Gondolkozó

Hallgassunk, hallHassunk jó zenét!

2012-01-23T21:37:00.001+01:00

by Csermely Péter

Az vagy, amit megeszel…szól a régi mondás, s ez bizony a szellemiekre is vonatkozik. „Megeszem” az általános rosszkedvet, a mindennapok közhelyeit, eltűröm, hogy változatos eszközökkel manipuláljanak, kifinomult módszerekkel, „tudományos” megalapozottsággal.

Igy már nem is veszem észre, mit hallok akaratlanul, kéretlenül, az élet szinte minden percében. Híg, silány, ordító zenéket, ostoba szövegeket, egyen-hangszerelést, kompozíciós vacakságot – a színvonaltalanság, az izléstelenség, a hangzavar lassan már fel se tűnik, gyerekeink ezt a szellemi környezetszennyzést tartják normálisnak. Próbáljunk harcolni egy másfajta akusztikus környezetért, hallgassunk minőségi, harmóniát sugárzó, gondolatébresztő, emberi muzsikát, és vegyünk rá mindenkit, aki tehet ezért, hogy lépjen ez irányba!

Régi tudásunk, hogy a zene hatással van a pszichére, ezáltal szervezetünkre, egészségünkre is. Tudományos kísérletek bizonyítják, hogy a jól kiválasztott zene harmonizálja, egyensúlyba hozza csodálatosan felépített, hihetetlenül bonyolult idegrendszerünket, ezáltal gondolkodásunkat, viselkedésünket, tágabban véve értékrendünket, döntéseinket. A régi mesterek tanították és műveikben felhasználták a zene elemei - a hangnemek, hangszerek, szerkezetek, dallamfordulatok, ritmusok, dinamikai fokozatok, egyéb kompozíciós összetevők - testi és lelki hatásait. Hallatlanul nagy - és mérhető, kimutatható - eredményei vannak a zeneterápiának, gyereknél-felnőttnél, a hallgatástól az egyéni- és együttjátszásig használhatók fel a zene-keltette benyomások. Ezeket ki kellene használni és javunkra fordítani!

Indítsunk kampányt, hogy az üzletekben, szállodákban, éttermekben, fürdőkben, intézményekben, ahol idáig sokadrangú könnyűzenét hallgattattak velünk, ezentúl játsszanak le értékes, szinvonalas zenéket: klasszikusokat, népzenét, jó jazzt. Próbálják ki, és teszteljék az emberek véleményét. Ahol ezt már megtették, egyértelműen pozitív eredményt kaptak! Várjuk az ötleteket, tanácsokat, tapasztalatokat, felajánlásokat!

Horváth Anikó

info@clavicembalo.hu

Forrás

Háttér Kép

2012-01-21T08:30:00.001+01:00

http://utolag.com/HatterKep0119.htm

Bogár László közgazdász - Bayer Zsolt - Boros Imre közgazdász

A beszélgetések középpontjában többnyire gazdasági és pénzügyi folyamatok állnak,

kiegészítve társadalmi szociológiai kérdésekkel is.

Táltos Kézműves Tábor Szárhegyen

2011-07-02T15:58:00.001+02:00

Lent jártunk Szárhegyen, a Táltos Kézműves Tábor záróeseményén. A nyolc nap alatt elkészült művek egy részét az alábbi képeken láthatjátok.

Gazdasági érvek a Székely fejlesztési régió mellett

2011-07-01T13:14:00.000+02:00

Románia 2010-es GDP térképe

'Ha szemügyre vesszük Románia 2010-es GDP térképét, világosan kiderül, hogy Kovászna és Hargita megye korántsem tartoznak a szegény megyék közé. Nem tartoznak a leggazdagabbak, de a legszegényebbek közé sem. Romániában mindössze hét gazdag megye van, ezek között van Arad, Temes, Kolozs és Szeben. Az átlagosan teljesítő megyék között találjuk Kovászna és Hargita megyéket.'

'Az Európai Unióban a fejlesztési régiók kapcsán uralkodó elv a régiók közötti különbségek kiegyenlítése. Ebből következik, hogy Kovászna és Hargita megyének kétszeres hátrányt jelentene Brassó megyével egy régiót alkotni. Egyrészt a két megyébe kevesebb pénz jön a fejlettebb Brassó elszívó hatása miatt, másrészt eleve kevesebb pénz jönne hozzánk, mivel cél a szegényebb régiók felzárkóztatása.'

'Tény, hogy a közigazgatási átszervezés tíz évvel vinné előbbre az országot, amennyiben a szubszidiaritás elve valóban érvényesülne és az önkormányzatok nemcsak hatásköröket kapnának, de forrásokat is a hatáskörök mellé.'

Forrás:

http://gondolatebresztoszekelyeknek.blogspot.com/

http://reply.transindex.ro/?cikk=229

A paraszt és a szamár

2011-06-30T12:54:00.000+02:00

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, hogy mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat amúgy is ideje lenne már betemetni: nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, hogy mi történik, és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált. Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje az, hogy mindez rázd le magadról, és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút akkor, ha nem adod fel, és nem állsz meg! Rázd meg hát magad, és lépj egyet feljebb.

Életstratégiák a bizonytalanság korában - Hankiss Elemér

2011-06-29T17:52:00.001+02:00

Hankiss Elemér a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének korábbi igazgatója, jelenleg számos külföldi egyetem vendégprofesszora. Az utóbbi években érdeklődése a globális civilizációs kérdések felé mozdult el, de továbbra is folyamatosan kommentálja a hazai társadalomfejlődés problémáit.
Forrás

Bukik az Euró? - Tibor bá’ online

2011-06-27T09:07:00.000+02:00

Két hete az angol parlamentben az ellenzéki felszólalók tobzódtak annak ismertetésében, hogy az Eurónak annyi. Az amerikai, erősen nem mainstream hírportálok tömegesen jelzik, hogy az Euró napjai meg vannak számlálva. A múlt héten a Der Spiegel minden nap foglalkozott az Euróval, mígnem pénteken kerek perec kijelentette az egyik publicista (Henrik Müller) hogy ha az Euró bedől, akkor azért Németország lesz a felelős. Én meg úgy gondolom, hogy a régi közmondás most is érvényes, ami szerint, nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.

Nos, a tét óriási. A beteg országokat egymás után mentették meg, most éppen Görögországon van a sor, de az összeg gigantikus. A teljes tartozás 350 milliárd Euró körül van. A németek eddig mélyen a zsebükbe nyúltak, de ebből már elegük van. Angéla Merkel több pénzt nem akar adni, de Obama a német kiszállást nagyon rossz szemmel nézi. Olyan rossz szemmel, hogy Merkel beadta a derekát, ami egészen biztos a vereségéhez fog vezetni a következő választásokon, mert a németek ezt nem fogadják el. Ahogy a görögök se fogadják el azt, amit a görög kormány megígért, cserébe az utolsó mentőcsomagért. De ez a csomag tényleg mentő? Aligha. Mindössze időben tovább tolja az összeomlást, és persze addig is tejelnek a „befektetőknek”.

Az angol közmondás szerint: Don’t throw good money after bad, vagyis: Ne dobj ki pénzt (az ablakon) a jelentkező vesztesség elkerülése végett. A kereskedelmi bölcsesség szerint a vesztességet le kell nyelni, mert az elkerülésének megkísérlése újabb kidobott pénzt jelent. Azaz, csak fokozza a vesztességet. Hogy most ezt a közmondást miért nem alkalmazzák, csak az isten tudja, meg esetleg én (is). Az ma már mindenki előtt ismert, hogy ezek a kölcsönök visszafizethetetlenek, akkor pedig valakinek vesztességet jelent. Éppen ez az, ki veszítsen. Ha nem segítik ki a görög államot, akkor a 350 milliárd Euró vesztességet azok a német, francia, angol és egyéb bankok könyvelhetik el, akik végső fokon birtokolják a görög kötvényeket. De, ha most a görögöket kisegítik….na kik? A német, francia, angol, stb. államok, akkor övék, illetve az ő adófizetőiké a vesztesség. A játék az egész világon arra megy ki, hogy ki nyerjen és kiveszítsen a nagy globális szabadpiaci kísérlet alatt, a nép vagy az oligarchák. És mivel a kormányok - természetesen kivétel nélkül - az oligarchák kezében (vagy inkább a szivar zsebében) van, a zászló nekik áll.

Bukik-e tehát az Euró vagy sem? Nem fog bukni, mert az oligarchák azon nem nyernének. A görög adósságválságot addig fogják az Euró Övezet állampolgárai finanszírozni, ameddig lehet. Ezután Görögország kiszáll az övezetből és visszajön a Drachma. Ezt követve a görög nép lesz megkopasztva, de alaposan.

Forrás: Tiborbá

A halász és a piackutató

2011-06-23T22:13:00.002+02:00

A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján, és találkozik egy külföldi piackutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról.
- ...és egyébként mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.
- Hát, például halászgatok. Játszom a gyerekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal és zenélünk egy kicsit - feleli a halász.
A piackutató itt közbevág:
- Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia. Akkor több pénzt keresne, és hamarosan nagyobb csónakot tudna vásárolni ennél a kis kivájt fatörzsnél. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem kellene hozzá sok idő, máris szert tudna tenni egy több csónakból álló vonóhálós flottára.
- És azután? - kérdezi a halász.
- Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halait, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, amit fogott, vagy beindíthatna egy saját halfeldolgozó üzemet. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Cotonouba, Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász.
- Úgy 15-20 év alatt - válaszolja a piackutató.
- És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet - magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhatna. Otthagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne.
- És azután mi lenne? - kérdezi a halász.
- Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával és összejönni a barátaival zenélgetni egy kicsit...

Forrás:

Hol lehet megtalálni a biztonságot ma?

2011-06-22T22:25:00.000+02:00

Avagy: A boldogságkeresés utcái és zsákutcái egy bizonytalan és változó korban

Az elmúlt évszázadokban a nyugati civilizációban élő ember biztonságigénye a sokszorosára nőtt. Az erre való törekvés persze természetes. Minden biológiai rendszer igyekszik stabilizálni a környezetét. De ez nem ad választ arra, hogy miért növekedett meg ennyire a biztonságigényünk mostanában. A munkamegosztás bonyolodásával egyre kiszolgáltatottabbak és gyámoltalanabbak lettünk. A világ összetettsége nagyságrendekkel megnőtt. Az élet felgyorsult. Az ember társadalmi hálózatainak egyre inkább kifejlődő túlkötöttsége olyan lavinaszerű folyamatokat is eredményez, amelyek átláthatatlanok és jósolhatatlanok. Mindezt a bizonytalanságot a különlegesre specializálódott média felerősíti, és egy olyan ország, mint Magyarország az átalakulások miatt még a többinél is erősebbnek éli meg.

A bejegyzés második felében tíz olyan cselekvési formát sorolok fel, amelyekkel csökkenthető a bizonytalanságérzetünk. Hogy melyikük utca és melyikük zsákutca? Erre általános választ nem lehet adni, a megoldások helyességét csak a konkrét helyzet döntheti el.
A bejegyzés után nagy örömmel közöljük Vereczi Andrásnak, az AEGON vezérigazgató-helyettesének [1] a hozzászólását.

Az elmúlt évszázadokban a nyugati civilizációban élő ember biztonságigénye a sokszorosára nőtt. Elfoghatatlanná vált a számunkra az, hogy mi, vagy a közeli ismerőseink meghaljanak, megbetegedjenek, életüket váratlanul kizökkentő események történjenek velük, avagy gyarapodás helyett szegényedés legyen a sorsuk. Az erre való törekvés persze természetes. Minden biológiai rendszer igyekszik stabilizálni a környezetét. A baktériumok biofilmeket [2] képeznek, az erdő fái földalatti mycorrhiza gombafonadékokkal [3] stabilizálják magukat, az állatok csordákba tömörülnek. Az a szint azonban, amit a biztonságra való törekvésben elértünk, éppen olyan megszaladási jelenség [4]nek tekinthető, mint amit Csányi Vilmos [5] írt le a túlzabálással, az édességőrülettel és még sok-sok mással kapcsolatban.

Miért növekedett meg ennyire a biztonságigényünk?

A munkamegosztás bonyolodásával egyre kiszolgáltatottabbak és gyámoltalanabbak lettünk. Egy mai városi ember (ha csak nem csöves) áramszolgáltatás, de ma már szinte akár internet tartós hiányában éhenpusztulna, és az északibb vidékeken előbb utóbb meg is fagyna. Ez valahol a mélyben tartós szorongással tölt el bennünket.
A világ összetettsége nagyságrendekkel nőtt meg akár csak az elmúlt évtizedekben is. Egyre kisebb szelete látható át, érthető meg azoknak a folyamatoknak, amelyek körülvesznek bennünket. Ma már szinte semmilyen olyan eszköz működését nem értjük maradéktalanul, amelyet minden nap használunk. Ha ezek az eszközök elromlanak, a megjavításukra egyedül esélyünk sincsen. Egyre kevesebb azoknak a társadalmi folyamatoknak a száma, ahol akár csak közelítőleg átlátjuk azokat a történéseket, amelyek valamilyen eredményhez elvezetnek, avagy azt meghiúsítják. Mindez tovább fokozza bizonytalanságérzetünket.
Az életünket érintő folyamatok gyorsulása olyan reakcióidőket vár el tőlünk, ahol a biztosan helyes döntések sokkalta több információt igényelnének, mint amennyit a felgyorsult idő még akkor is megszerezni enged, ha ez egyébként lehetséges lenne. Ez is elbizonytalanít.
A globalizáció, az ember társadalmi hálózatainak egyre inkább kifejlődő túlkötöttsége olyan lavinaszerű folyamatokat (pl. világgazdasági válságok) is eredményeztek, amelyek teljesen átláthatatlanok, sokszor megjósolhatatlanok, és így még jobban aláássák a biztonságérzetünket.
A kifejlődő globális éghajlatváltozás első jelei olyan időjárási extrémumokat hoznak (aszály, áradás, fagy- és hőségrekordok), amelyek a kiszámíthatatlanság egy újabb dimenzióját jelentik.
A fenti hatások kivételesen egyedi elemeinek legtöbbjét az átlag helyett a különlegesre kiéhezett média a sokszorosára erősíti fel. A különleges felnagyításával a média nagyságrendekkel növeli meg a bizonytalanságérzetünket.
Az olyan átalakuló helyzetben lévő országok, mint amilyen Magyarország, a fenti hatásokat még fokozottabb mértékben élik meg és szenvedik el.

A fenti, bizonytalanságnövelő hatások miatt a biztonságkeresés sokkal erőteljesebbé vált az elmúlt évtizedekben, mint bármikor korábban. Mi mindenben jelentkezik ez?

Felértékelődtek azok az egyformaságot igénylő csoportok, amelyek a bizonytalan világban biztos viselkedési és döntési minták adásával leveszik az eligazodás felelősségét az egyén válláról, és ezzel biztonságot adnak tagjaiknak. A szekták és félkatonai szervezetek térhódítása jelentős részt e hatásoknak tudható be.
Sokkal nehezebb az egyformaságot igénylő csoportoknál azoknak a közösségeknek (ide sorolom az igazi szereteten alapuló családokat) a kialakítása, amelyek a bizalmon és az egymás megsegítésén alapulnak. A változatos helyzetekre adott változatos reakciók a legtöbbször nagyon egyéni és nagyon felelős viszonyulást követelnek. Emiatt az ilyen közösségek száma – sajnos – annak ellenére sem nőtt ugrásszerűen, hogy egyre nagyobb igény lenne rájuk.
A fenti nehézségek miatt a nem egyénileg kiküzdött, hanem hivatalosan garantált szolidaritásnak számos olyan formája is erőre kapott, mint amilyenek a biztosítások, avagy a váratlan helyzetekre garantált megoldásokat adó erős állam.
A biztonságot az életünket meghatározó szabályok kiteljesítésével is növelni igyekszünk. Ilyen például a diplomáciában az egymást nagyon nem ismerő emberek közeledését segítő etikett. A szabálykerülés magas foka kis hazánkban ezt a biztonságnövelő elemet különösen túlfejlesztette, ami erőteljes túlszabályozáshoz és rendeleterdőhöz vezetett.
A biztonságra való törekvésnek az egyformaságot igénylő csoportvédelem pontosan ellenkező véglete is megfigyelhető. Ez a sajátosan paradox forma az előre menekülés stratégiája, amely a régi és könnyen bizonytalanná váló helyzetet egy olyanra cseréli fel, ahol a játékszabályokat az előre menekülők határozhatják meg, és így bebiztosíthatják a helyzetüket a követőkkel szemben. A GDP-növelési mánia egy része tehát biztonságnövelésből is fakad.
A biztonság az élettér redukciójával is elérhető. Ez a visszavonulási stratégia pl. az idős korban figyelhető meg, ahol az idősödő test egyre kiszámíthatatlanabb viselkedése a gazdáját az igen kevés rizikót jelentő legmegszokottabb cselekvési sorokba szorítja vissza.
A biztonságérzet növelésének a legáltalánosabb formája az ismeretek szerzése. Az Internet, az elburjánzott emberi kapcsolatrendszer, a média mind-mind ilyen információszerzési, biztonságnövelő stratégiának is tekinthetők.
A biztonság növelésének a látszólagos információk is fontos eszközei. Egyáltalán nem ismerem, de bebeszélem magamnak, hogy ismerem. Emiatt nem félek tőle. Ezzel a pszeudo-információs formával már az ősember is élt akkor, amikor megnevezte az őt körülvevő dolgokat. Van neve, emiatt ismerem, emiatt hatalmam van felette. Ez a voodoo jellegű önmegnyugtatás ma is igen gyakran megfigyelhető például az orvostudományban, illetve más, nagyon komplex és ezért nehezen megismerhető jelenségekkel foglalkozó területeken.
Az információszerzés biztonságnövelő szerepe a sokszorosára nőhet meg, ha az információkat a gazdájuk használja is. Ennek egyik legfontosabb formája az előre való átgondolás. Aki rendszeresen azon kapja magát, hogy cselekvések és viszont-cselekvések, válaszok és viszontválaszok ezreit gondolja át előre, az ennek a biztonságnövelő stratégiának egy igen intenzív alkalmazója.
A biztonság növelésének egy látszólagos, de igen hatékony módja az, ha eltereljük a figyelmünket a bizonytalan dolgokról. A hobbikba, cselekvési és pótcselekvési formák sokaságába való menekülés nagyon gyakran ilyen szerepet tölt be. Számos embertársunk életében a túlhajszolt szex is bizonytalanságcsökkentő cselekvésként jelentkezik.

