, ruhák, autó, lakás! Felhívnám figyelmüket az irodai munka lélekölő voltára, a dolgozás gyötrelmeire és az embert felőrlő végtelen ismétlődésre. A munka nem old meg semmilyen gondot, még a pénzügyieket sem.

Talán csak savanyú a szőlő, mert alkalmatlan vagyok a munkára. Nekem egyik állás sem elég jó. Senkinek sem jó egyik állás sem. Mindig ámulatba ejt, hogy ebben a világban, ahol olyan sok minden lehetséges, és ahol olyan sok mindentől eláll az ember lélegzete, mégis olyan sok ember beéri ilyen kevéssel is.

Boldog vagyok, amikor egy forró délutánon végigsétálok az utcán. Ott vagyok én rövidnadrágban és pólóingben, és aztán ott vannak az igavonó barmok. A férfiak teljesen beleizzadtak gyűrött öltönyükbe, a nők pedig nevetségesek a legújabb divat szerinti ruhájukban. Gyerünk, vedd meg azt az új kocsit, vegyél egy „szép” házat. Csináljátok csak, de ez nem nekem való.

Forrás: Why Work?

Wilhelm Reich a csapdáról

Ki lehet jutni a csapdákból. Ahhoz viszont, hogy az ember kitörjön egy börtönből, előbb el kell ismernie, hogy börtönben van. A csapda az ember érzelmi felépítése, az ember karakterének felépítése. Nem sok haszna van, hogy gondolati rendszereket eszelünk ki a csapda természetéről, ha a kijutáshoz annyi szükséges csupán, hogy ismerjük a csapdát, és megtaláljuk a kijáratot. Minden más teljesen hasztalan: Megénekelni a csapdabeli szenvedést, akárcsak a néger rabszolgák; vagy verseket írni a csapdán kívüli, de a csapdában megálmodott szabadság szépségéről; vagy csapdán kívüli életet ígérni a halál után, ahogyan a katolicizmus ígéri a gyülekezeteinek; vagy a rezignált filozófusokhoz hasonlóan semper ignorabimust vallani; vagy filozófiai rendszert építeni a csapdabeli szerencsétlen lét köré, ahogy Schopenhauer tette; vagy megálmodni a csapdabeli embertől nagyban különböző emberfölötti embert, ahogyan azt Nietzsche tette, mígnem elmegyógyintézetbe zárva végül megírta magáról a teljes igazságot – túl későn…

Az első teendő megtalálni a csapda kijáratát.

A csapda természete egyáltalán nem érdekes ezen a kritikus dolgon kívül:Hol van a csapda kijárata?

Az ember feldíszítheti a csapdát, hogy kényelmesebb legyen benne az élet.

Ezt teszik a Michelangelók, a Shakespeare-ek és a Goethék. Az ember szerkentyűket tákolhat össze, hogy hosszabb életet biztosítson a csapdában. Ezt teszik a nagy tudósok és fizikusok, a Meyerek, a Pasteur-ök, a Flemingek. Az ember megtanulhatja mesterien gyógyítani a törött csontokat, amikor beleesik a csapdába.

A kritikus dolog most is és továbbra is a következő: megtalálni a csapda kijáratát. Hol a kijárat a végtelen nyílt térbe?

A kijárat rejtve marad. Ez a legnagyobb talány. A legnevetségesebb és egyben legtragikusabb dolog ez:

A kijáratot jól láthatja mindenki, aki a gödörbe esett. Úgy tűnik, mégsem látja senki. Mindenki tudja, hol a kijárat. Úgy tűnik, mégsem indul el feléje senki. Mi több: Aki csak elindul felé, vagy aki csak feléje mutat, azt őrültnek, bűnözőnek vagy a pokol tüzére való bűnösnek kiáltják ki.

Kiderül, hogy nem a csapdában van a hiba, de még csak nem is a kijárat megtalálásában. A hiba a csapdába esettekben van.

Mindez – a csapdán kívülről nézve – érthetetlen az egyszerű lélek számára. Valahogy még őrültség is. Miért nem veszik észre a jól látható kijáratot, és indulnak feléje? Amint közel jutnak a kijárathoz, sikítozni kezdenek, és elfutnak onnan. Amint valamelyikük megpróbál kijutni, a többiek megölik. Csak nagyon kevesen osonnak ki a csapdából az éj leple alatt, amikor mindenki alszik…

Wilhelm Reich: The Murder of Christ (1953)

Csíkszentmihályi Mihály: Miért érdemes élni?

Csíkszentmihályi Mihály arra a kérdésre keresi a választ, hogy "Miért érdemes élni?" Úgy véli a pénz nem tesz bennünket boldoggá, így olyan embereket tanulmányoz, akik örömet és tartós kielégülést találnak olyan tevékenységekben, melyek előidézik az áramlat, vagyis a 'Flow' állapotát.

Magyar felirat bekapcsolása: a lejátszó alsó részén-> "View subtitles"

->Hungarian.

Legyen időd az álmokra!

„Az embernek mindig van ideje elég, ha jól használja fel.” (Johann Wolfgang Goethe)

Hányszor ébredtél úgy reggel, hogy a sötétítő mögül gyönyörűen süt be a nap, belopja magát huncutul a lelkedbe is, egy pillanatra úgy érzed, hogy csodálatos az élet, szép minden, harmóniában vagy a környezeteddel, aztán hirtelen eluralkodik rajtad egy pánikszerű érzés és rájössz, hogy valami hiányzik az életedből? Nem tudod megmagyarázni mi az, de tudod, érzed, hogy nyomja a lelked egy rettenetes hiányérzet.

Nem szereted a munkahelyed, idegesítenek a kollégáid, fafejű a főnököd, úgy érzed, hogy egyedül neked kell kuliznod azért a kevés fizetésért és mindenki más csak kávézgat és röhögve üli végig azt a nyolc órát. Lerobban az autód, késik a busz, lefröcsköl egy melletted elszáguldó suhanc az apuka nyugati luxuscsodájával, elered az eső és pont ma felejtetted otthon az ernyődet. Te vagy a világ legszerencsétlenebb embere. Azt hiszed. Úgy érzed.

Nem tudod magadban megfogalmazni, hogy mit is akarsz, csak valahol mélyen motoszkál benned egy gondolat, ez így nem jó, változtatni kéne. De hogyan? Nincsenek céljaid, hűtlen lettél a tinédzserként dédelgetett álmaidhoz, nem mersz már hinni semmiben. Hitetlen lettél. Nincs Istened. Megcsalod önmagad nap mint nap, hogy majd holnaptól változtatok, ma még jó ebben a burokban, ahol nem kell csinálni semmi olyant ami megtöri a mindennapos szürke rutinodat. Igába hajtottad a fejed. Belekerültél az élet mókuskerekébe. Hajtasz veszettül. Minek? Kinek? Nem figyelsz önmagadra, nem veszed komolyan a jeleket. A jeleket, melyek belülről jönnek és arra próbálnak figyelmeztetni, hogy Ember, ne hagyd el magad! De Te olyan lettél mint a gazdátlan eb. Kóborolsz az életben cél nélkül és sodródsz az árral. Egy vagy a sok közül, te is arcnélküli árny lettél. Árnya a valamikori önmagadnak.

Hát légy betonpillér! Vesd meg a lábad, szegülj szembe az árral! Ne hagyd magad! Ne azzal töltsd a napjaidat, hogy mások álmait teljesítsd, harcolj és küzdj a sajátjaidért. Merülj le mélyre, oda ahova azokat a nagyon régi vágyakat eltemetted, ásd elő őket és porold le, mint évszázados könyvtárból előkerülő családi krónikát.Legyen céljaid, bármilyen merészek is, tegyél róla, hogy legalább indulj el az úton. Ne félj attól, hogy elveszítesz valaki vagy valamit csupán azért, mert az álmaidat valóra akarod váltani. Végy erőt magadon!

Ébredéskor húzd el a sötétítőt, hadd simogasson a reggeli nap sugara, szívd tele tüdődet a friss levegővel és kacagj a világnak. Nyitsd ki a szíved és kacagj!

Úgy érzem, egy szép reggelre ébredtünk...

Gálfalvi Zsolt

Dan Buettner: Hogyan éljünk 100 évig

A hosszú élet titka után kutatva Dan Buettner és csapata a világ "Kék zónáit" tanulmányozza: azokat a közösségeket, ahol az idősek élettel és energiával teli rekord-életkort élnek meg. A TEDxTC-n megosztja velünk az étrendjük és az életmódjuk 9 közös vonását, ami fürgén tartja őket 100 fölött.