Forra's

Átalakulás

2011-06-22T10:47:00.000+02:00

Kedves blogolvasók,

Amint bizonyára észrevettétek a blog sablonját megváltoztattam, egy egyszerűbb, áttekinthetőbb oldalt akartam. A különböző modulok még szerkesztés alatt állnak. Az archívum nehezen lesz olvasható, az új beállítások miatt, mert sajnos nem tudom megváltoztatni a régi bejegyzések betűszínét.

További jó böngészést.

Juhász Gyula - TRIANON

2011-06-04T23:28:00.000+02:00

Józan Ész

2011-06-01T22:40:00.000+02:00

Ma egy szeretett barátunk halálát siratjuk: a Józan Észét, aki sok éven át volt közöttünk. Senki sem tudja biztosan, hány éves volt,mivel születési adatai már régen elvesztek a bürokrácia útvesztőiben.

Emlékezni fogunk rá, mert olyan értékes leckéket adott nekünk, mint "dolgozni kell, hogy tető legyen a fejünk felett" és "mindennap kell olvasni egy keveset"; hogy tudjuk, miért lel aranyat, ki korán kel, és hogy felismerjük olyan mondatok érvényességét, mint "az élet nem mindig igazságos" és "lehet, hogy én vagyok a hibás".

Józan Ész egyszerű és hatásos parancsok ("addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér") és megbízható szülői stratégiák ("nem a gyerek, hanem a felnőtt dirigál") szerint élt.

Egészsége akkor kezdett gyorsan romlani, amikor jó szándékú, de hatástalan szabályokat kezdtek alkalmazni: jelentések egy hatéves kisfiúról, akit szexuális zaklatással vádoltak, mert megpuszilta egy osztálytársát; kamaszokról, akiknek iskolát kellett változtatniuk, mert feljelentették drogot áruló társukat, vagy a fegyelmezetlen diákját megdorgáló tanítónő elbocsátása csak rontott az állapotán.

Józan Ész akkor kezdett háttérbe szorulni, amikor szülők csak azért támadtak a tanárokra, mert azok végezték el azt a munkát, amelyben a szülők csődöt mondtak: fegyelmezetlen gyermekeik fegyelmezését.

Még tovább hanyatlott, amikor az iskoláknak szülői engedélyt kellett beszerezniük ahhoz, hogy beadjanak egy aszpirint, bekenjenek egy gyereket naptejjel, ugyanakkor tilos volt tájékoztatniuk a szülőket, ha egy diáklány teherbe esett, pláne ha abortuszt akart csináltatni.

Józan Észnek elment a kedve az élettől, amikor a tízparancsolat nevetséges anyaggá vált, némely egyház üzletté aljasult, és amikor a bűnözők kezdtek különb elbánásban részesülni, mint áldozataik.

Józan Ész számára kemény csapás volt arról értesülni, hogy az ember már nem védheti meg magát egy tolvajtól a saját házában, ellenben a tolvaj beperelheti őt, ha kezet emel rá, és hogy ha egy rendőr megöl

egy bűnözőt, még akkor is, ha ez utóbbinál fegyver volt, azonnal eljárás indul ellene aránytalan védekezés miatt.

Józan Ész halálát megelőzte szüleié: Igazságé és Bizalomé, feleségéé: Bölcsességé, lányaiké: Felelősségé és Törvényességé, fiuké: Ésszerűségé.

Túlélik szörnyű mostohatestvérei: Hívják ide az ügyvédemet, Nem én voltam, Ne szólj bele és A társadalom áldozata vagyok...

Nem voltak sokan a temetésén, mivel nagyon kevesen értesültek arról, hogy elment.

Jánosbarát

gondolatebresztoszekelyeknek.blogspot.com

Sodródni vagy élni - Popper Péter (videó)

2011-03-08T09:30:00.000+01:00

A boldogság

2011-03-03T09:32:00.000+01:00

Közismert, hogy az istenben hívő emberek többnyire kiegyensúlyozottnak mutatkoznak és boldognak nevezik magukat. De mi van akkor, ha valaki nem hisz, viszont boldog szeretne lenni? Vagyis isten nélkül hogyan kergesse a boldogságot. Nos, ebben a dilemmában segít eligazodni a következő írás.

Most már tudományosan is megállapították mi, jobban mondva mik képezik a boldogság kulcsát. Az csak természetes, hogy a BOLDOGSÁG kulcsa nem egyetlen tényező. Nem adják azt ilyen könnyen! De nézzük néhány bizonyított tételt. Persze a lista egyfelől nem teljes, másfelől viszont egyikünk számára se lesz meglepő, lelkünk mélyén valamennyien ismerjük, de valahogy nem sikerül szolgálatunkba állítani őket. Vizsgálódásaink arra azért mindenképpen jók, hogy legalább megerősödjön bennünk a tudat, mit és hogyan kellene tenni a nagybetűs BOLDOGSÁG elnyerése érdekében, még akkor is, ha nehezen szánjuk rá magunkat.

I. Találj istenre, vagy higgy valami másban

Marx Károly nem állt távol az igazsághoz, amikor kijelentette, a vallás a tömegek ópiuma. A több tucat vizsgálódás mind avval az eredménnyel zárult, hogy a vallás és a BOLDOGSÁG között pozitív összefüggés áll fenn. Egészen egyszerűen a vallásos emberek BOLDOGABBAK, és elégedettebbek életükkel, mint a nem vallásosak.

Rendben van, de miért? Erre a válasz a következő: Hinni Istenben vagy a túlvilágban ad az embernek valamifajta értelmet és célt, ezen kívül, különösen idősebb korban, csökkenti az egyedüllét érzetét. Ez főleg kényszerhelyzetekben jelentkezik. Az istenhit katasztrófa esetében komoly támaszt jelent a vész áthidalásában.

Az is kiderül, hogy bármiben való hit jobb, mint a semmi. Ez legeklatánsabban a halál közelében derül ki. Sokkal könnyebben viselik el a halál tudatát azok, akik mélyen hisznek a vallásban és azok, akik totálisan elvetik azt, mint a bizonytalanok.

Arra is vannak bizonyítékok, hogy mások hitéről való meggyőződés is pozitív élményt nyújtó tapasztalat. De nem csak az a jó, ha az ember másoktól lelki támasz kap, de az is, ha önmaga adhat. Kísérleti eredmények igazolják, hogy mások támogatása kedvezően hat vissza a támogatóra is, még életük tényleges meghosszabbítását is eredményezheti. A vallásos gyülekezetekhez való aktív csatlakozásból származó kedvező hatás nem érhető el más társadalmi egyesületnél végezhető tevékenységgel, például sportklubba történő lejérással.

Már csak egy kérdés maradt megválaszolatlan, hatásában van-e különbség a felekezetek között? A vizsgálatok azt mutatják, hogy van. Igaz, nem nagy a különbség, de a számtalan vallás jelenlétével büszkélkedhető amerikai társadalomban élők közül a legtöbb BOLDOG a protestánsok között van.

II. Tartsd féken vágyaid

A bölcs emberek úgy tartják, a vágyak féken tartása könnyebb út a BOLDOGSÁG felé, mint az egyre növekvő bankbetét. Valószínűleg igazuk is van. A 80-as években 39 ország 18.000 diákját kérték fel, hogy egy numerikus skálán jelöljék ki boldogságuk szintjét. Később arra kérték meg őket, hogy jelezzék milyen mértékben érték el az életben azt, amit szerettek volna. A kiértékelés később feltárta, hogy azok, akiknek vágyaik (pénz, állás, egészség, család, barátok, stb.) messze meghaladták azt, amiben részük lett, kevésbé voltak BOLDOGOK, mint azok, akik kevesebbel is beérték volna.

Az életben nem nehéz találkozni olyan emberekkel, akik hiába érik el – különben meglehetősen magas – céljaikat, boldogtalanságukat sikerül fenntartani újabb célok gyors kitűzésével. Ezt a tételt a kutatók is megerősítik. Ugyanis, egy csoport amerikait megkértek, hogy sorakoztassák fel azokat a javakat, melyeknek megszerzése véleményük szerint alapja lehet a BOLDOGSÁGNAK. Ezt követve megkeresték azokat az embereket, akik ezekkel a javakkal eleve rendelkeztek. Most az ő véleményüket kérték ki, milyen javak megszerzése biztosítja a BOLDOGSÁGOT. Talán nem meglepő, hogy a második lista jóval hosszabb volt, mint az első, miközben a listák közül nem bukkant elő maga a BOLDOGSÁG.

Régi megállapítás, hogy nem a BOLDOGSÁGOT kell megkeresni, hanem a boldogtalanságot kell elkerülni. Ez pedig úgy lehetséges, ha objektíven felmérjük lehetőségeink korlátjait, és csak olyan célokat tűzünk ki magunk elé, amelyek ezt a korlátot nem lépik át. Ebből következik, hogy a boldogtalanságnak a receptje sokkal egyszerűbb és látunk is rá bőven példát. Ki ne ismerné azt a nőt vagy férfit, aki örökös boldogtalanságra van ítélve, mert az életben bármit elér, mérhetetlen telhetetlenségében azonnal még elérhetetlenebb célokat tűz ki maga elé.

III. Ne aggódj, ha nem születtél zseninek

Olyan felmérést nemigen végeztek, mely az intelligencia BOLDOGSÁG biztosító hatását mérte volna, de amiből erre következtetni lehetett volna, az mind azt célozta, a szellemi készség nem hat ki a BOLDOGSÁGRA. Első megközelítésre ez meglepő, hiszen okosabb emberek általában több pénzre tesznek szert és a gazdagok rendszerint BOLDOGABBAK. Ennek ellenére az átlagosnál nagyobb intelligenciával rendelkezők közös véleménye, ha újra születhetnének és választhatnának a kiemelkedő intelligencia és az átlag között, nehezen tudnának dönteni.

Néhány kutató úgy véli, hogy az okos emberek életében valami rejtett negatív tényező kell, hogy legyen, de azonosítás helyett mindez ideig csak spekulációkkal tudtak előállni. Lehet, hogy az okosabb emberek elvárása önmaguk felé maximális és ennél bármivel kevesebb elégedetlenné teszi őket. Természetesen az is lehet, hogy a pszichológusok nem a megfelelő intelligenciát mérik. Előfordulhat, hogy a magas IQ érték nem jár együtt az embertársakkal való könnyed kapcsolatfelvétellel. Lehet, hogy a BOLDOGSÁGHOZ vezető út nem a magas, hanem a „társadalmi” intelligencia, értsünk alatta bármi is.

IV. Minél jobban használd ki képességeidet

Létezik-e az, hogy valaki boldognak vagy boldogtalannak születik? Van olyan kutató, aki úgy véli, hogy BOLDOGSÁG érzetünk felét a pillanatnyi élethelyzetünk adja, másik felét pedig örökölt készségünk szabja meg. Precízebben, az adott genetikai BOLDOGSÁG-pont nagyszüleinktől öröklődik, de hogy alá süllyedünk-e vagy fölé emelkedünk, az saját egyéniségünktől vagy szüleink nevelésétől függ. Ezt az eredményt 1936 és 1955 között 4000 felnőtt ikerpár kiértékeléséből kapták, akik boldogság szintjét 44-55 százalékban genetikai tényezők szabták meg, míg a jövedelem, családi állapot, vallás, iskolai végzettség, stb. egyenkint 3 százaléknál nem adtak többet.

A személyiség bizony kapcsolódik a BOLDOGSÁGHOZ. Számtalan tanulmány bizonyítja, hogy az extrovertált (kifelé forduló, társaságkedvelő, közlékeny) ember jóval BOLDOGABB, mint az introvertált (külső világtól elforduló, lelkiző, társaságtól elzárkózó). Ez lehet azért, mert az extrovertált emberek nagyobb valószínűséggel tesznek olyat, ami BOLDOGSÁGOT okoz, például barátkozik, házasodik, stb. De az is lehet, hogy a BOLDOGSÁGTÓL az ember extrovertált lesz. A tapasztalat azt mutatja, hogy jókedvükben az emberek barátkozóbbak.

Azonban az extrovertáltság nem jelent automatikus BOLDOGSÁGOT, mert az függ a (szélsőséges) környezettől is. Börtönben az introvertáltak jobban érzik magukat, mint az extrovertáltak (naná, ki akar barátkozni egy smasszerral?).

V. Külsődet ne hasonlítsd állandóan össze másokéval

Úgy általánosságban a szebbek, a csinosabbak valóban boldogabbak. Ezt már számtalan kísérlet bizonyította. Kérdés inkább az, hogy miért? Talán az élet többet nyújt az átlagnál szebb embereknek. Ki tudja? Viszont nem az abszolút szépség számit, sokkal inkább az, hogy minek tartjuk magunkat. Tartsd tehát magad szépnek. Csakhogy ez könnyebb mondani, mint végrehajtani.

A szépségskálán a megkérdezett kísérleti alanyok mindössze 5 százaléka helyezi el magát a valóságnak megfelelően. A másik 95 százalék alul becsüli magát. A nők például kövérebbnek képzelik magukat, a férfiak pedig tömzsibbnek, mint a valóság. Nők körében végzett kísérletek bizonyítják, hogy 2-3 percig tartó csinos modellek szemlélése után a kísérleti alany önmagát jelentősen negatívabban értékeli, mint korábban. A kísérletvezetőket külön meglepte, hogy a nők milyen gyorsan képesek elveszíteni önbecsülésüket. Ez a jelenség azért is sajnálatos, mert a legújabb technológiák segítségével a médiák egyre irreálisabb képekkel állnak elő.

Mit lehet tenni? Szerencsére ma már a plasztikai sebészet viszonylag olcsón csodákat tud tenni. Csakhogy az első sikeres műtéteket rendszerint továbbiak követnek, ami azt sugallja, hogy a műtétre vállalkozók másodi, harmadik, stb. arcukkal sincsenek teljes mértékben megelégedve.

Az igazi megoldás annak belátása lenne, hogy a médiákban megjelenített szépségideál totálisan mesterséges. Tested kiértékelését pedig alkalmazhatósága, ne pedig látszata szerint végezd.

VI. Tegyél szert barátokra és becsüld meg őket

Egy kalkuttai koldus, prostituált vagy panellakó életénél nyomorúságosabb egzisztenciát elképzelni igencsak nehéz. Ellenére annak a nyomornak és szennynek, amivel ezeknek az embereknek szembe kell nézni, jóval BOLDOGABBAK mintsem gondolnánk.

Életükkel való megelégedettségét mérték három csoportnak. Meghatározás szerint az 50 % jelentette a se jót, se rosszat, vagyis a semleges boldogságtudatot (bt). Nos a kalkuttai koldusok bt-jére 49 %-ot mértek. Ettől persze nem lehet feldobódni, de mesze van a kibírhatatlantól. A kalkuttai panel lakók bt-je már 55 % volt, míg a városi középosztály diákjainál ez az érté 60 % mutatott. Az értékek magukért beszélnek.

A kutatók úgy értékelik, hogy a koldusok, panelosok nem várt jó eredménye a barátok közé történő beágyazódásnak köszönhető. Összegezve, az elviselhetetlennek tűnő élet is elfogadható a sorsban osztozó barátok gyűrűjében. Ez azonban nem vetíthető ki például a budapesti hajléktalanokra, akik között semmi szolidaritás, barátkozás nem tapasztalható. Úgy tűnik a hajléktalanságot is meg kell tanulni, vagy némi cinizmussal, a tradíció kialakulásához a nyomornál is időre van szükség.

VII. Házasodj meg

Nem kevesebb, mint 42 országot átfogó felmérés szerint a házasságban élők BOLDOGABBAK, mint a magányos életet választók. Igaz, nem sokkal, mindössze 2 százalékkal, de ez elég ahhoz, hogy feltegyük az összetett kérdést: BIOLDOGÍT-E a házasság, vagy a BOLDOG emberek könnyebben házasodnak?

A kérdés eldöntésére több mint 30.000 német házaspárt kísértek figyelemmel 15 éven keresztül. Az eredmények azt mutatják, hogy mind a két feltételezés igaz. A BOLDOG emberek könnyebben házasodnak és a házasság mindenkit BOLDOGABBÁ tesz, de nem örökre. A kedvező hatás a házasságot megelőzően körülbelül egy évvel kezdődik, és a házasságot követően eltart még egy másik évig. Nem sok! Csakhogy, teszik hozzá a kutatók, egy jó házasság pozitív hatása állandó jelleggel megmarad.

Még néhány apróság! Minél kevésbé BOLDOG egy ember, a házasság annál nagyobb mértékben képes kifejteni kedvező hatását. Aztán meg, szinte hihetetlen, az egyszerű élettársi viszonynak nincs meg ez a kedvező hatása. A kutatók úgy gondolják a puszta együttélés nem képes megadni a házasság által nyújtott biztonságot, ami kihat a BOLDOGSÁG érzetre is. Leszögezhető, a bizonytalanságot az emberi természet rosszul tűri.

VIII. Szerezz több pénzt (persze csak egy bizonyos mértékig)

Megvásárolható pénzzel a BOLDOGSÁG? A kérdésre a rövid válasz – ellentétben a népszerű közhittel – az, hogy igen, de pénzedért túl sokat nem kapsz belőle. Ugyanis, ha az alapvető igényeket kielégítik (megfelelő hajlék, gépkocsi, nyaralás, stb.) a további milliók már alig számítanak.

A kutatások azt mutatják, hogy a vagyonos emberek általában boldogabbak, mint a szegények, de bizony vannak magukat boldogtalannak érző gazdagok és olyan szegények, akik állandó jelleggel istenien érzik magukat. Azonban, aki gazdag létére nyomorultnak érzi magát, szegényen még nyomorultabb lenne.

Ugyanez vonatkozik olyan emberekre is, akik hirtelen meggazdagodnak hatalmas, nem várt örökség vagy várt, ámbár ritkán befutó lottó nyeremény következtében. Ellentétben a közhiedelemmel a vagyon elérése után ezek az emberek boldogabbak, mint előtte. Viszont a kapcsolat a pénz és a BOLDOGSÁG között ennél egy kicsit bonyolultabb. Példának okáért gondoljuk át a következőket. Az elmúlt fél évszázad alatt a fejlett ipari országokban az átlagos jövedelem az egekig emelkedett (kb. megnégyszereződött). Ennek ellenére az átlagos boldogsági szint maradt ott, ahol volt, körülbelül minden negyedik ember.

Ebből az következik, hogy ha az alapszükségletek ki vannak elégítve, a jövedelem növekedése egyáltalán nem hat ki a BOLDOGSÁGRA. Az emberek általában azt hiszik, hogy havi százezer forinttal több biztosítja számukra a megelégedettséget. De ez nem így van. A valódi mechanizmus a következő. Pénzzel státuszt lehet szerezni, és a státusztól lesznek elégedettebbek életükkel. Ez magyarázza meg azt, hogy a pénztől függetlenül elért státusz birtokosai (pl. körzeti orvos, egyetemi előadó) miért érik be relatív alacsonyabb fizetéssel.

A vizsgálódások azt is feltárták, hogy az alkalmazottak egy vállalati struktúrán belül többre értékelik a fizetésemelés nélküli előrelépést a ranglétrán, mint a fizetésemelést előrelépés nélkül. Akinek kétségei támadnának ezzel a megállapítással kapcsolatban, annak vissza kell emlékezni, mondjuk a 70-es évekre, amikor egy tervező mérnök fizetése ritkán érte el a 6000 forintot, míg egy csemperakó könnyedén megkereste ennek az összegnek a kétszeresét. Ennek ellenére kevés olyan mérnökről tudunk, aki a rajzasztalt felcserélte volna a kőműves kanálra.

A végső konklúzió? Nos, a pénz igenis számít, de nem olyan nagy mértékben, mint legtöbbünk gondolja.

IX. Tégy valakivel jót

A vallásos tanítás szerint a jótékonyság gyakorlása jó a léleknek, vagyis BOLDOGABBÁ teszi az embert. Már számtalan tanulmány kihozta az eredményt, az altruista viselkedés BOLDOGÍT. De mint sok más viselkedési vizsgálódásnál látható, itt se tökéletesen világos, hogy az altruizmus BOLDOGÍT-E vagy egyszerűen a BOLDOG emberek egyúttal altruisták is. A válasz megint az, mindkettő igaz lehet.

Önkormányzatokkal kapcsolatos kísérletek azt mutatták, hogy a BOLDOG emberek jóval gyakrabban jelentkeznek önkéntes ingyen munkákra, mint a boldogtalanok. Az egészséges alaptermészetű emberek örömet találnak abban, ha „adhatnak”. Innen az örökérvényű közmondás: Ajándékot jobb adni, mint kapni. Rajta tehát világ boldogtalanjai, győzzétek le fösvénységeteket és adjatok a rászorultaknak! Ha nem így lenne, az önkéntes véradás intézménye meg se született volna.

Most pedig egy konkrét kísérlet. Mondvacsinált célból hirdettek felmérést néhány tucat diákpár között. A „felmérés” után -bár nem volt beígérve- a diákpárok egyike kapott 10 dollárt, amihez a „felmérésvezető” hozzá tette, nincs ideje vacakolni a részletekkel, aki akarja (vagyis nem volt kötelező), ossza meg társával a tízest. Ez követve jött az igazi felmérés. Volt, aki megosztotta, volt, aki nem. Na és kik osztották meg, akik eleve BOLDOGOK voltak és a tíz dollár megfelezése után még BOLDOGABBAK lettek.

A fenti kísérleteket továbbiak követtek, mígnem összeállt a kép. Egyetlen nagylelkűség senkiből sem varázsol BOLDOG halandót, de az állandó nagyvonalúság összegezett hatása már igen.

X. Öregedj tisztességgel

Az öregedés nem annyira rossz, amennyire sokan gondolják. Átlagosan az idősek között legalább annyi a BOLDOG ember, mint a fiatalok körében és jóval többen vannak közöttük azok, akik meg vannak elégedve életükkel. Ez azonban a legtöbb kutató szemében paradoxonnak tűnik. Az öregedés mellett fellépő számtalan probléma mellett, hogy az ördögben lehetnek az idősek boldogabbak?

A rejtély kitapogatása végett 18 és 94 év közötti embereket huzamos időn keresztül, naponta ötször kérdeztek meg. Az eredmény szerint a fiatalok beszámolója a pozitív élményekről nagyvonalakban pont annyi volt, mint az időseké. Viszont negatív élményekről az idősek alig számoltak be, míg a fiatalok nem győztek panaszkodni.

Részletesebb vizsgálódás azt mutatta, hogy az idősek BOLDOGSÁG tudatát befolyásolja még: neműk, személyiségük, társadalmi tényezők, stb. Példának okáért a kor előrehaladásával mind a nők, mind pedig a férfiak egyre több pozitív élményről számoltak be, de kevesebb negatív élményben csak a nős férfiak részesültek.

Ez persze magyarázat lehet, de van sokkal konkrétabb okuk is. Idős emberek elvárása az élettel szemben jóval szerényebb, mint a fiataloké és ezért könnyebben elérhető. Az időseknek már volt elég idejük hozzáedződni az élethez és csak annyit akarnak, amiről tudják, hogy elérhető (lásd II. alatt). Magyarázat lehet még az is, amikor az évek meg vannak számlálva (vagy a hónapok), az idős emberek már csak a kellemes dolgokra fókuszálnak és átnéznek azokon, amik kellemetlenek. Idős korra az ember megtanulja kordában tartani saját érzéseit, és rádöbben arra bármily kellemes legyen valami, nem tart örökké. „Egy búcsúcsók a 85 éves férjtől sokkal differenciáltabb és összetettebb érzést válthat ki, mint egy hasonló csók 20 éves korban.”

Tibor bá blogja

Stabilitás? (Tibor ba' blogjabol)

2011-02-07T09:00:00.001+01:00

Info

PR: n/a

I: 31,800,000

L: 0

LD: 210,015,038

I: 97,700

Rank: 5

Age: October 12, 1999

I: 0

whois

source

Robo: yes

Sitemap: no

Rank: 1643

Price: 907036

Links: 12|3

Density

Archimédes azt mondta „Adj egy fix pontot és kifordítom helyéből a világot.” A világ természetesen a helyén maradt, mert fix ponttal senki se tudott szolgálni. Ennek ellenére, egészen jól megvolt az emberiség 2300 évig, most azonban a Föld egyre inkább instabil élőhellyé válik. Környezetünk egyre nagyobb tempóban változik, és most már ott tartunk, hogy egyszerűen követhetetlen. Valamikor réges-régen az ember 20-30 évre előre tudott tervezni, és biztos lehetett benne, hogy a tervei be fognak válni. Ma már azonban semmi se stabil, semmire se lehet számítani. A 2008-as gazdasági válság megmutatta, hogy hatalmas vállalatok is csődbe juthatnak egyik napról a másikba. Az elmúlt néhány héten azt tapasztaltuk, hogy egy egész kormány eltűnhet néhány nap alatt. Olyan világban élünk, ahol már jóformán semmire sincs garancia. Talán az egyetlen garancia, hogy a technológia és a rendelkezésre álló információ egyre gyorsabban növekedni fog. A múlt évben a Világban elektronikus eszközön létrehozott információ mennyisége 10²¹ byte volt, amit el se lehet képzelni, kár erőlködni vele.

Vannak dolgok, amiket teljesen természetesnek veszünk, hogy vannak, bár néhány éve még hírük se volt. A Facebook mindössze 6 éves, a You Tube pedig csak 5. Ma már el se tudjuk képzelni, hogy ezek ne lennének. Egy információkkal túlterhelt világban élünk. Valamikor Csipkerózsika álmot aludhattál 10 évig, majd a felébredés után nem tapasztaltál semmi változást. Ha megtanultad, hogy a Rákóczi tér sarkán van egy barkácsbolt, akkor oda 20 év múlva is elmehettél, megtaláltad, a helyén maradt. Ma már 3 hónap se garantált, sőt, még egy hét se. Nagyszüleink megvették a Pallas Nagy Lexikont és évtizedeken keresztül megtaláltak benne mindent, amire szükségük volt. Ez már rég nincs így. A valóban autentikus honlapokon található információ lehet, hogy csak egy hónapig lesz érvényes, vagy még addig se. Mielőtt kiejted a szádon, hogy az „lehetetlen” kétszer is meg kell fontolnod. Csak egy hónappal ezelőtt teljesen elképzelhetetlen volt, hogy Hosni Mubarak kijelentse, hogy (”spent enough time serving Egypt“) untig elég ideig szolgálta Egyiptomot, ideje, hogy távozzon. Nem olyan nagyon régen még azt mondtuk a gyermekeinknek, ha jól tanulsz és szerzel magadnak egy diplomát, életed végéig megbecsült tagja lehetsz a társadalomnak és sose lesz megélhetési gondod. Most pedig kétdiplomás emberek bolyonganak állások után. Ma már nem létezik biztos állás, majd azt követve elfogadható nyugdíj. A mai harmincasoknak fogalmuk sincs miből fognak megélni idős napjaikban, ha ilyen idős napok egyáltalán lesznek. De nem csak ez. Mi lesz a betegellátással? A szociális juttatásokkal? Az ország a tönk szélén áll. Persze nem csak mi, elsősorban Amerika. Vezetés közben hallgattam ma a rádiót. Valaki azt mondta, most az lenne fontos, hogy munkát tudjunk adni az embereknek. Jó ötlet! Igény csak szolgáltatásokra van, termelésre nemigen. Ha nincs szükség termelésre, akkor nincs munkahely. Ez ilyen egyszerű. Persze mi még viszonylag jó helyen vagyunk, mert Németország exportál, mi pedig beszállítunk, de máshol akár 40 százalékos munkanélküliség is van. És ne higgyétek, hogy az a máshol van, nekünk nem számít. Nem, ma már az egész világ össze van kötve. Számít! A spanyoloknál a munkanélküliség 20 százalékos és egy újabb megszorításba kezdtek. Az EU vezetők úgy gondolják (de nem mondják ki, ha Spanyolország bedől, az Eurónak alig van esélye a talpon maradásra. Ne feledd a 2008-as válságnak még nincs vége. Most jönnek az utórezgések, amelyek egyike-másika nagyobb lesz, mint a főrezgés. Ha valakinek eszébe jut, hogy eladja az amerikai államkötvényeket, a világ az egyik napról a másikra a feje tetejére fog állni. Ilyen időket élünk. De a rekviemet nem én fogom mondani. A világhírű gazdasági tanácsadó Harry Schutz, aki 45 éven át küldte előfizetőinek a hírleveleit, az utolsó számban ezt írta summed up the economic collapse: „Nagyvonalakban, akkora szarban vagyunk, mint még soha a XVII. század óta. Az 1929-es válsághoz mérve a mostani gyerekjáték. A Nagy gazdasági Világválságot már réges-régen lepipáltuk. Miközben a hátramenetbe váltáshoz az USA vezetőinek nincs meg se a bátorsága, se a tisztánlátása, pedig a baj okai ott találhatók meg.”

Az igazság az, hogy mi magyarok se vagyunk felkészülve arra, ami előttünk áll. Pedig csak meg kell nézni a híradókban a közelgő „évszázad hóvihara” láttán az amerikai hipermarketek polcai órák alatt kiürültek. in a single day. Mi lesz akkor, ha majd élesben megy a dolog?

Nem tudom mi rá a pontos magyarázat, de nem csak az változik, amibe az Ember beletenyerel, de még az is, amihez semmi közünk. Valami titokzatos dolog történik az egész Földdel - bár bevallom nem vagyok babonás. Tudom, hogy van klímaváltozás, de az az ausztráliai 300 km/ó sebességű vihar ott, ahol ez sosem volt és olyan árvíz, ami 20 perc alatt egy ártatlan kis patakból hatalmas, házakat, gépkocsikat elsöprő folyam lesz, valahogy túl sok megemészteni, főleg hogy ezzel egy időben Brazíliában, Kínában és Pakisztánban is jelentkezik. Ezzel egy időben Új Mexikóban hajnalban - 25 °C-t mérnek és minden elfagy. Közben az egész világról érkeznek jelentések, hogy megmagyarázhatatlanul halak és madarak tömeges pusztulását tapasztalják. Egyre több a földrengés és egyre erősebbek. Olyan vulkánok törnek ki az egész Világban (all over the world) amik 2-300 éve szunnyadtak. A Föld felszínén hatalmas lyukak keletkeznek, amik házakat nyelnek el. Ha ez így folytatódik, el se tudjuk képzelni, mi lesz itt 10 év múlva. De mi lesz már jövőre, ha tényleg élelmiszer és ivóvíz hiány lép fel? Az igazság az, hogy a dolgok oly gyorsan változnak, hogy már fel se tudok tenni értelmes kérdéseket. Mi történik a Közel keleten? Mennyiben fog 2012 hasonlítani 2010-hez? Mert 2011 körvonalai már láthatók. Hogy mi várható, az „talán” kitalálható az alábbi videóból. - Nincs párbeszéd, a képek érthetőek, és hale-leállítod a képsorokat, van időd az egyszerű mondatok megértéséhez.

http://www.antalffy-tibor.hu/

Magyarul vagy románul? Milyen nyelven tanuljon a gyermek?

2011-02-02T21:10:00.002+01:00

Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége – Szabó T. Attila Nyelvi Intézet

Magyarul vagy románul?

Milyen nyelven tanuljon a gyermek?

Kedves Szülő! Mielőtt döntene ebben a kérdésben, amely egy életre meghatározó lehet gyermeke számára, kérem, olvassa el, és gondolja végig alaposan, mi nekem erről a véleményem szülőként, tanárként, a hazai nyelvi helyzettel foglalkozó kutatóként.

A magyar nyelv még Romániában sem értéktelenebb a románnál: a román a románok anyanyelve, a magyar a magyaroké. Akinek magyar az anyanyelve, annak az még értékesebb, fontosabb is minden más nyelvnél. Fontos és értékes, mert elődeink évszázadok alatt kiművelték, mindenre alkalmassá tették, amire az embernek szüksége lehet, amikor beszél, olvas vagy ír.

A román hivatalos nyelve az országnak, a magyar az ország legnagyobb kisebbségének nyelve, a mi nyelvünk. A Székelyföldön a legtöbben ezt a nyelvet beszélik, Erdélyben a lakosság 20%-a, azaz minden 5. ember. Mellettünk itt van Magyarország és itt vannak a többi Kárpát-medencei magyarok. A Kárpát-medencében éppen mi, a magyar anyanyelvűek vagyunk a legtöbben. Az pedig, hogy többen leszünk-e a jövőben vagy kevesebben, az is éppen szülői döntéseken múlik.

Országunkban a magyar nyelv használatának széleskörű, törvények által biztosított lehetőségei vannak éppen az oktatásban, az egyházak életében, a tudományos életben, a közigazgatásban, a közéletben. Fontos tudnia, hogy a magyar nyelvű oktatást, a magyar iskolákat a magyar állam és az erdélyi civil szervezetek is jelentősen támogatják ösztöndíjakkal, tanulmányi kirándulásokkal, anyanyelvi versenyekkel és táborokkal. A szorgalmas, tehetséges gyermekeket különösen.