Magyar felirat bekapcsolása: lent "View subtitles" ->Hungarian:)

A szardíniai pásztorok, a Los Angeles-i adventisták és a japán nyugdíjasok nem sok közös vonással rendelkeznek. Egy azonban összeköti őket: a magas átlagéletkor.

A szardíniai Barbagia városában található a legtöbb hosszú életű férfi a világon, akik között kétszer annyian érik el a 100 éves kort, mint Olaszország többi részében. Titkuk az úgynevezett mediterrán diéta, amelyben rengeteg zöldség és gyümölcs található, valamint a Cannonau nevű szőlő bora.

A japán Okinawa szigeten élő idősek az ikigait tartják a kulcsnak, amely lefordítva annyit tesz: „ami az ember életének az értelmét adja”. A kaliforniai Loma Lindában élő adventisták életkilátásai 11 évvel jobbak, mint az átlag amerikaiaké. Az itteniek a Bibliára vezetik vissza kizárólag növényi étrendjüket, mivel Ádám és Éva eredetileg nem evett húst az Édenben. Ugyancsak a Bibliából vették a heti egy pihenőnap, a sabbat megtartását is. Mindemellett nem gyakorolnak egészségre ártalmas tevékenységeket, például senki nem dohányzik, és rengeteg diófélét fogyasztanak, amelyek csökkentik a szívbetegségek kockázatát.

A középkorúak halálozási aránya Costa Rica Nicoya-félszigetén a legalacsonyabb a világon: itt az embereknek négyszer jobb esélyük van elérni a 90 éves kort, mint az amerikaiaknak. Az itteniek szerint jó kondíciójukat a következő dolgoknak köszönhetik: a magas kalciumtartalmú víz, amely erősíti a csontokat; egy nixtamal nevű, zöldcitrommal készült kukoricakása, amely gazdag niacinban, kalciumban és aminosavakban; valamint nagyon erős hitük Istenben, amelyhez óriási életszeretet és világos életcélok társulnak.

A kék zónákban végzett kutatások összefoglalásaként a kutatók kilenc kulcsfontosságú jó tanácsot írtak le, amellyel elősegíthető a hosszabb élet:

• hagyjuk abba az evést, ha már 80 százalékig jóllaktunk;
• együnk több zöldséget, kevesebb proteint és kevesebb feldolgozott ételt;
• módjával fogyasszunk vörösbort;
• legyen életcélunk;
• legyen szellemi életünk, és higgyünk a természetfölöttiben;
• dolgozzunk kevesebbet, lassuljunk le gyakrabban, menjünk el szabadságra;
• a fizikai mozgást tegyük a mindennapok szerves részévé;
• legyen egészséges szociális kapcsolatrendszerünk, legyenek barátaink;
• tegyük a családot kiemelkedően fontos helyre!

Forrás

A fenti kilenc pont betartása emellett pénztárcánkat is megkíméli, nincs szükség méregdrága fiatalító gyógyszerekre, vitaminokra.

Urai vagyunk döntéseinknek? (kérdi Dan Ariely)

A viselkedéskutató Dan Ariely, a Következetesen Irracionális című könyv szerzője, ismert optikai csalódásokon, valamint meglepő (olykor sokkoló) kutatásain át mutatja be, hogy közel sem vagyunk olyan racionálisak döntéseinkben, mint hisszük magunkról.

Magyar felirat bekapcsolása: lent "View subtitles" ->Hungarian:)

forrás: ted.com

A válság pszichológiai hatásai

Az aktuális gazdasági válság, szinte minden emberre gyakorol valamely hatást. Maga a válság szó is tükrözi, hogy egy már nem működő folyamat változására van szükség. A gazdasági válság helyzet mögött meghúzódó egyéni sorsok, érzések és lelki problémák pszichológiai vetületével érdemes foglalkozni, mert nagyon sok esetben hatékony segítséget nyújthat a továbblépés, adaptív megoldások megtalálása felé.