Ha gyermeke a magyar nyelvet tanulta meg elsőként beszélni, akkor írni-olvasni is könnyebben megtanul ezen a nyelven. Az olvasással pedig megismeri ősei történelmét, a magyar irodalmat, mindannyiunk közös kincsét: a magyar kultúrát, szülei vallását. Az anyanyelv tanulása nem ér véget az elemi vagy általános iskolában, a középiskolai és egyetemi tanulmányok során válik magabiztossá, kellően gazdaggá.

Ha gyermeke ezen a nyelven tanul, gyorsabban, pontosabban szerzi meg ismereteit, és amit megtanul, az emlékezetében is inkább megmarad.

Igaz: itt a mi szülőföldünkön fontos a román nyelv megtanulása és ismerete is. Két nyelv még több lehetőséget biztosít újabb ismeretek megszerzésére, szakmák megtanulására. Arra is, hogy eligazodhassunk a mindennapi életben: a hivatalokban, az üzletekben, utazás közben. Hogy beszélni tudjunk szomszédainkkal vagy azokkal, akikkel találkozunk, megismerkedünk.

De ahhoz, hogy a gyermek megtanuljon románul, nem szükséges román tagozatra, román iskolába járnia. Azt saját szorgalmából és a magyar iskolában is megtanulhatja, és mindenütt gyakorolhatja. És a román nyelvet is nagyon jól meg kell tanulni: sokféle változatában: ahogy az utcán beszélik, ahogy a könyvekben írják, ahogy a televízió közvetíti műsorait. Csak ez a mélyebb és változataiban kiterjedtebb nyelvismeret válik igazán hasznossá, értékessé az életben.

A két nyelv ismeretének, a kétnyelvűségnek akkor van igazi haszna, ha mindkét nyelvben magas szintű, és ha annak az alapja az anyanyelv: ahogy otthon beszélik, és ahogy közös változatában a legtöbb magyar ember írja és beszéli. Ez az ismeret, ennek mindennapos használata tarthat csak meg bennünket műveltségünkben, magyarságunkban. Ennek alapján, ehhez hozzáadva kell megtanulni, és használni a román nyelvet. És lehetőség szerint más nyelveket is.

Ha Önöknek, a két szülőnek különböző az anyanyelve, akkor a gyermek bizonyára párhuzamosan mindkét nyelven megtanult beszélni. Ilyen esetben az a jó, ha a gyermek a továbbiakban is megmarad mindkét nyelvben. Ezt úgy lehet elérni, ha az egyik oktatási ciklust az egyik, a másikat a másik nyelven végzi. Még ilyenkor is jobb a magyarral kezdeni, az alsó tagozatra (I–IV. osztály) magyar osztályba íratni a gyermeket, hiszen ott a román órákon románul is megtanul írni-olvasni, és később nem okoz számára nagy nehézséget, hogy románra váltson. Ha viszont ezt kihagyja, már nem tud visszatérni a magyar nyelvű íráshoz, olvasáshoz.

Sok minden nem igaz abból, amit mások tanácsolnak, még ha jó szándékkal teszik is.

Nem igaz az, hogy aki románul tanul, jobban boldogul az iskolában és később az életben. Ellenkezőleg: tudományosan is igazolták, hogy a második nyelven nehezebb az előrehaladás az iskolában. A magyar nyelven való tanulásnak pedig javultak a lehetőségei, lényegesen megnőttek az esélyei: folyamatosan bővül a szakoktatás és a magyar egyetemi hálózat. Abból pedig senkinek nincs hátránya, ha tanulmányait végig anyanyelvén folytatja.

Nem igaz, hogy a magyar nyelv jelenti a terhet, egy tantárggyal többet az iskolában, megnövelve a heti órák számát, a vizsgák számát. Gyermekeink számára ez az a tantárgy, amellyel megalapozzák anyanyelvi műveltségüket, minden egyéb iskolai tanulásnak az alapja. A magyarok számára a román nyelv és irodalom jelenti a többletet, ezt azonban jó lehetőségnek kell tekinteni, és vállalnia kell minden Romániában élő magyar gyermeknek, éppen azért, hogy több lehessen, hogy semmi ne jelentsen számára akadályt.

Igaz viszont, hogy aki már kisgyermek korában román iskolába kerül, az sohasem tanul meg rendesen magyarul: nem fog tudni írni, kín lesz számára az olvasás.

Igaz viszont, hogy nehezebben boldogul majd más iskolai tantárgyakkal is.

Igaz viszont, hogy az eredeti magyar nyelvtudása is megkophat az idő múlásával, lassan azt is elfelejti, amit kisgyermekként megtanult.

Igaz viszont, hogy ebben a 2. nyelvben kevésbé lesz magabiztos, egyéniségében is bizonytalanná válhat.

Igaz viszont, hogy a jobban ismert és beszélt 2. nyelv eltávolíthatja magyar rokonaitól, ismerőseitől, átvezetheti a másik nyelvet beszélők társaságába.

És igaz az is, hogy az új nyelv és az új kapcsolatok meggyengíthetik magyar tudatát: teljesen felcserélheti nyelvét, feladhatja magyarságát.

Mi tehát a nyeresége annak, ha gyermeke magyar nyelven tanul?

Teljes értékű ember lehet, megmarad a magyar nyelvben és a mi kultúránkban, magyarságában. Tökéletesen megtanulhat románul és más idegen nyelveken is. Szakmákat tanulhat, egyetemen tanulhat.

A magyar nyelvet szeretni lehet. A magyar nyelvet szeretni kell!

Mi történik, ha a román nyelvű tanulást választja?

Akkor is teljes értékű ember lehet, de számolni kell azzal, hogy eltávolodik a magyar nyelvtől, ő vagy gyermekei már könnyebben cserélik fel magyar nyelvüket, vallásukat, nemzetiségüket a többségire, a románra.

Vigyázzon gyermekére! Most helyette dönt: döntsön okosan, döntsön felelősen!

Kolozsvár, 2011. január 22.

Péntek János

Eszi a fene a végeket

2011-01-31T22:48:00.001+01:00

Folytatódik Székelyföld elrománosítása
A végeken mindenhol eszi a Székelyföldet a fene. Balassi híres Egy katonaének című versében még úgy fogalmaz: Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?”, mára azonban eme végek feladni látszanak a harcot. Ostromzóna, kontakt-terület: ismerős kifejezések, ugye? Úgy tűnik, a végeknek elegük van az ostromállapotból: megadják magukat. A Székelyföldön élő közel 800 ezer magyar falusi környezete, kompaktsága kevésbé változott az utóbbi évtizedekben, de a nagyobb városokban (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely) a regáti és moldvai románok tömeges betelepedése miatt a magyarok aránya 65–75%-ra csökkent. Csíkszeredába csak az utóbbi 10 évben 8 ezer románt telepítettek. Marosvásárhelyen ma már csak a lakosság körülbelül fele magyar, mert a nyolcvanas években több mint 20 ezer román jött ide.

A Székelyföldhöz csatlakozik a Barcaság (Brassó és Hétfalu vidékének) közel 100 ezres magyarsága, jelentős részük székelyföldi származású, közéjük és a szászok közé folyamatosan beékelődnek a románok. Székelyföld keleti és észak-keleti részei népességének történetével legátfogóbban Kölönte Béla foglalkozott, aki tanulmányában leírja, hogy a románság a XVII. század közepétől kezdett beszivárogni Gyergyóba, ahol a havasokban pásztorokként telepedtek le. Csík-, Gyergyó- és Kászonszék vezetői eleinte keményen rendelkeztek a letelepedésük és befogadásuk ellen. A XVII. század végén már tömegesen jöttek be, mert jobb megélhetést és békésebb életkörülményeket találtak itt. Különösen a szárhegyi nagybirtokos Lázár család a Gyergyóban szétszórtan fekvő részbirtokaira, mint zselléreket kitelepítette. Ennek lett egyik eredménye Vasláb, amelynek lakói – dacára a tiszta székely környezetnek – a mai napig megtartották román nyelvüket, viseletüket és népszokásaikat.
Ditró község külső területein a földnélküli moldovaiak alkalmazása elrománosította a kisebbségbe került székelyeket, Várhegy, Várhegyalja, Gödé, míg a volt gyepűsávon Holló, Bélbor, Tölgyes, Békás, Zsedánpatak, Domuk, Salamás és Hódos falvakat.
Vámszer Géza kutatásai szerint Csíkszék keleti részén, a moldvai határ mentén létezett egy kb. 30-50 km széles gyepű határsáv, ahol a XVII. század végéig állandó települések nem alakultak ki, csak azután, az erőteljes román betelepedéssel.
Egy hágótői származású székelyudvarhelyi asszony elmondta, hogy édesapja is román származású, de elmagyarosodott, viszont északabbra fordított a helyzet, az ottani kisebb falvakban a székelyek románosodtak el. A XVI-XVII. század zavaros, éhínségekkel, pestisjárvánnyal és háborús veszteségekkel meggyengült Gyergyó peremvidékére, a lakatlan erdős-hegyes területekre többségükben moldvai és erdélyi román telepesek, de székelyek is kiköltöztek és keveredtek. A XVI. század közepén létesült Maroshévíz (régebben Gyergyótoplica), kb. a XVII. század végén Vasláb, a XVIII. század elején Tölgyes, Holló a XVIII. század végén, Marosfő a XIX. Század elején, stb.

A délnyugati tengely

Egy tipikus példa Székelyföld délnyugati pereméről: Héjjasfalva, Fehéregyháza. Elvileg a történelmi Keresztúr-fiszék részei lennének, sajnos azonban teljesen elveszítették a kötődést, a Székelyföldhöz való szerves tartozást. És ezzel megpecsételődni látszik sorsuk. Most még majdnem magyarok, de a románosodási (cigányosodási?) folyamat erőteljesen felgyorsulni látszik. Elég, ha csak azt mondom, a fiatalság nem a keresztúri magyar iskolákba, hanem a segesvári román iskolákba jár (pedig a távolság egyforma), a vegyes házasságok teljesen elfogadottak, az ügyintézés a polgármesteri hivatalban román nyelvű. És ami a legfájóbb: a magyarság kezdi román akcentussal beszélni a magyar nyelvet. Tudják, miről beszélek, ugye? A hanghordozás „éneklőssé” válik, a szóhangsúly az első helyett a másodikra kerül… És már lélekben sem magyarok igazán. Számszerűségükben még elég sokan vannak – per pillanat még többségben vannak Héjjasfalván is, Fehéregyházán is, de a morális veresége rég elfogadták. Csak élni akarnak, nem magyarul élni. Akiknek az így kialakuló élettér nem tetszik, sokan beköltöznek városra, de ismét csak nem Keresztúrt választják, hanem Segesvárt. Nagy problémája Székelyföld peremvidékének az, hogy szászok kitelepedése után keletkezett űrt kihasználva, románok és cigányok telepedtek le a kontaktzónába. És „rágják” a Székelyföldet.

Patakból ér lettünk
Ha Kolozsvár irányába utazunk, vagy jövünk, mindig szemünk elé kerül a Maros partján álló négyzet alakú, sarkain bástyákkal megerősített várkastély, amely a 16. században épült. I. Rákóczi György 1650 körül átépíttette. 1910-ben 2109 lakosából 1498 magyar és 595 román volt. Napjainkra a lakosság aránya megfordult. 1992-ben 5954 lakosából 4208 román, 1379 magyar, 352 cigány és 13 német volt. Radnóton járunk.
Balázs Imre helybéli lakos szerint az aránymegváltozás a hőerőmű építésével kezdődött. A hatvanas évek elején az ország minden sarkából toboroztak munkaerőt a telepre, ekkor kezdődött meg a panellakások építése is, az idecsábított családok számára. Ezzel egy időben beindult a középiskola, az energetikai technikum, ahol román nyelven zajlott a felvételi, ezért a magyarok simán kiestek. Ez volt a kezdet, majd Gheorghe Gheorghiu-Dej halálát követően az volt a politika, hogy lehetőleg román szakembereket vegyenek fel. Szemszúrásból magyarokat is alkalmaztak, de legtöbbjük hamar elment a településről. A radnóti középiskolában évtizedeken keresztül párhuzamosan volt magyar és román osztály, mára ez teljesen elsorvadt, csak I-VIII. osztály van, de félő, hogy jövőben már nem indul első osztály. Kifogytunk a magyar gyermekekből. A kijelölt „nemzeti politikának” köszönhetően, aki tehette és tehetséges volt, elment, nem is jött vissza, sajnos, a törzsgyökeres radnótiak sem, akik viszont jöttek, azok egy része beilleszkedett, a másik része továbbállt. Mint mindenütt a szórványban, itt is jellemző a beolvadás, tudni kell, hogy 1919 óta itt nem volt magyar világ. Az emberekben generációkon keresztül már benne van a félelem, a szülők nem szólnak bele a szerelembe, ezt követi majd a nyelv kiszorulása. Ismerek olyan családot, ahol az anyuka magyar, két gyereket nevel egyedül, de mind a kettővel románul beszélget. Olyan is van, hogy a román vej miatt az egész család románul beszél. Ebből kifolyólag egyre romlik az anyanyelv, identitástudat még van, de nincs kellő hozzáállás és méltóság, hogy ezt vállalják. A kilencvenes években az RMDSZ megjelenése összefogta a magyarságot, de látva, hogy nem kellőképpen képviselik érdekeinket a parlamentben, nagy lett a kiábrándultság, a patakból ér lettünk, mondja Balázs Imre.
Balázs Árpád, Fülöp D. Dénes, Zsidó Ferenc

Forra's

Az idő értéke

2011-01-27T22:16:00.000+01:00

Mindenkinek ugyanannyi ideje van egy nap.

Székely kalendárium (bemutato video)

2011-01-25T22:36:00.002+01:00

Fogadjatok szeretettel:

Mikor lesz jó világ Székelyföldön?

2011-01-23T00:12:00.001+01:00

Amikor a román pártok felkérik a Székely Nemzeti Tanácsot, hogy

a következő kongresszust a román parlament épületében tartsák.

Amikor a szavazópolgárok felébrednek és leszoknak a tulipán imádatáról.

Amikor a diákoknak kötelezően vizsgázniuk kell székely rovásírásból az összes székelyföldi egyetemen.

Amikor magyarországi vendégmunkások építik a székelyföldi

házakat, mialatt mi a Balatonon nyaralunk.

Amikor a Cserehátra erőszakosan betelepített apácák bocsánatot kérnek, és önként átadják a svájci adományokból épített, kolostorrá alakított épületet eredeti rendeltetése szerint az udvarhelyszéki fogyatékos gyermekeknek.

Amikor a sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, marosvásárhelyi és

székelyudvarhelyi rendőrség közös közleményben követeli, hogy

épületük homlokzatára a magyar zászló mellé kitűzhessék a székely

zászlót is.

Amikor március 15-én 20 forintért vásárolnak magyar kokárdát a

székelyföldi románok, mint velünk békésen együtt élő kisebbség.

Amikor a román TIR-sofőrök székelyföldi autópálya-matricát

vásárolnak Kökösnél, a nagy parkolóban.

FORRa's
Fülöp D. Dénes

GAZDAGSÁG ÉS SZEGÉNYSÉG

2011-01-20T22:51:00.001+01:00

Nincs vagyonod? Nincs házad, telked, értékes tárgyaid? Nincs pénzed? A rigónak sincsen.

Mégis ő a legvidámabb teremtés.

Igaz, neki nem kell cipő és nem kell ruha. Ételért sem fizet, csak füttyel. Lakásért sem

fizet. Fiait ingyen tanítja az erdő. A rigónak könnyű, mondod, és igazad van. A rigónak valóban

könnyű. Ő mais úgy él, ahogy Isten annak idején elindította az első rigót. Mi nem úgy élünk.

Az első ember nem tudta még, mi a vagyon. Es hiszem, hogy boldog volt mégis.

Pedig az első ember nehezen élt. Gondold csak el. Bunkóval védekezett a vadállatok ellen.

Bőrüket maga húzta le, maga készített ruhát és lábbelit belőlük. Barlangban lakott és mohán

aludt. Nem volt villanyvilágítása. Semmije sem volt. Mégis, azt hiszem, szerette az életet.

Örvendett a szélnek és a napnak. A levegőnek. Annak, hogy egészséges, és ha fáradt volt,

annak, hogy lefekhet a mohára pihenni. Örvendett az izmainak és mosolygott, ha pillangó

szállt előtte. Ha gyümölcsökkel megrakodva tért haza összkomfort nélküli barlangjába, ha

bunkója egy vadat leütött: gazdagnak érezte magát. És mert gazdagnak érezte magát, gazdag

is volt.

Erről eszembe jut, hogy ismertem embereket, akik palotában laktak, naponta új ruhát

vehettek magukra, azt ettek, ami eszükbe jutott, halomban állt körülöttük a vagyon, gyáraik

voltak és bankbetétjeik és mégis folyamatosan töprengtek, törték a fejüket, beleőszültek a

gondba, mert mindenáron azt akarták, hogy még többjük legyen. Voltak ugyanis emberek,

akiknek még több gyáruk volt és még több bankbetétjük. Szegényeknek érezték magukat azok

mellett, és mivel szegényeknek érezték magukat, szegények is voltak.

Pedig mondom, palotában laktak. Sokkal több szobában, mint amennyit egyáltalán

használni tudtak volna. Villanyvilágításuk volt és fürdőszobájuk, nem is egy. Nem zárták le

soha a villanyukat és a fürdőszobában bármikor folyt a melegvíz, csak meg kellett nyitni egy

csapot. Télen központi fűtés őrizte az egyforma meleget és nem volt soha szénhiány. Rádiójuk

volt és gramofonjuk, rengeteg sok lemezzel. Ebédlőben ettek, finom porcelánon, ezüst

evőeszközzel. Cselédek szolgálták ki őket. Nem kellett se fát vágjanak, se vizet hordjanak, se

edényt mosogassanak, se főzzenek, se seperjenek, se cipőt takarítsanak: mindezt

megcsinálták helyettük mások. Olyan ruhába öltöztek, amilyenbe jólesett. Az utcákon, ahol

jártak, tele voltak a boltok kirakatai mindenféle szép holmival és minden eladó volt. Minden

boltba bemehettek és mindent megvásárolhattak, ami csak szemüknek megtetszett. Amikor

eszükbe jutott, elmehettek a színházakba és a hangversenyekre. Kényelmes autók röpítették

őket és utazhattak és nem kellett soha, sehol sorba álljanak.

Mégis szegények voltak. Nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a

virágoknak, az ételnek. Nem értek rá egyszerűen, mert éjjel-nappal gondok között futkostak,

hogy miképpen szerezhetnének még több pénzt. Mert ami volt, azt kevésnek érezték. És amit

7az ember kevésnek érez, az valóban kevés is.

Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül

jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a

Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul

másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik

benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit

otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával,

cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek,

a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él. Ha van

öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény.

Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj

vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni!

Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója,

madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Sajnos, embere is van.

Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ szépségéből

csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.

Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz. S mert élsz:

gazdag lehetsz.

George Carlin - Mentsük meg a bolygót!

2011-01-17T17:43:00.000+01:00

A mainstream média lélektana

2011-01-12T21:47:00.001+01:00

Tisztázni szeretném a legelején, hogy miért használom ezt az undorító kifejezést: mainstream média. Azért mert magyartalan és azért mert undorító. Ezért tökéletesen illik a fősodratú médiára. Mert ez lenne a legmegközelítőbb fordítása annak a világszinten megszervezett és (háttérhatalmista) hatalmi ágazatként egyesek szerint már a negyedik, szerintem pedig lassan a legelső helyet elfoglaló intézménynek. (A továbbiakban a mainstream média = MM jelölöm, az egyszerűség kedvéért)

Miért van szükségünk az MM-ra?
A válaszom egyszerű: nekünk embereknek egyáltalán nincs szükségünk rá! Az emberi tudatformálóknak és az események manipulálóinak van szükségük a „tömegtájékoztatás” eszközeire. A társadalmunk úgy kondicionálják, hogy az információkat lehetőleg a tömegtájékoztatás eszközein keresztül nyerjük. A rádió, tv és a különböző elektronikus vagy hagyományos sajtóorgánumok (most ne részletezzük hogy az „elektronikus sajtó” egy abszurd fogalom, én az írott internetes médiát sorolnám ide, és korunk utolsó még részben szabad reménysége az internet is) mind ennek a részét képezik. Egyesek szerint rossz vagy jó információ nem létezik, csak információ. Ez azért nem érvényes az MM-ban megtalálható információkra, mert véleményem szerint az ami részigazságokat tartalmaz vagy egyenesen valótlanságokat nem nevezhető információnak, hanem nemes egyszerűséggel: hazugságnak. A MM pedig igen szennyezett a hazugságokkal, amelyeket külön „háttérhatalmista” iparág talál ki és terjeszt, hogy a pszichológia rafinált eszközeinek a felhasználásával az embereket hazugságokkal elárasztva azok tudatát olyanra formálják, amilyenre a mindenkori uralkodói elitnek szüksége van.

Tudatformálás, irányítás, agykontroll

Az MM legfontosabb szerepe nem csak pillanatnyi célok szolgálata, hanem hosszú távon az emberi tömegek teljes befolyásolása és függővé tétele. Ennek legfontosabb eszköze a tudatformálás. Ez következetesen megtervezett és alkalmazott módszerek arzenáljából áll, amelyek többnyire teljesen észrevétlenül vannak jelen. Az emberek nagy tömegeinek, ugyanis nincs sem módjuk sem igényük arra, hogy információkat leellenőrizzenek, ezért ha bizonyos információkat, nézeteket eleget sulykolnak beléjük, azok közhelyekké majd később általánosan elfogadott igazságokká, paradigmákká válnak. A MM pedig erre építi fel szinte korlátlannak nevezhető hatalmát. A benne megjelenő fizetett megmondóemberek - melyek többnyire mind ismert és elismert személyiségek – véleményükkel teljes mértékben rátelepednek a közgondolkodásra. Nagy tömegek képesek így egy idő után átvenni azokat a háttérből sugalmazott gondolatokat, melyeket tudtukkal, vagy tudtukon kívül használva ezekkel az emberekkel hitelesítenek. A hírműsorok nem kell még direkt hazugságokat sem tartalmazzanak ahhoz, hogy valakiben hamis kép alakuljon ki egy bizonyos eseményről, stb. kapcsolatban. Elég a legtöbbször a csúsztatás, az elhallgatás eszközeit alkalmazni, vagyis a valódit, az ellenvéleményt, alternatív álláspontot nem a maga valóságában bematatni, leközölni. Innen már csak egy lépés a tömegek irányítása. Az önálló véleménnyel nem rendelkező tömegek, bármit magukévá tudnak tenni, ha azt megfelelően tálalják nekik. Az agykontroll hol lép be a képletbe? Vegyünk egy nagyon egyszerű példát. Vizsgáljunk meg egy átlagos híradót (TV-ben, vagy rádióban). Azt fogjuk tapasztalni, hogy lehetetlen olyan hírműsort találni, amiben ne lennének negatív hírek. Miért fontos az, hogy mi minden katasztrófáról, gyilkosságról, háborúról, erőszakról tudomást szerezzünk? Kinek vagy kiknek jó ez? Nekünk? A válaszom egyszerű: a társadalmunk irányítóinak jó az, ha állandó feszültségben, létbizonytalanságban tarthatnak minket. Azok az emberek ugyanis, akik a médiából alakítják ki a világképüket, egy olyan képet fognak látni, melyet az azt irányítók alakítanak ki. Azt fogják látni, hogy „Az Ember” erőszakos, cinikus, brutális, önző, kíméletlen, hatalommániás, önpusztító, és a végtelenségig folytathatnám a negatív jelzők felsorolását. Ez sajnos javarészt jelenleg igaz is, de nem úgy és nem olyan mértékben ahogy azt a MM beállítja. Az igazán veszélyes része nem is ez a dolognak, hanem az, hogy mindezt egy végtelen, kifogyhatatlan áradatként öntik az emberek nyakába, akiknek egy idő után már teljesen elképzelhetetlen lesz az, hogy az emberiség másként viselkedjen, mássá váljon. Úgy érzik, hogy a világot a „gonosz erők” irányítják, és nincs mit tenni. A játszma elveszett, és aki másként látja a világot az pedig hülye. Mert a MM a csordaszellem nagy alakítója is ugyanakkor. A manipulált és ily módon alacsony tudati szinten tartott emberiség pedig soha nem képes kiszabadulni a saját tudati börtönéből. Állandóan másokban fogja keresni a hibát, a napi katasztrófaadagjáért már önként és dalolva kapcsolja be a híradókat olvassa a szenzációhajhász cikkeket, írásokat. A nagy tudatmanipulátorok pedig nyugodtan dőlnek hátra székeikben, az agykontroll globális médiakapcsolóit nyomkodva.

Leszakadás, ignorancia, új tudatosság.

Van-e kiút? A válaszom egyszerű: IGEN. Van! A legegyszerűbb megoldás az, ha leszakadunk erről a médiamasszáról és kiiktatjuk a MM-t az életünkből. A csordatudattal rendelkező ember számára, azonban ez maga a lehetetlenség. Az ő realitása ugyanis az, amit a MM alakított ki benne évek, évtizedek alatt, és ennek a megszünését egyenlőnek érezné a halállal, illetve a társadalomból való kirekesztettséggel. Fel sem merül a legtöbb emberben, hogy ha valóban informálódni akar, akkor maga járjon utána dolgoknak, maga kezdjen el kutatni és érdeklődni. A hangsúly pedig az önállóságon van. Mert csupán azzal, hogy alternatív médiákat kezd el kutatni, ugyanakkora esélye van arra, hogy ugyanabba a csapdába kerül, amitől menekül. Miért? Mert sajnos az alternatív média egy része is manipulált, vagy manipulatív szándékú és sokszor ott is a MM irányítói vannak a háttérben. Akkor mi a megoldás? Első lépésként az ignorancia, vagyis szép magyarsággal az elutasítás gyakorlása. Szokrátesz három rostája erre remek példázatot ad. 1* (a teljes példázat a lábjegyzetben). Az igazság ellenőrzése, ennek jósága és végül a szükségesség. Vegyük sorra. A világban hozzánk érkező információk 99%-át nem tudjuk vagy egyszerűen nem ellenőrizzük/ellenőrizhetjük le. Ez már elve hatalmas kaput nyit azok számára akik manipulálni akarnak minket. A második rosta a jóság rostája, a hírek nagy többsége egyáltalán nem jó, építő és pozitív energiákat sugárzó, egy fejlettebb tudatállapotot építő. A harmadik rosta pedig a szükségességé. Vajon szükségünk van a többnyire ellenőrizhetetlen, negatív és tudatromboló információk állandó áradatára melyekkel a MM eláraszt minket? A válasz: NEM. A mai világ embere annyira túlinformált, agyoninformált teljesen felesleges, irreleváns információkkal, hogy többek között ez az elsődleges oka annak, hogy képtelen a valóban lényeges dolgokra odafigyelni. A MM tudja ezt nagyon jól, ezért nyomja ilyen őrült iramban teli a befogadók agyát a haszontalanabbnál haszontalanabb információkkal. A háttér- és mindenkori hatalom ideális embertípusa szöges ellentétben áll a kozmikus tudattal rendelkező ember típusával. Az alacsony tudati szinten megragadt ember bármerre irányítható, csak a megfelelő programozás kell hozzá a médiából. A kozmikus tudatú ember, akinek a tudatossága egy másik dimenzióban található pedig már a MM háttérhatalmista, irányító elitje számára elveszett bárány. Szerencsére.

Írta: Morgó Sapiens

Lábjegyzet: 1*

Izgatottan rontott be valaki Szokráteszhez.
„Figyelj ide, Szokrátesz! El kell neked mondanom valamit…”
„Állj csak meg egy kicsit” – szakította félbe a bölcs. „Azt, amit te nekem mondani akarsz, átszitáltad-e már a három rostán?”
„Milyen három rostán?” – kérdezte a hírhozó elcsodálkozva.
„Igen, barátom, három rostán! Nézzük csak, az, amit te mondani akarsz átmegy-e a három rostán: az első rosta az IGAZSÁG. Ellenőriztél-e valóban mindent, amit el akarsz nekem mondani, hogy igaz-e?”
„Nem, én így hallottam, illetve úgy gondolom, meg azt mesélték, hogy…”
„Jó, jó, de bizonyára a második rostával már próbálkoztál: a JÓSÁG rostájával. Mindaz, amit nekem el akarsz mondani, ha nem is bizonyítottan igaz, de legalább jó és szívderítő dologról van szó?”
Tétovázva jött a válasz: „Nem, nem, sőt ellenkezőleg…”
„Hát akkor” – szakította félbe őt a bölcs – „nézzük csak a harmadik rostát: lássuk
SZÜKSÉGES-e nekem ezeket a dolgokat hallanom vagy tudnom, ami téged ennyire
felzaklatott?”
„Hát, tulajdonképpen szükségesnek sem mondható igazán …”
„Tehát,” – mosolygott Szokrátesz – „ha az, amit el akarsz nekem mondani, se nem igaz, se nem jó, és még ráadásul nem is szükséges, akkor felejtsd el gyorsan, és ne mérgezd vele se a magad életét, se az enyémet.”

Forras

A rövidlátó ember megrontja a világot

2010-12-20T10:46:00.000+01:00

Isten az embert tökéletesnek teremtette. Az istenképű ember értelmes, de annyira nem, hogy azonnal pontosan átláthatná, milyen hatással lesznek a cselekedetei a világra. Nagy szabadságot adott nekünk Isten, arról a fáról szakíthatunk, ahonnan jólesik, kivéve persze a tiltott gyümölcsöket. Azaz az ember sokmindent tehet, sokféleképpen élhet. A szabadsággal együtt azonban nagy az ember felelôssége is, mert mint az Édenkert ôrzôje és művelôje nem tehet akármit. Az embernek körültekintôen, éberen, mindig az adott helyzetnek megfelelôen, Istenére és az Ô teremtett világára alázatosan figyelve kell meghoznia döntéseit.

Az eredendô bűnben élô ember nem így cselekszik, hanem önfejűen dönt. Úgy él, mintha mindent tudna, amirôl meg nem tud, arról azt gondolja, hogy az nem is számít. Csak önmagára, vagy a leszűkebb rokoni környezetére figyel, másra, a többi emberre, a természetre, Istenre nem. Valamennyi világvallás azt tanítja, hogy az ember a világ egészére, harmóniájára tekintve gondolkodjon és tevékenykedjen, rövidlátóan, önfejűen élve nem ronthatja meg a világot, a létezést.

Arra, hogy mit jelenthet a világ, a létezés megrontása, nézzünk egy történelmi példát, a Húsvét-sziget társadalmának összeomlását. A Húsvét-sziget területe durván 160 négyzetkilométernyi, más szárazföldtôl hatalmas távolságokra található. A sziget talaja termékeny, éghajlata szubtrópusi. A Húsvét-sziget kopár, növény és állatvilága szegényes, csak a hatalmas kôszobrok hívják fel magukra a figyelmet. 1722 húsvétján a kietlen, puszta szigeten a felfedezôk alig kétezer tengôdô ôslakost találtak. A szigeten nem láttak egyetlen három méternél magasabbra nôvô fát vagy bokrot sem, a növényzet fűfélékbôl, sásból és páfrányokból állt. Az állatvilág hasonlóan szegényes volt, a rovarokon kivül egyetlen ôshonos szárazföldi állat sem található, nincsenek sem denevérek, sem szárazföldi madarak, sem csigák vagy gyíkok. Az egyedüli háziállat a tyúk. A szigeten történteket az alapos régészeti feltárások alapján ismerjük, a leletek alapján készített megdöbbentô krónikát nemrég, pár éve közölték.

Valaha valóságos földi paradicsom volt, szubtrópusi ôserdôvel, igen gazdag növény és állatvilággal. Mivel a szigeten nem éltek ragadozók, a tengeri madarak háborítatlan fészkelôhelyeként szolgált. A telepesek 1600 éve, 400 körül érkeztek. Jól boldogultak, a sziget adottságaihoz alkalmazkodó összetett gazdasági, politikai rendszert építettek ki, fejlett kultúrával rendelkeztek. A vulkáni tufából faragott kôszobraik 8-20 méter magasak, van közöttük 270 tonna tömegű is. Ezeket a kôbányától sokszor csaknem tíz kilométerre kellett elszállítaniuk. Pálmafák törzsein görgetve, kötelekkel húzták ôket. A köteleiket egy, a szigeten ôshonos fa rostjaiból készítették.

A gazdag és termékeny szigeten a virágzás korszakában hétezer, egyes becslések szerint húszezer ember élhetett. A pusztulás nem hirtelen következett be. Kb. 800 környékén kezdték irtani az ôserdôt, a fa eleinte fôleg kenuk építéséhez és tűzifának kellett. A kôszobrok 1200-1500 között készültek. A görgetésükhöz használt pálmafa nem sokkal 1400 után végleg kiveszett a szigetrôl. A kötelek készítéséhez használt fa is kihalt, az utolsó, hírmondó példány a XX. században pusztult ki. A XV. századra nemcsak a pálmafák lettek oda, hanem letarolták az ôserdôt, valamennyi fafajtájával együtt. A szigetrôl szinte az összes fa eltűnt. Nem tudtak újabb kenukat építeni, az étrendbôl ettôl fogva hiányoztak a tengeren fogott halak. Kiveszett az összes ôshonos szárazföldi madár, eltűnt a tengeri szárnyasok jó része is.

A szigetlakók élelmét ezek után a mezôgazdasági termelés adta. Húsként ott volt a szigetlakók által hozott tyúk. A termékeny földeket gyorsan pusztította az erózió és a talaj egyre soványabb termést adott. Az emberek éhezni kezdtek. Lázadások törtek ki, elsöpörték a vezetô rétegeket, az arisztokráciát, a papságot. Felbomlott a rend, a nagycsaládok egymásnak estek, tombolt az erôszak, elterjedt az emberevés.