Pszichológiai értelemben a válság vagy krízis valamely korábbi, viszonylagos egyensúlyi állapot felborulását jelenti. Ugyanakkor emellett mindig magában foglalja ez az állapot egy új egyensúlyi állapot megteremtésének lehetőségét is. A krízis helyzet, az egyén megküzdési módjától függően egyrészt jelenthet veszélyt a személyiség szempontjából, kóros reakciókkal és pszichológiai, pszichiátriai problémákkal ( pánik rohamok, súlyos pszichés állapotok, alkohol-/drogfüggés, öngyilkosság). Ha ezekre utaló jelet észlel magán valaki, vagy a környezetében élő emberen véli felfedezni, mindenképp keressen fel szakembert.
De ugyanakkor a válság jelenthet lehetőséget is , azáltal, hogy az egyén új megküzdési módokat, erőforrásokat talál, amelyeket az aktuális problémán, élethelyzeten túl,a jövőbeli problémák, élethelyzetek kezelésére is használ.
A legfontosabb tényező az, hogy maga az egyén hogyan gondolkodik az adott problémáról, hiszen azzal, hogy mire, hogyan fókuszál óriási különbségek lehetnek ugyanazon probléma megküzdésében. A válság megküzdésének leghatékonyabb módja az egyéni eszköztár, megküzdési mechanizmusok erősítése, és a társas támogatás igénybevétele. Ezek olyan segítségek, amik az egyénen múlnak, így a környezettől függetlenül képesek hatni. Ha a krízis helyzetre úgy tekintünk, mint az eddigi működésünk, gondolkodásunk és viselkedésünk nem megfelelő voltának jelzőjére, akkor képessé válunk átgondolni, hogy a saját oldalunkon mi az amit tehetünk jelenlegi állapotunk megváltoztatására. Sok esetben a negatív élethelyzetek megélése mozgósít olyan erőforrásokat, amelyek használatával kedvezőbb kimenetelű helyzetbe kerülünk. És ráeszmélve ezekre az erőforrásainkra, az élet számos más területén lévő helyzetekhez sikeresebben tudunk alkalmazkodni.
A krízis helyzetben lévő ember jellemzője, hogy figyelme leginkább a problémára irányul, szorongások, félelmek gyötrik, és érzelmeit kevéssé tudja kontrollálni. Nem lát magára vonatkozó jövőképet, emberi kapcsolatait nem megfelelően értékeli,és kevéssé hatékony a mindennapi tevékenységeiben. Alapvető kérdés a bizalom, önbizalom megingása. Sokan úgy érzik átláthatatlan, kilátástalan a helyzet, és ez az érzés egy folyamatos problémafókuszt, borúlátást és önsajnálatot eredményez. Nagyon fontos ilyenkor, hogy ebből a gondolkodásmódból ki tudjon fordulni az adott személy és a problémán való keserű gondolkodás helyett, a megoldási utakat vegye számba, és cselekedjen.
A megfelelő megküzdés mozgósításához, fontos számba venni, van e olyan személy a környezetében, aki segíthet - akár azzal, hogy meghallgatja, új nézőpontokra nyitja rá a szemét. Sokszor az ismerősök, rokonok képesek rámutatni az egyénben rejlő lehetőségekre, készségekre és képességekre, ami az önbizalom és önbecsülés helyreállításának szempontjából alapvető. Ha nincs, olyan társas kapcsolatrendszer, aki segíthet, mindenképp érdemes szakembert felkeresni, sokszor néhány alkalom is elegendő, hogy ne lássa olyan borúsan a helyzetet. Érdemes figyelmet fordítani mindarra, hogy milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, ahelyett, hogy csak a problémákra fókuszálunk. Támaszt találhatunk a családban, barátokban,- ez segíthet abban, hogy nem vagyunk egyedül, együtt könnyebben megküzdünk a problémákkal. Minél több emberrel osztjuk meg a problémát, annál több nézőpontra hívhatják fel a figyelmünket, és annál több lehetőséget kaphatunk a megoldásra. A másoknak kifejezett érzések segítenek a belső egyensúly helyreállításában. Fontos, hogy átgondoljuk, mi az egyéni felelősségünk abban, hogy ilyen helyzetbe jutottunk, hol kellene, és hol tudunk változtatni, mi kell ahhoz, hogy változtassunk. Ha mindig mástól várjuk a segítséget, kiszolgáltatottak leszünk, és nem fogjuk mozgósítani saját erőforrásainkat. Pszichológiai értelemben az ismeretlen helyzetek félelmetesek, bizonytalanok, így sokszor ragaszkodunk a már jól ismert, biztoshoz, még akkor is, ha egyértelműen nem a jó megoldást képviseli. Érdemes tudatosítani, hogy az ismeretlen helyzet, csak az első lépés megtételéig ismeretlen, és fokozatosan egyre nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat benne. Érdemes alternatívákat felállítani, terveket készíteni, információkat gyűjteni.
Fontos, hogy testi és érzelmi szinten is próbáljunk meg egyensúlyt növelni - sportoljunk, ez stresszel való megküzdésben is hatékony segítség, figyeljünk oda az étkezésünkre. Tereljük el a figyelmünket a válság negatív hatásairól, keressünk olyan tevékenységet, ami lelkesít, mozgósít bennünket, így könnyebben hangolódik rá a szervezet a jövő pozitívabb elképzelésére. Az önmagunkban, vagy felsőbb hatalomban való hit is sokat segíthet abban, hogy leküzdjük a nehézségeket. Minél nagyobb az önismeretünk, minél jobban beazonosítjuk nem megfelelően működő viselkedéseinket, gondolkodási mintáinkat, annál nagyobb lehetőséget kapunk arra, hogy egyéni életünket a számunkra legmegfelelőbb irányba tereljük. Fontos, hogy merjük felismerni, és kimondani a saját felelősségünket, mert ezáltal kaphatunk kulcsot a jövőbeli helyzetek átírásához.