A megdöbbentô történetet megismerve jobban megérthetjük, mit jelenthet az, hogy az ember megrontja a világot. A bálványszobrokat emelô, csak önmagukkal törôdô, magukat felmagasztaló, rövidlátó emberek nemcsak közösségüket tették tönkre, hanem a természetet is. Felfoghatjuk, mit jelenthet az, hogy a bűnben élô ember eltűnik a Földrôl, hogy az apák bűnei miatt a fiak bűnhôdnek.

Más szigeteken valóban paradicsomi körülményeket találtak a felfedezôk. Nem szükségszerű az, hogy egy civilizáció elpusztítsa magát. A Húsvét-szigeten a tragédia oka az emberi rövidlátás. Mérlegelnünk kell lépéseink következményeit, nem maradhatunk meg, ha csupán a mára gondolunk. Az ember szó görög megfelelôje, az antroposz eredeti jelentése szerint a felfelé tekintô, a jövôbe nézô, a célt keresô lény jellemzôje. Az emberi civilizáció alapja éppen az, hogy az ember messzebbre, a távolabbi jövôre is tekint.

A Húsvét-szigeten élôk okosak lehettek, bölcsek nem. Az okos a dolgok közötti logikai kapcsolatokat, ok-okozati összefüggéseket vizsgálja, a bölcs inkább a dolgok, mintázatok közötti hasonlóságokra figyel. Míg az okos gondolkodáshoz elég a logika és némi képzelôerô, addig a bölcs megfontoláshoz a logika mellett még nagyon sok tapasztalatra, ismeretre és jókora képzelôerôre is szükség van. Míg az okos gondolkodás csak az egyszerű vagy leegyszerűsíthetô rendszerek vizsgálatára alkalmas, addig a bölcs gondolkodás a bonyolult, nagyon összetett dolgok elemzésére is használható. Az okosan gondolkodó képes arra, hogy egyszerűbb dolgokat ésszerűen áttekintsen, jól megértsen, megoldjon, a mában boldoguljon, sikeres legyen. Megmaradni viszont csak olyan civilizáció maradhat, amelyet a bölcsesség kormányoz, mert a bölcs ember képes arra, hogy a távolabbi jövôre is tekintsen. Tudjuk jól, hogy a bölcsesség kezdete az Úrnak a félelme.

A mai világunk a Húsvét-sziget nagyban, a szoboremelések fénykorának végén. Bálványai a piac, a haszon. A piac, a gazdaság működtetôje alapvetôen fontos. De nem lehet bálvány, fontosabb nála az ember boldogsága, az élete, a természet rendje és az Isten. A piac természeténél fogva csak a jelenre figyel. A fejlett országok meghatározó gondolkodásmódja az okosság. A globalizáció az egyformává tett világra törekszik, amelyben mindenütt ugyanazokat a termékeket -legyen az élelmiszer, élvezeti cikk, gépkocsi-, vásárolják, ahol ugyanazokat a filmeket nézik, ugyanazokat a zeneszámokat hallgatják. A nagyszámú, futószalagon gyártható terméket ugyanis gazdaságosabban lehet elôállítani és eladni. Az embereket a tudatipar, az antroposztól oly idegen eszmék állandó sulykolása veszi rá ennek a tarthatatlan és emberhez méltatlan életmódnak a követésére.

A demokrácia csak megfelelô, intézményesített szellemi irányítással működhetne fenntartható módon. Ha az emberek gondolkodását a tudatipar eszközei, mint a reklámok, a bulvársajtó, a kereskedelmi tévék és hasonlók határozzák meg, akkor az a civilizáció pusztulásra van itélve. A történelmi tapasztalat szerint ugyanis az egyforma igényű, szokású, gondolkodású és tudású emberek társadalma, az általuk alkotott civilizáció sérülékeny. Az egyformává gyúrt civilizációt már kisebb külsô változások is elpusztíthatják mert egy sokszínűséget, sokféleséget nélkülözô rendszer nem tud alkalmazkodni a külsô feltételek változásaihoz. A világ pedig manapság félelmetes ütemben változik.

A természetes környezetünk nem csupán helyi, hanem bolygó méretű romlása, a fajok sokféleségének nagymértékű csökkenése, a termôtalaj pusztulása mind az emberi élettér zsugorodásával jár együtt. A levegô és a vizek szennyezése, környezetünk mérgezése mai jelenség, a csak kôszerszámokkal rendelkezô húsvét-szigetiek eddig nem jutottak.

Amíg környezetünk romlásának hatása évtizedek során válik egyre fenyegetôbbé, az erôforrások felelôtlen pazarlása miatt, amit a globalizáció csak serkent, máris mély válságba jutottunk. A tengeri halászat hozama a túlhalászás miatt máris gyorsan csökken. Például az Atlanti-óceánban a tôkehal fogások hozama 1972 óta ez évre csaknem a nyolcadára zuhant vissza. A világ mezôgazdasági termelése lehetôségei határán ingadozik, a talajok pusztulása és az édesvíz hiánya miatt a gabonatermelés is visszaesôben van. A világ erdôvel borított területei 30 év alatt 12%-kal csökkent, gondoljunk most vissza a húsvét-szigetiek erdôirtásaira. Ráadásul a mai termelés és életmód fenntartásához nincs elég energia és nem is látjuk, hogy honnan lehetne. A világ kôolajtermelése már nem vagy alig növelhetô, sôt néhány éven belül, 2008-tól kezdve évi 2-3%-al csökkenni kezdhet. Pár évtizeden belül a földgázmezôk is kimerülnek, Észak-Amerika földgázkészleteinek apadása akár egy-két éven belül komoly ottani energiaválsághoz vezethet.

A világ mezôgazdasága messzemenôen épít a kôolaj és földgáz használatára. A mezôgazdaság gépesítése, a műtrágyák és növényvédôszerek alkalmazása a terméshozamokat két-háromszorosára emelte és ennek eredményeképpen Földünk lakossága rohamosan nôhetett. Az olaj- és földgázkészletek szűkössége miatt az olaj- és földgázárak többszörösükre emelkedhetnek. Az egyébként is szegény és eladósodott országok mezôgazdasága lesz az elsô, amely a növekvô energiaárakat nem tudja megfizetni. Ez az élelmiszertermelés erôteljes csökkenésével, emberek számillióinak, milliárdjainak gyengén tápláltságával, éhezésével és pusztulásával járhat együtt. A fentiek miatt megindult a világpolitikai szintér gyors átrendezôdése. Az Egyesült Államok a fenyegetô olajválság miatt közvetlen ellenôrzése alá akarja vonni a közel-keleti, közép-ázsiai olajtermelést, ez lehet a készülôdô iraki háború igazi oka.

A globalizáció káros hatásai és a civilizációs összeomlás veszélye ellen egyaránt védekeznünk kell. A világválság elsôdlegesen szellemi válság, a környezeti és nyersanyagválság csak ennek következményei. Meg kell ôrízzük magunkat és kultúránkat. Meg kell tartani népünket és országunkat. A Kárpát-medencében élôk másokhoz képest sokkal jobb helyzetben vannak. Az itteni föld gazdag termést ad és a környezetpusztítás sem akkora, mint másutt. Az itt élô népek különösen a közelgô válság esetén lesznek nagyon egymásra utalva. Nem szabad megengednünk, hogy kivülrôl újra feszültségeket keltsenek az itt élôk között.

Nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a mammonnak. Újuljunk meg keresztyén hitünkben és annak szellemében legyünk minél éberebbek. A szeresd felebarátodat, mint tenmagadat könnyebben felfogható parancs, mint az, hogy szeresd a Te Istenedet teljes szivedbôl és teljes lelkedbôl és minden erôdbôl és teljes elmédbôl. Az Isten iránti szeretet magában foglalja, hogy szeressem, óvjam, gondozzam Isten teremtett világát. Műveljem és ôrízzem.

Ne érezzük magunkat tehetetlennek. Bízzunk az Úrban és cselekedjünk jót. Átmeneti korszakokban még a nagyon kis változások is nagy átalakulásokhoz vezethetnek. Ezért nem gondolhatjuk azt, hogy egyetlen ember úgysem számít és az erôfeszítéseim úgyis hiábavalóak. Ilyen idôkben mégjobban igaz, hogy legyünk hasonlatosak a mustármaghoz vagy a kovászhoz. Valamennyien személyesen is felelôsek vagyunk azért, hogy milyenné válik világunk.

Irta: Vegh Laszlo

2 barat es a haboru

2010-12-04T15:49:00.000+01:00

-Te Pista, biztos forrasbol tudom, hogy novemberben elkezdodik a 3. vilaghaboru. Neked mi az elso gondolatod?

- Meglatogatnam, egy regi baratomat, egy jot beszelgetnek vele. Van egy lany aki reg ota tetszik. Elmondom neki mit erzek iranta. Soha nem tudtam oszinte lenni edesanyammal, de most megyek es elmondom neki azt ami vagyok, ugy erzem megerdemli. Reg ota vagyom ra hogy meglatogassak egy kicsi falut, de soha nem tettem. Elmegyek es megnezem milyen is az a falu. Mindig szerettem volna onfeledten tancolni enekelni, de soha nem volt batorsagom hozza. Most nem fog erdekelni. Megyek es tancolok enekelek. Van egy indiai etel amit szerettem volna megkostolni, de soha nem tettem, mert kellett a penz a lakasba. Megyek es eszek egy jot. Megalazva ereztem magam a fonokom altal, nem ereztem jol magam a munkahleyemen. Sok nehez pillanatot, orat, napot, hetet, evet okozott mar nekem. Megyek felmondok. Nekifogok faragni. Mindig is ereztem hogy szeretnek faragni, de nem tettem mert minden idomet energiamot es kedvemet felemesztette a regi munkahelyem es a lakasujitas amibe evek ota folyamatosan beleolom mindenm idomet es energiamot. Szivem melyen mindig azt ereztem, hogy termeszetkedvelo ember vagyok, hogy szeretnek menni a hegyekben gondtalanul celtalaunl setalva lassan, gyonyorkodve a szinekben, a madar dalaban, a nyari szello simogatasaban, az eg kek tengeren gondtalanul lebego kover felhokben. Soha nem volt idom ra....Soha tobbet nem fogok hazudni. Mindig csak az igazat mondom. Nem hagyom a hazug szavat, hogy e ngem vagy mast hatraltasson. Az igazat mondom akkor is ha orom, akkor is ha faj. Megalkuvo voltam. Megtanultam mit kell mondani es azt mondtam. Soha nem adtam szavat megerzeseimnek, mindig gyozott az esz, mindig gyozott a sablon.

Szeretnek lo hatara ulni, vagtatni mint a szel. Gyorsabban mint a gondolat, gyorsabban mint a felelem! Gyorsabban mint a szomoru mult emleke ahogy kepes szaguldani utanam. Gyorsabban mint a jovo gyotro aggaszto gondolata szaguld, feldult ideges agysejtjeim mellett!!!Mindig feltem lo hatara ulni! Mi lesz ha elvet? Mi lesz ha kitorom a nyakam, mi lesz ha orok eletemre lesantulok.Mi lesz ha a tiszta nadragom atveszi a lo tragyaszagat. Mi lesz ha loszor kerul a legutjaimba???Mindig tul veszelyesnek talaltam. Soha nem mertem meg a kozelebe sem menni. Bar a lelkem minden rezzenesevel arra vagytam, hogy egyszer vagtassak mint a szel....megyek, es kiprobalom. Nem erdekel semmi, hagyom a szivem vagtatni. Legalabb egyszer az eletben!!!!Viszek a lanynak viragot megcsokolom arcat nem baj ha visszautasit. Legalabb egyszer hagytam a szivem beszelni, dalolni, tancolni es vagtatni! Ezt fogom tenni.

- Pista te nagyon hulye vagy! Neked ehhez egy vilaghaborura volt szukseged?

... es te?... te mennyire vagy hulye?

Forra's

A reklam helye. Antalffy Tibor konyvek nalam.

2010-12-02T18:49:00.001+01:00

Felhivas! Kedves Barataim !

Az alabbi 5 konyvet (tobb peldanyban is) lehetosegem van nagyon kedvezmenyes (előállítási áron) megvasarolni (15 lej korul). Az iro kiadoja csodbe ment ezert kenytelen most, a meg megmaradt peldanyokat eladni. Ezert fodulok hozzatok, hogy akit erdekel barmelyik konyv az jelentkezzen nalam az elkovetkezendo 5 napban es vallalom a Magyarorszagrol valo hazaszallitast, majd Kolozsvaron, Gyergyoszentmikloson, Csikszeredaban az atadast. Nagy tiszteloje vagyok Tibor bá- nak, igazi nagytudasu, gazdag elettapasztalattal rendelkezo szemely. Tobbet megtudhattok rola ahttp://www.antalffy-tibor.hu/antalffy-ti

bor/ linken.

Ha barmi kerdesetek van, forduljatok bizalommal hozzam. (ec.pal.levente@gmail.com)

Szep napot. Kek eget

Dec.4.-5. legkesobb ertesitsetek.

1. Szeretném, ha sokáig dobognál

Ez nem egy egyszerű ismeretterjesztő könyv, ez az életben maradás stratégiájának szavakba öntött formája. — Ez a könyv az életünkről szól, arról a néhány évről, amit a Földön eltöltünk, és amit szeretnénk kellemesen, betegségmentesen végigélni, és egy kicsit tovább élvezni, mint a statisztikai átlag. Miért írom ezeket? Mert a magyar statisztika azt mutatja, hogy közülünk minden második embert a saját szíve viszi a sírba, amiben a legszomorúbb az, hogy ennek nem kellene így lenni, hiszen a szívkoszorúér meszesedésnek biztos előjelei vannak az emelkedett koleszterinszint és vérnyomás formájában. De mi van akkor, ha a szíved bizonyos mértékben már beteg? Ebben az esetben ez a könyv számodra is érthető formában ismerteti a betegség lényegét, és az élet meghoszszabbításának módját. Ne mond, hogy ez téged nem érdekel! A vietnámi háború során elesett amerikai katonák boncolásánál derült ki, hogy a koszorúerek elmeszesedése már a 18-20 éves fiatal férfiaknál elkezdődik.

2.Mi volt előbb Isten vagy Ősrobbanás

A könyv címét, Mi volt előbb Isten vagy Ősrobbanás? a Következőképpen kell értelmezni: vajon Isten az Ősrobbanással teremtette-e a Világot, vagy az Ősrobbanás isteni teremtés nélkül következett be, majd 13,7 milliárd évvel később a színen megjelenő Ember alkotta meg magának az istent. Arról van szó, hogy a talány megfejtéséhez ily közel még sose került az Ember mint most, az Ősrobbanás felfedezésével. A jelek szerint a Világmindenség olyan precíz, kiegyensúlyozott alaptörvényekkel jött létre (teremtődött?), hogy az intelligens élet megjelenése törvényszerűnek tűnik. Néhányan ezt még szkeptikusan fogadják, de egyre több kozmológusnak tükrözi a véleményét. Az Isten és Ősrobbanás konfliktusának kibogozása során teljes mértékben nem bízhatunk a tudósokban, akiktől tévesen tételezik fel, hogy előbb vagy utóbb minden kétséget kizárva megmondják a helyes választ, ahogy ezt megtették a múltban sok más témával kapcsolatban. Ugyanis a helyzet most merőben más…….folytatás a könyvben.

3.A jövőnk véget ért!

Az már senki előtt se kétséges, hogy pillanatnyilag a társadalmat veszélyeztető legnagyobb kihívás a világmérető gazdasági válság. Amennyiben a bajok gyökeréig akarunk lemenni, akkor észre kell venni, hogy valójában a válság oka a túltermelés, amit a szabadpiac önszabályozásában való hit hoz létre. A dogmához szorosan hozzátartozik, hogy az államnak nem szabad beavatkozni a gazdaságba. 2008 őszén, amikor a válság fekete felhői már felettünk lebegtek, Alan Greenspan megjelent a kongresszusi vizsgálóbizottság előtt, ahol Henry Waxman szenátor Greenspan homályos válaszát tisztázni akarta. „Vagyis, Ön rájött arra, hogy a világról alkotott képe, ideológiája nem fedte a valóságot, más szavakkal, rossz volt?” Amire a FED (amerikai jegybank) volt elnöke azt válaszolta: „Ez a megfogalmazás abszolút precíz.” Greenspan, a legfőbb kapitalista, tehát kijelentette, hogy a szabadpiac elmélete hamis. Ennek ellenére az oligarchák körmük szakadt táig ragaszkodnak hozzá. Ez természetes, mivel profitot akarnak. Profitot pedig csak termeléssel lehet elérni. Az termelés túltermeléshez vezet, amit csak háborúval lehet megszüntetni. Voltak is háborúcskák szép számmal az elmúlt 60 évben, de most akkora a válság, hogy egy-két pici háború nem hoz megoldást. Marad a III. világháború? — Ugye, ugye, nem kellett volna feltalálni a nukleáris fegyvereket, akkor most nem lennénk ekkora bajban.

4. Született nők

Ez a könyv tulajdonképpen 65 novella gyüjteménye, vagyis nem egy regény, hanem 65 egymással nem összefüggő apró történet. Egyetlen egy dolog közös bennük, minden egyes történet főhőse egy nő. Máskülönben valamennyi novella a NŐ valamilyen tulajdonságát mutatja be. Ebből azonban nem következik az, hogy aki elolvassa ezt a 65 novellát, az megismeri a nőket. Ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy a Nő megismerhetetlen. Lehet, hogy tévedek, de nem adom fel. A honlapomon a “Született nők” címlapja alatt időnként újabb és újabb történeteket vagy eseményeket teszek közzé, melyek mind azt célozzák, hogy a nőkkel kapcsolatos történetekkel foglalkozó könyv sose lehet teljes.