Minarik Annamária
Pszichológus, Ügyvezető Igazgató
Pszicho Sapiens Management Consulting Kft.

Ordas gondolatok

"P" barátom kérésére utánanéztem az ordas szó jelentésének, ugyanis jómagam se ismerem tulajdonképpeni jelentését. A mesebeli ordas farkassal és a XIX.,XX. századi ordas eszmékkel tudom összekötni ezt a szavat.

Lássuk mit mutat a gugel (nemsokára veszek egy magyar értelmező szótárt is, mert mi van ha hazudni fog a gugel?:)

Ordas. Eredeti jelentése: barnával tarkázott fekete mint bunda színe (olyasféle szó, mint a "cirmos"). Aztán később a melléknévi jelentése telítődött a farkas kegyetlenségével, így lett az ordas jelentése pusztító, kegyetlen, gonosz. A mai napon mindenki ordas, aki nekünk ellenszenves, legyen az jegyellenőr, tanár vagy esernyő.

Ordas

Nagyközség. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vmegye dunavecsei j. -ban, a Duna partján, (1910) 849 magyar lak., gőzhajóállomással, postahivatallal, u. t. Dunapataj. Történeti nevezetességű hely a határban a dákosi sík. Itt ütötte föl az 1709-ik év telén hadi sátorát a dunai rengeteg erdők enyhében II. Rákóczi Ferenc, túl a Dunán pedig az ellentábor állott az imsósi erdővel átellenes Dunapart magas ormán a paksi határban, gr. Batthyány vezérlete alatt. - L. még Bácsordas, Ungordas. És egy forumozó véleménye: "A farkas vagy szürke farkas (Canis lupus) a ragadozók családjába tartozó, kutyaféle állat. Belőle háziasították a kutyát (Canis familiaris). Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék (Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus). Az ordas egy színmutáció. Erőltetetten olyan értelmet próbálnak adni neki mintha vadabb gonoszabb lenne de ez nem igaz, a kutyafélék nagyon logikus lények. Sok tévhit kering róluk."

Majmok között

Az Óperenciás tengeren túl

Ahol a kurta farkú malac túr




A héten az egyik utazási iroda vezetôjétôl olyan híreket kaptam, amelyek szerint néhány tucat ELTE TTK-s hallgató azzal a kérdéssel fordult hozzájuk, hogy merre van az Óperenciás-tenger, illetve hogy szerveznek-e oda társasutakat. Az állítás meglepô volt, de hamarosan rájöttünk, hogy ez csakis a Nyelvi Sarok népszerûsítô hadjáratának lehetett az egyenes következménye. S hogy azok se maradjanak tudatlanok, akik még nem jutottak el a(z) [cenzúrázva] Tours-hoz vagy valamely konkurrens céghez, mai írásunkban választ adunk a szóbanforgó kérdésre, sôt sok másikra is.