5.Irány Ausztrália

Tudod-e, hogy Ausztráliában: négy év ott-tartózkodás után kérheted az állampolgárságot?, hogy kivándorló vízum kérésed pontrendszer alapján bírálják el?, hogy a nyugdíjjogosultsághoz mindössze 10 év munkaviszony szükséges?, a rokkantnyugdíj jogosultsághoz elég egyetlen munkában eltöltött nap?, hogy az első 210 angolórád költségét az állam fizeti? De azért nem minden fenékig tejfel! Például a lakás, vagy lakásbérleti díja a hazai áraknak a többszöröse. — Ha viszont csak érdekes tájakat akarsz látni és ragyogóan akarod magad érezni, akkor Ausztrália az a hely, ahol ezt mind megtalálod. Különben a könyv teli van vicces történetekkel és szomorú emberi sorsokkal. Egy biztos, ha elolvasod, sokkal többet fogsz tudni Ausztráliáról, mint eddig.

Miért vagyunk?

2010-10-03T23:17:00.000+02:00

Napjainkban egyre több gondolkodó ember teszi föl magának a kérdést, illetve hozza szóba, hogy mi, emberek miért vagyunk itt a Földön? Milyen célt töltünk be? Ki és miért teremtett minket? Van, aki ennél is kritikusabban kutat, azért vagyunk, hogy most megsemmisüljünk? A nehezedő életkörülmények, az egyre kilátástalanabbnak tűnő jövő miatt sokan a vallások felé fordulnak, ott találnak menedéket, de többnyire nem az európai, történelmi egyházak felé, hanem hihetőbb misztikumot sugalló keleti egyházak felé, vagy olyan keresztény alapú gyülekezeteket vesznek célba, amelyek papjairól nem derül ki egymás után sorba, a kiskorú hívők sérelmére elkövetett pedofília.

Tehát, miért vagyunk a Földön, mi a szerepünk? A boncolgatást azzal kellene kezdeni, hogy ez a kérdés vajon tudományos-e, vagy filozófiai? És akkor már is leakadtunk. Rendelkezésünkre áll egy Darwinizmus, ami megmagyarázza, hogyan lettünk, de maga Darwin se tudott válaszolni arra, hogy a Fajok eredetének folyamatára miért kerülhetett sor. mert egy isten úgy akarta? Mert egy isten megteremtette a kezdeti feltételeket, „belendítette a masinát” és a többi már ment magától? Tudományosan nemigen jutunk tovább. A ma élő legnagyobb elméleti fizikusok egyike, Stephen Hawking azt mondta, hogy egy bizonyos ponton túl az asztrofizikát fel kell váltani a teológiának. Marad tehát az empirikus megközelítés

Javaslom, nézzünk körül! A Földön sok millió faj létezik az egészen primitívtől a főemlősökig (amennyiben önmagunkat nem számítjuk). Valamennyi fajnál azt fogjuk látni, hogy az életben maradáson kívül a legfontosabb feladatának a fajfenntartást (szaporodást) „tekinti”. Leírok egy személyes tapasztalatot, ami nagyon jól tükrözi ezt az állítást. Éles kapával a gyökér felett kivágok egy virágzó gyermekláncfű bokrot, és otthagyom. 2-3 nap után azt tapasztalom, hogy a kivágott bokron a virágok becsukódtak és a holt növény leveleiben lévő energia felhasználásával a magok kifejlődtek. Ezek szerint a szerves lények „feladata” a Földön az utódok létrehozása.

Van-e ezen megfigyelésen kívül más, ami aláhúzhatná az állításomat? Igen, van. Egy bizonyos életkor után az embert egyedül az elégíti ki, ha van utóda. Ez még akkor is igaz, ha ez az „utód” messze nem teljesíti a vele szemben támasztott elvárásokat. Személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy idős korban lelkileg sokkal jobban szenved az, akinek nincs gyermeke, mint akinek „rossz” gyermeke van.

És akkor elérkeztünk korunk nagy problémájához. Ha ennyire sötét a jövő, mint amennyire (az én írásaimból is) látható, akkor szabad? lehet? érdemes? gyereket nemzeni? Az én válaszom egyértelműen IGEN. Nem az a „kötelességünk” hogy a gyermekünk gazdag legyen, hogy jó állása legyen, hogy biztos megélhetése legyen, hogy vegyünk neki egy lakást, hogy biztosítsuk a jövőjét, és sorolhatnám az oldal aljáig. A „kötelességünk” mindössze az hogy LEGYEN. A többi a természet dolga.

Forrás: http://www.antalffy-tibor.hu/

A közgadászokról

2010-07-20T14:19:00.000+02:00

“a közgazdák egy hajóban eveznek Kolumbusszal, aki amikor elindult, nem tudta, hogy hova indul, amikor utazása céljához érkezett, nem tudta, hogy hol van, és mikor visszaérkezett, nem tudta, hogy hol járt.”

A gazdaság végleges válsága

2010-07-16T14:53:00.002+02:00

Vázlat a gazdaságról

Ez a vázlat a rövidség kedvéért durván leegyszerűsített, de remélem, alapjában nem torzít.
Gazdasági rendszerünk ördögi kör, vagy inkább spirál, amely gyorsuló iramban halad az egyre értéktelenebb termékek előállítása, a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek kiélezése és létfeltételeink elpusztítása felé. Három fő szereplője a tőke, a termelő és a fogyasztó. A kereskedelmet az egyszerűség kedvéért itt a termeléshez sorolom.
Ezek szerepek, nem pedig személyek vagy csoportok. Egy-egy személy általában két, nem ritkán három szerepet is játszik egyszerre. Fogyasztók vagyunk, de egyszersmind termelők, ha van munkánk, s gyakran még tőkések is, ha van megtakarított pénzünk. Tehát ha termelőkről beszélünk, akkor önmagunkra mint termelőkre gondolunk, ha fogyasztókról van szó, akkor magunkról mint fogyasztókról beszélünk.
A tőke, a termelő és a fogyasztó egy öntudatlan és szinte szabályozhatatlan gépezetet alkot, amely önműködően sodorja világunkat a pusztulás felé. A három szereplő közül a fogyasztónak jut még aránylag a legtöbb szabadság, ezért döntései különlegesen nagy súlyt kapnak.

A termelő létérdeke, hogy termelhessen. Termelni akkor lesz módja, ha termékeire igényt tud teremteni a fogyasztók körében. Ha tovább szeretné termelni, amit eddig, akkor olyan fogyasztókra van szüksége, akiknek még vagy már nincs birtokában a cikk, amit előállít. Ha tömeggyártásban készült termékeivel elárasztotta a piacot, gondoskodnia kell róla, hogy azok mielőbb javíthatatlanul elromoljanak, s a fogyasztó kénytelen legyen újat venni.
Sokszor ez nem elég, s a termelő kénytelen olyasmit gyártani, ami még nincs a piacon. Mivel a valós fogyasztói szükségletek jobbára már kielégültek, a fogyasztó átformálásával kell új igényt teremtenie arra a termékre, amit gazdaságosan képes előállítani. (Ne dőljünk be a nekünk hirdetett piaci ideológiának, amely szerint a termelés a fogyasztó szükségleteit elégíti ki. Szükségleteink többségét már régóta a termelő teremti saját igényeinek megfelelően, a tudatipar segítségével.) Új szükségletet legkönnyebben a puszta újdonság iránti igény gerjesztésével és meglovagolásával teremthet, a termék újdonságát pedig egyszerűen egy új, tetszetős formatervvel érheti el, esetleg valamilyen további, lényegében fölösleges kényelmi funkció felkínálásával. Az újítás a termelőnek többletköltséget (főként reklámköltséget) jelent, s mivel, piacképességét megőrzendő, árait nem emelheti jelentősen, ezt a költséget másutt kell behoznia. Rosszabb nyersanyagokból, egyszerűsített eljárásokkal, összecsapott munkával kell termelnie, dolgozóinak bérét lenyomva (például azzal, hogy a termelést szegény országokba költözteti, vagy igénytelen vendégmunkásokat, olykor – szó szerint! – rabszolgákat foglalkoztat), munkásaiból egyre nagyobb teljesítményt kell kisajtolnia, s a fölösleget elbocsátania. Mindez egyre csillogóbb, de ócskább és rövidebb élettartamú termékeket eredményez, mellé mind súlyosabb társadalmi egyenlőtlenséget.
A növekvő társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség ma annyit tesz, hogy a javaknak legfeljebb 20 %-án osztozik az emberek 80 %-a, és viszont: a javak 80 %-ával az emberek 20 %-a rendelkezik. Ez éppúgy vonatkozik a Föld szegény és gazdag országai vagy kontinensei közti viszonyra, mint egy-egy országon belül a szegény és gazdag rétegek viszonyára. Folyamatosan romló arány. S mivel a gazdaságosság jegyében mind több ember szorul ki a termelői szférából, ugyanakkor a gazdaság működéséhez minél több fogyasztóra van szükség legalább minimális vásárlóerővel, ezért egyre nő az eltartottak, kiszolgáltatottak száma, akik nem munkájuk ellenértékeként, hanem valamilyen segély formájában kapják meg a gazdasági vérkeringésben való részvételükhöz szükséges vásárlóerőt.
A termelésnek (ami ma gazdasági szükségszerűségként alapvetően tömegtermelést jelent) minél szélesebb fogyasztói rétegre van szüksége. Vagyis a termelő jobbára a folyamatosan szegényedő tömegeknek dolgozik, akiknek mind kisebb a vásárlóereje. Így a termelők piaci versenyében egyre kisebb szerepet kap a minőség és tartósság, s hovatovább az egyedüli versenytényező az alacsony fogyasztói ár marad, ami szintén a termékek szakadatlan romlásához vezet.

A szükségszerű tömegtermelés egyik súlyos következménye, hogy a kereskedelem szerepe rohamosan nő. Termékeket leggazdaságosabban előállítani csak a legnagyobb mennyiségben lehet. E mennyiség számára helyben nincs elég fogyasztó, tehát a terméknek mind távolabbi piacokat kell meghódítania, az ottani termelés leverésével. Gazdasági gyarmatbirodalmak alakulnak ki, amelyek urai immár nem egyes nemzetállamok, hanem vállalatok, érdekcsoportok. Az áruknak egyre nagyobb utat kell megtenniük a termelőtől a fogyasztóig, az új piacokat egyre költségesebb megszerezni, egyre nehezebb eladni az egyre fölöslegesebb termékeket, s így a szállítási, a reklám- és más kereskedelmi költségek a termékek árának mind nagyobb hányadát teszik ki. A terméknek egyre rosszabbnak kell lennie ahhoz, hogy az ára ne emelkedjék. S hogy a romlás ne legyen botrányosan feltűnő, mindig valami fontosnak kikiáltott újítással kell társítani. A termelői demagógia igyekszik elhitetni velünk, hogy a termékek élettartama azért rövidül, mert mire a termék tönkremegy, addigra már amúgy is sokkal korszerűbb gyártmányokra lesz szükségünk.
A rossz és rövid életű termékek előállítása ugyanannyi nyersanyagot és energiát kíván, mint a jó és tartós termékeké, de sokkal sűrűbben. Ebből következően ugyanakkora használati értékért egyre nagyobb árat kell fizetnünk világunkból, létfeltételeinkből, sőt pénzben is. Akkor is, ha a termékek ára esik. Annyi idő alatt, ameddig valaha egyetlen tárgy kitartott, ma kettőt, hármat vagy tízet kell vennünk belőle.
A gazdaság szempontjából mindez kifejezetten előnyösnek számít. Az egyre rosszabb, ezért egyre sűrűbben újratermelendő áruk több termelést és fogyasztást kívánnak, gyorsul a pénz körforgása, s a hivatalos közgazdaságtan ezt a folyamatot nevezi gazdasági fejlődésnek. Értékesebb, tartósabb termékek előállítása e rendszerben hanyatlásnak minősülne.

A közgazdaságtan egyébként messze lemaradt korunk égető kérdései mögött, s a gyakorlatban sokszor inkább káros, mint hasznos szerepet játszik. Csak a könnyen számszerűsíthető minőségekkel foglalkozik, fogyasztásunkat és a pénz forgását veszi figyelembe, ezzel méri életszínvonalunkat. Egy tankhajó elsüllyedése, vagy bármilyen természeti katasztrófa GDP-ben mérve gazdasági növekedést jelent, mivel további pénzforgalommal jár. Egyesek újabban kísérleteznek élethűbb mérőszámokkal, amelyek a fontosabb létminőségekkel is számolnak: foglalkoztatottság, szabadidő, közbiztonság, a válások és csonka családok száma, droghasználat, egészségszínvonal, tiszta víz, levegő stb. Arra a megdöbbentő eredményre jutottak a „fejlett” nyugati országokat vizsgálva, hogy míg a GDP-ben mért életszínvonal a 20. sz. második felében a többszörösére emelkedett, életminőség tekintetében a helyzet nagyjából fordított arányban romlott. A GDP bűvölete a legrosszabb irányba hajt bennünket.

A termelő s a működtető tőke legfőbb érdekei közé tartozik a nyersanyagok árának minél alacsonyabb szinten tartása, s a költséges létvédelmi (környezetvédelmi) intézkedések mellőzése. Durva, de nem félrevezető egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy a média és a politikai hatalom a tőke kezében van, s ezáltal könnyen eléri, hogy az elvileg köztulajdonban lévő, vagy nem is birtokolható nyersanyagok – az élő és élettelen természet – ára irreálisan alacsony maradjon, ami a természet helyrehozhatatlan kizsákmányolásához és elpusztításához vezet. A médián és politikán át éri el a tőke és a termelő a létvédelmi szempontok elnyomását is.

Vajon gonosz a termelő, vagy tudatlan? Nem. Egyszerűen rákényszerül minderre. Rákényszeríti a fogyasztó, aki nem venné meg jó minőségű és tartós termékeit a szükségképp sokkal magasabb áron, főként pedig rákényszeríti az őt működtető tőke.
Mai helyzetünkben a gazdaságos termelést megkezdeni általában csak akkora beruházásokkal lehetséges, amihez jelentős hitelre van szükség. A hitelt a tőke adja (az egyszerűség kedvéért nevezzük banknak), mégpedig kamat fejében. Ha a termelő nem kíván kamatot fizetni, a banktól nem kapja meg a létéhez, működéséhez szükséges hitelt. Ha viszont elfogadja a kamatfizetési kötelezettséget, akkor feltétlenül kell profitot is termelnie: terméke árából fedeznie kell a következő termék előállításának költségeit, törlesztenie a hitelt, s ezen kívül még a hitel jelentős kamatát. Vagyis bizonyos értelemben mindig többet kell kérnie a termékért, mint amennyit az ér, s ez is gyorsuló értéktelenedéshez vezet.
A termelő ezen nemigen változtathat. Ha egy vállalat legfőbb döntéshozói más, nem profitorientált rendszer mellett döntenének, a tulajdonosok, részvényesek kirúgnák őket, s minden menne a régiben, új emberekkel. Ha mégis sikerülne más rendszerre áttérniük, valószínűleg csődbe mennének.

Akkor hát a tőke, a bank hibája mindez? Vajon gonosz a bank, vagy tudatlan? Nem. Őt saját befektetői kényszerítik arra, amit tesz, s e befektetők részben mi magunk vagyunk. A kör bezárul. Ha egy bank új, profit nélküli gazdasági rendszer megalapításával kísérletezne, nem fizethetne nekünk kamatot, mi pedig kivennénk a pénzünket, és másik bankba tennénk. A bank tönkremenne, s az virágozna tovább, amelyik kitart a jelenlegi, pusztító és önpusztító rendszer mellett. A rendszer tökélye iszonyú. Bár ma már mindenki, a leghatalmasabb döntéshozók is látják a szakadékot, ami felé halad, senki nem tehet a rend ellen érdemben, mert mindnyájan szorosan bele vagyunk fonódva. A lázadók sikertelenek, mert külső okokat keresnek, csoportokazt, államokat vagy régiókat neveznek ki bűnbaknak, s nem veszik észre, hogy saját mindennapi életük is a rendszert támogatja.

Létveszélyessé lett gazdaságunk kordában tartását sokan a politikai irányítástól remélik. Attól tartok, hiába. A gazdaság világunk legnagyobb hatalmává lett, a médiát, a politikát, a nemzetállamokat egyszerűen felvásárolja. A demokrácia csak kulissza. A tömeg azok kezébe adja a politikai hatalmat, akik a legnagyobb összegeket költhetik választási kampányukra és intézkedéseik fényezésére, a legdrágább reklámszakembereket megvásárolva. A vesztes pártok sosem azt kérdezik, hogy ha nem a mi programunkat, akkor hát mit kívánnak az emberek?, hanem azt, hogy hol rontottuk el a kampányt?
A kampányhoz a pénzt a tőke adja, annak fejében, amit a majdani kormánytól megkövetel. A négy évre választott kormányok egyébként sem vehetnek figyelembe hosszú távú szempontokat. Gyors „sikert” kell felmutatniuk, így rablógazdálkodásra kényszerülnek. A pusztító gazdaság megfékezése szegényedéssel jár, s amíg a fogyasztók nem készek áldozatra, addig minden efféle intézkedés rendkívül népszerűtlen. Ilyen programmal egyetlen pártnak sem lenne esélye a választásokon.
(A lényegről eltereli a figyelmünket, hogy politikusaink tekintélyes hányada saját hasznára rabolja ki vagy adja el az országot, s ezért azt képzeljük, hogy szegényedésünk e nélkül elkerülhető lenne.) Az első lépés tehát mindenképpen a fogyasztói szemlélet változása.