Ehhez elôször is a népetimológia fogalmát kell tisztáznunk. Tulajdonképpen úgy lehetne ezt magyarra fordítani, hogy naiv, népies szómagyarázat, és azt a folyamatot takarja, amelynek során az egyszerû emberek megkísérlik jelentéssel felruházni, illetve "érthetô" alakra hozni azokat az idegen nyelvekbôl átvett kifejezéseket, amelyek magyarul meglehetôsen értelmetlennek tûnnek (mert azok is). Például a szôlô kártevôjét, a peronoszpórát, falun gyakran nevezték, és nevezik máig is "fene rossz porának", ami hangzásban hasonlít az eredeti szóhoz, valóban lényegesen több jelentéssel bír magyarul, mint az elôbbi, és találó is, amikor a levelek alján kialakuló bolyhos képzôdményeket porhoz hasonlítja.







Ugyanezen az úton alakult ki a számszeríj szó is, amelynek gyakorlatilag semmi köze se a számhoz, se a szerhez, és az íjhoz is csak annyi, hogy nyilak kilövésére használták (a mechanikája eléggé különbözik az íjétól). A kifejezés úgy jött létre, hogy egy szláv szót "magyarítottak" ôseink. E szó egyébként az oroszban például szamosztrelként él, és annyit tesz, hogy "magától lövô". Az még érdekesebb, hogy a számszeríj szóval sokan még mindig nem voltak megelégedve, és még tovább alakították, hogy végül szerszámíj lett belôle...







Ugyancsak szép népetimológiai példa a tubarózsa, amely még csak nem is a rózsafélékhez tartozik (hogy a tuba nevû hangszerhez milyen kevéssé hasonlít, azt meg inkább nem is taglalom). Ez a latin tuberosa, vagyis "gümôs" szó átalakulásával keletkezett, mégpedig azért, mert az egyszerû emberek e furcsa kifejezést úgy tették "értelmesebbé", hogy a végzôdést rózsaként fogták fel, az elôtagot pedig a "tubica, galamb" jelentéssel ruházták fel. Érdekességképp megjegyezhetjük, hogy történetét tekintve a tubarózsa végeredményben közelebb áll a tuberkulózis szóhoz - amelyet magyarra tüdôgümôkórként ültettek át -, mint a rózsához.







Ezek után valószínûleg senki nem fog megütközni azon, hogyha bejelentem, a hóhányó szó sem függ össze sem a hóval, sem a lapátolással (sem a túlzott alkoholfogyasztást kísérô, illetve követô, legtöbbször migrénes fejfájás társaságában jelentkezô aktivitással). Igen, igen, itt is a "nép" avatkozott be, a hohano szót alakította át. E kifejezés pedigréje egyébként erôsen megkérdôjelezhetô, hiszen az eredetileg "hazug" jelentésû cigány szó az alvilági nyelv útba ejtésével érkezett a köznyelvbe. Széles körû elterjedéséhez persze szükség volt a hóhányó ártatlan hangzására is.







A Nyelvi Sarok legelsô cikkében azt az azóta megválaszolatlan kérdést is fölvetettük, hogy miért jelent a tucat tizenkettôt. E szó gyökerei is a latinba, illetve az ógörögbe nyúlnak vissza. Latinul a tizenkettôt duodecimának, görögül dodekának mondták (ez fennmaradt olyan szavakban, mint a dodekafónia - a tizenkétfokú zene -, illetve a dodekaéder), és számos európai nép megôrizte e szót. Itt nemcsak az újlatin nyelvekre kell gondolnunk - spanyolul például a tizenkettô docena - hanem más nyelvcsaládok nyelveire is, mint például az angol vagy a német. E nyelvekben párhuzamosan élt tovább a saját kifejezés és a latin eredetû, angolul például a dozen és a twelve, németül a dutzend és a zwölf. A magyarba feltehetôen német közvetítéssel érkezett a tucat szó, amelynek jelentése a fentiekbôl nyilvánvaló kell hogy legyen (mint ahogy eddig is az volt).







Míg a tucat szó etimológiája csak részben tekinthetô népetimológiai példának, hiszen a hangkép alig változott meg a német verzióhoz képest, az Óperenciás-tenger a népetimológia csaknem minden különös ismertetôjegyét magán viseli. Története nagyon érdekes: a Habsburg Birodalom idejében az osztrák Enns folyón túli területeket Ober-Ennsnek hívták, ami körülbelül annyit tesz, hogy az "Ennsen túli terület" (micsoda véletlen egybeesés!). Az ott szolgáló magyar katonák tréfásan Oberennsiára ferdítették ezt az elnevezést, mintha külön országról lett volna szó * . Ebbôl hamarosan Óperencia lett, akik pedig Észak-Itáliában táboroztak, azok még a Földközi-tengert is megláthatták, és erre hivatkoztak Óperenciás-tengerként. Akikre tehát az utazási irodában furcsán néztek, és akiknek azt válaszolták, hogy nem, nincsenek társasutak az Óperenciára, az bátran menjen vissza, és követeljen kártérítést, amiért téves információt adtak neki! (Bár lehet, hogy jobban jár, ha inkább beletörôdik a vaskalapos hivatalnokok értetlenségébe, és ehelyett vesz egy repülôjegyet a Földközi-tenger valamely üdülôvárosába.)







Arról sajnos nem tudunk pontos információval szolgálni, hogy az Üveghegy merre helyezkedik el, de ha van köztetek hegymászó, aki járt már arrafelé, akkor szívesen vesszük, ha megosztja velünk ilyen jellegû földrajzi ismereteit, amelyeknek mi sajnálatos módon híján vagyunk.







* Ezek a bakák egyébként más kifejezések fejlôdéstörténetébe is belekontárkodtak (a szó legnemesebb értelmében). Az ô nevükhöz fûzôdik például az angyalbôr megszületése, amely valószínûleg a pantallérig vezethetô vissza, ez pedig a puska vállszíjának volt régen a neve. Az angyalbôr genealógiája: pantallér ® antallér ® antalbôr ® angyalbôr. Ezt a következtetést támasztja alá, hogy az angyalbôr a XVIII. századig csak a puskaszíjat jelentette, csak századunk elejére nyerte el mai jelentését.

Forrás

The Fountain - A forrás -filmajánló

Tom rákkutató. Megszállottan keresi a betegség ellenszerét, hogy meggyógyíthassa feleségét, Izzi-t. Mindeközben a haldokló Izzi belekezd egy könyv megírásába, melynek A forrás címet adja. A könyvben egy 16. századi konkvisztádor azért indul a közép-amerikai dzsungelbe, hogy meglelje a fát, melyről a maják ősi mítoszai szólnak. Aki ugyanis iszik annak nedvéből, örökké élhet. Tom kutatásai során egy különleges fára bukkan, melynek felhasználásával talán képesek lehetnek legyőzni a halált…





Magányos gömb lebeg az űrben. A gömb utasa egy hatalmas és különös fával egy haldokló csillag, a maják hiedelmeiben a holtak országaként emlegetett Xibalba felé halad.





Darren Aronofsky ismét nagyot alkotott. A forrás már az első perceiben magával ragadja az embert és nem ereszti egy pillanatra sem. A történet, bármennyire is furcsának tűnhet az elején, egy kerek egésszé áll össze. Azonban ebben a filmben nem a történeten van a lényeg. Hanem a mondanivalón. Számomra ez a film arról szól, amitől az emberek a leginkább félnek, és ami mindenki életében elkövetkezik egyszer: a halálról. Izzi és Tom története szomorú, ám egyszersmind gyönyörű is. A film titokzatos vándora, Tom, az örök életet elért ember, aki menekül a halál elől. Nem képes hátrahagyni félelmét, ellentétben feleségével, így ő az időn keresztüli bolyongásra ítéltetett, míg végül eljut Xibalbába, aholis megvilágosodik. És a film végén kiderül, hogy aki az öröklétet hajszolja, az egyáltalán nem biztos, hogy azt éri el, amire áhítozik.

Forras

Weöres Sándor - Majomország

- elmondja: Latinovits Zoltán –
Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol,
egyiké majommennyország,
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

Online hangos versek