Természetesen a fogyasztó sem szabad. Kényszeríti őt egyfelől a termelő a maga szűkös kínálatával, mert ugyan fölöslegesen nagy a választék a szükségtelen termékekből, de a szükségesekből annál kisebb. Kényszeríti a termelő a médián át a tudatformálás minden eszközével, legfőképp pedig kényszeríti saját egyre romló anyagi helyzete.
Ezzel együtt a tőke, a termelő és a fogyasztó hármasságában még mindig a fogyasztóé a legnagyobb döntési szabadság. A termelő, ha ellenszegül a gazdasági kényszernek, nyomban elpusztul. Ugyanez történik a tőkével és a politikai hatalommal is. Mindannyian végletesen ki vannak szolgáltatva rövid távú érdekeiknek. A fogyasztó az egyetlen, aki hosszú távú érdekei védelmében áldozhat a rövid távúakból. Ha ellene szegül a gazdasági kényszernek, nem pusztul el, csak süllyed valamelyest a (GDP-ben mért) életszínvonala. Szegényebben, ugyanakkor értelmesebben élhet, fontos ügyet szolgálva.

Sokan mondják, hogy az emberek öntudatára semmit nem lehet építeni, csakis az érdekeikre. Nem hiszem, hogy így lenne. Hogy ne múltbéli példát hozzak, gondoljunk a mai dán „nacionalizmusra”. A dánok az Európai Unió tagjaként is – amikor tehát jogi védelemre nem számíthatnak harcukban – sikerrel védik saját mezőgazdaságukat a külföldi termelők ellen, mégpedig fogyasztói áldozatvállalással. Nem vesznek külföldi terméket, míg a sajátjuk el nem fogyott, akkor sem, ha a sajátjuk olykor gyengébb minőségű, vagy drágább. S ez nemcsak Dániára jellemző.
Gondolom, nem a nemzeti eszme az egyetlen, amiért érdemes áldozatot hoznunk; fennmaradásunk ügye legalább ennyire fontos.
Az öntudat nem azt jelenti, hogy az ember saját érdekei ellenében cselekszik, hanem azt, hogy hosszú távú érdekeit a rövid távúak elé helyezi. Ez sokak szerint az emberi lét egyik fő sajátossága.
Végül pedig: nem tudom, e téren mi értelme a pesszimizmusnak, milyen hiba elkövetésétől óv minket. Van talán más választásunk?

Meg kell előznöm egy félreértést. Semmiképp sem azt akarom állítani, hogy a tőke, a termelés vagy a politika tökéletesen tehetetlen, s e területeken ne is tegyünk semmit. Nyilvánvaló, hogy minden területen meg kell tennünk mindent, ami tehető. Igen fontosnak tartom új közgazdaságtani rendszerek kidolgozását és alkalmazását, mind a tőke jobb felhasználása, mind a termelés terén, s a jobb politika még többet segíthet.
Az is világos, hogy a tőke legnagyobb koncentrátumait nem vehetjük egy kalap alá a kisember megtakarított pénzecskéjével, s az IMF, WTO szintjén a tőke már szinte szabadon dönthet világunk sorsáról. Érdemes tehát nyomást gyakorolni rá, amennyire csak lehet.
A tőkés termelés nem alkot teljesen egységes érdekszövetséget; az egyes csoportok érdekei nem ritkán ellentétbe kerülnek egymással. Ezeken a pontokon is be lehet avatkozni a rendszerbe.

Mondandóm lényege, hogy nem kell semmire és senkire várnunk. Sem hatalomra, kedvező körülményekre, sem szakemberekre vagy politikusokra. Az értelmes cselekvés lehetősége máris és mindig nyitva áll mindnyájunk előtt, fogyasztói minőségünkben. Ráadásul e minőségünkben vagyunk legszabadabbak és leghatékonyabbak. Ne higgyük, hogy olyan csekély jelentőségű, amit így tehetünk! Gondoljunk arra, hogy az ügynökök mennyi energiát fordítanak egyetlen fogyasztó megnyerésére is.

*
A probléma lényegének felfogásához hangsúlyoznunk kell azt a nyilvánvaló tényt, amiről folyton megfeledkezünk, mert figyelmünk az emberi világ határán belül reked. Ez a tény nem más, mint hogy egész gazdaságunk a természetből él. A természet elfogyasztásából élünk. A termelés is a fogyasztás része: mintegy előemészti, közvetlen fogyasztásra alkalmassá teszi számunkra a világot.
Ez csak addig lehetséges, amíg fogyasztásunk és kibocsátásunk nem lépi át a természet eltartóképességének határát. Ezt a határt már átléptük, ezért gazdaságunkat már soha többé nem állíthatjuk vissza eddigi formájába. A természetet megnövelni nem áll módunkban, így az emberi lét legfontosabb kérdéseit többé nem az emberi világon belül kell keresnünk. Fennmaradásunk nem a háborún és békén, szereteten vagy a javak igazságos elosztásán múlik, hanem azon, képesek leszünk-e szaporodásunkat, fogyasztásunkat, tevékenységünket visszafogni és átalakítani olyanná, hogy újra beilleszkedjen abba a nagyobb rendszerbe, amelyből élünk.

Forrás

Csodavárás vagy kétségbeesés helyett

2010-07-15T14:51:00.000+02:00

Az emberiség jövőjéről való gondolkodást messze túlnyomóan kétféle narratíva uralja: a fejlődés és az apokalipszis meséje. Mind ismerjük e sztorikat: ha beülünk egy sci-fi filmre a moziba, ott vagy csillagközi űrhajók vannak, de legalábbis csilli-villi számítógépek, vagy kietlen, katasztrófa utáni táj (legyen ez atomháború, klímaváltozás, vagy sokkal inkább temészetfeletti események hatása).

A fejlődés meséje végletes formában így szól: amiben ma haladunk, tovább is fogunk haladni, és ez legyőz minden gátat, megold minden mai problémát. 1969 és ’72 közt 12 ember járt a Holdon. Az akkori sajtóban szinte mind arról irkáltak, hogy az ezredfordulóra már állandó Hold-bázis lesz, és emberek járnak a Marson. Az űrprogramokat azonban a költségek miatt visszavágták. A „fejlődés logikája” azt diktálná, hogy amit egyszer az emberiség megcsinál, azt onnantól csak még jobban, még olcsóbban, még könnyebben tudjuk újra és újra megtenni. Végülis, az első holdraszálláshoz szükséges számítások javát még logarléceken végezték, és az űrhajókat mind kézzel szerelték össze. Mennyivel hatékonyabb technológiáink vannak ma! Azonban könnyen lehet, hogy messze a legtöbb dolog, amit ma egyszerűen a „fejlődésnek” tulajdonítunk, valójában véges források egyre gyorsuló ütemű kihasználásán alapul. Ez egyes esetekben nyilvánvaló lehet, de gyakran teljesen megfeledkezünk róla, bár ez szó szerint mindannyiunk életébe is kerülhet.

Ezzel eljutottunk a másik meséhez, a valamilyenfajta „apokalipszis”, a végső pusztulás meséjéhez. Következzék néhány forgatókönyv. A klímaváltozás elszabaduló önerősítő ciklusokba fut, metán szabadul fel a szibériai örökfagyból, amely a folyamatot tovább gyorsítja. Az óceánok melegedése és savasodása megöli a fitoplanktonokat, akik a bolygó oxigénjének felét termelik meg. Elfogy a termőtalaj, aminek a globális széntartalma (ami az élő humusz mennyiségét is jelzi), 150 év alatt máris a felére csökkent (ezt egyelőre a műtrágyázással ellensúlyozzuk, de földgáz hiányában ez nem tartható). Az óceánokban százmillió tonnaszám jelen lévő műanyagszemét lassacskán elkopik, és a műanyagpor bekerül a táplálékkörbe, mert maguk a polimer molekulák csak több ezer év alatt töredeznek el, és sokféle műanyag hormongátló hatása következtében az emberek (és más állatok) képtelenné válnak a szaporodásra. [lásd korábbi fordításom: Műanyag]

A legutóbbi nagy „világvége-jóslat” az ezredfordulóra vonatkozott. A számítógépek egy része csak kétszámjegyű dátummal számolt, így egyesek az egész civilizáció összeomlását képzelték el a számítógépes rendszerek „megbolondulása” következtében. Reklámok is hirdették: baj lehet, ha nem cselekszünk. Ezek hatására sokan lecserélték régi számítógépüket. Mégis voltak (főleg az USA-ban), akik az új millenniumot várva beraktároztak maguknak élelmiszerből (és lőszerekből), és saját kis bunkerükbe húzódtak. De mind tudjuk, nem történt semmi. Legalábbis semmi szokatlan. Amit a pánikoló emberek figyelmen kívül hagytak, az ez a három szó: „ha nem cselekszünk”. De adott volt a probléma, adott volt a határidő, és a számítógépes cégek rászálltak a dologra. Valószínűleg még túl is fújták az egészet, a gyors és könnyű profit reményében. A következő években meg kisebbfajta válsággal küzdött a számítógépgyártás a kereslet visszaesése miatt.

Most az állítólagos maja próféciákról beszélnek egyesek, 2012. december 21-éről. Valójában, mivel a maja számrendszer nem helyiértékes alapú, a naptáruk csak véges ideig működik. Ha élne még a maja társadalom, könnyedén megbirkóznának ezzel, egyetlen új jelet kellene csak bevezetniük az újabb kor dátumaira. Kivéve, ha számítógépeket használnak, de ekkor is biztos megoldanák a saját „Y2K-problémájukat”.

Mind a fejlődés, mind az apokalipszis meséje vonzó lehet. Az első azok számára, akik jól érzik magukat a mai világban, viszonylagos gazdagságban élnek a Föld összes emberi lakosa közt, és vágyakozva néznek az elé, hogy majd egyre csak még többet és jobbat kaphatnak. Az apokalipszis meséje a legtöbb formájában a kiábrándultaknak és elnyomottaknak szól, akik vagy egy teljes társadalmi összeomlás után tudják csak elképzelni egy épeszűbb világ eljöttét, vagy szinte azt várják, hogy a teljes káoszban majd végre csak az egyéni képesség dönt a túlélésről a képmutatás és hatalmi rendszerek helyett, vagy szinte megnyugtatja őket a kegyetlen emberiség végső hanyatlásának gondolata: „Egy néma ünnepély, ember-utáni csend” [Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz].

Azonban mindkettő egy gondolati gátat is jelent. Ha a fejlődésben vagy az apokalipszisben hiszünk, az csak csodavárást illetve kétségbeesést eredményez. Azt gondoljuk, hogy „majd megoldja valaki, valahogy, és nekem a kisujjamat se kell mozdítanom” vagy azt, hogy „úgyis reménytelen, már semmi se számít”. Az egyéni felelősség szerepét nem tudjuk jól elhelyezni ezekben a mesékben.

Ha csak ebben a két narratívában gondolkodunk, a kérdés a következő lehet: mondhatunk-e valamit, vajon melyik „győz” nagyobb eséllyel, a fejlődés vagy a katasztrófa? Azonban szerintem egyik se. A legfőbb üzemanyag, ami a „fejlődést” és a kíméletlen környezetpusztítást egyaránt hajtotta, már leszálló ágba került.

Egy harmadik lehetséges jövőképet szeretnék bemutatni, amely talán valószerűbbnek tűnik az eddigieknél, és ami az azonnali jelenre vonatkozóan is rengeteg fontos tanulságot hordozhat. Ez nem egy olyan sztori lesz, amiből könnyen filmet lehetne készíteni. Nem olyan lesz, amit bárki könnyen besorolna a már jól ismert narratívái közé, hogy „ja, erről már hallottam”. Pont ezért is létfontosságú lehet, hogy megismerjük.

A cikkemben sok kétségbeejtő állítással is találkozhatsz majd, mert én úgy látom, hogy a jelen helyzetünk tényleg sok szempontból vészes. Az ipari civilizáció jövőjével kapcsolatban nem vagyok „optimista”, az állandóan növelni való fogyasztás mániája sokkal több gondot okoz, mint amennyit megold, és a gondok legsúlyosabb részét a következő generációkra hárítjuk. Ha azonban fontosabbnak érzed, hogy a gyermekeid egészségesen és boldogan élhessenek, mint hogy autókat vezethessenek, akkor talán már túl optimistának is fogod találni a végkövetkeztetéseimet. Bár addig még egy rakás kellemetlen dologról is írok. Tarts ki!

Energia

Kezdjük a kőolajjal. Illetve már elkezdtük 1854-ben, amikor Łukasiewicz kidolgozta a petróleum lepárlásának módját, és megfúrták az első kereskedelmi célú olajkutat. (Kőolajat és aszfaltot egyébként már az ókorban is használtak, onnan, ahol szivárgott magától, és kevés utófeldolgozással.) Az olajkitermelés a kezdeti lassú emelkedés után szárnyalóra váltott, és legnagyobb lendületet az USA-ban nyert. Mígnem 1956-ban M. King Hubbert geofizikus előállt azzal az elméletével, hogy az USA olajkitermelése 1970 körül eléri a csúcsát, és onnantól lefelé ível. Sokan kiröhögték. De igaza lett. És a globális olajhozam-csúcs is elkerülhetetlen, sőt, a legtöbb jel szerint valószínűleg már túl is vagyunk rajta.

Lássuk, miért van ez így! A legfontosabb fogalom a befektetett és a kinyert energia aránya (angol betűszava: EROEI). 1930-ban, amennyi energiát befektettek a felderítésre, kútfúrásra, és finomításra, a százszorosát nyerték vissza. Ez az arány 1970-re már 25 körülre esett vissza, mivel nehezebb volt új lelőhelyeket találni, a régi kutakból már nem a természetes nyomás által ömlött az olaj, hanem pumpálni kellett, és az olajmezők mélyebb rétegeiből sűrűbb, így csak nagyobb energia-befektetéssel finomítható nyersolajat kaptak. [lásd korábbi írásom: Mekkora bajban vagyunk, és miért nem cselekszünk?]

Minden erőforrás kitermelése során először azokat a lelőhelyeket célozzák meg, amelyek a legnagyobb profittal kecsegtetnek, tehát a legjobb befektetett energia/kinyert erőforrás aránnyal rendelkezőket. Így érthető ezen arány fokozatos csökkenése. Előbb vagy utóbb minden olajmező eléri azt a szintet, ahonnan már nem éri meg új olajkutakat fúrni, mert már ezzel se növelhető tovább a kitermelés. Ekkor éri el a kitermelés a csúcsát. Ettől még a korábbi olajkutak fenntartására, és persze a feldolgozásra még kell energiát fordítani. És előbb-utóbb az arány egy alá csökken, azaz több energiát kell befektetni a kút fenntartásához, mint amennyit kinyerhetünk, és ekkor a további kitermelés teljes mértékben gazdaságtalanná válik. Tehát nem számít, hogy maradt még lenn valamennyi olaj. A technológiák fejlődése ezt a határvonalat kicsit ki tudta tolni, de nem nagyon.

Bármely más energiaforrás is hasonló mintát követhet, így egy összenergia-csúcs is bekövetkezhet. Az atomerőművekhez a hasadó uránizotópot használható mennyiségekben tartalmazó ércet egyre mélyebbről kell bányászni. Jelenleg az atomerőművekben világszerte felhasznált fűtőanyag felét adják a leszerelt hidegháborús atomfegyverek. A fúziós erőműveket gyakran emlegetik, de igazából még semmi nem látszik belőlük. Szénből még van bőven, de abból is egyre inkább csak a gyengébb minőségű, vagy nehezen bányászható. A szénkitermelés felfutása folytatódott az olajkorban is, főleg mivel az olajalapú infrastruktúra: a gépek és aszfalt és műanyagok, ezt is megkönnyítette.

A kőolajszármazék üzemanyagok szinte minden más energiaforráshoz képest könnyen kitermelhetőek, feldolgozhatóak, szállíthatóak, tárolhatóak és felhasználhatóak. Semmi más anyagot nem ismerünk, ami minden téren megközelítené az olajat. És az olaj minden más erőforrás beszerzését és használatát segítette: ércek és édesvíz, „megújuló” energia, a talaj kizsákmányolása (a monokultúrás mezőgazdálkodás hosszú távú tarthatatlanságára még visszatérek).

De mindebből még nem következik, hogy azonnal összeomlana minden az olajhozam fokozatos csökkenésével. Az üzemanyagárak növekednek, és előbb talán bedől az autógyártás, mert alig lesz már új autóra kereslet. Talán bedől sok légitársaság. Talán bedőlnek a Felesleges Műanyag Vackokat™ gyártó iparágak, és mivel a víz is drágul, az Egészségtelen Cukros Löttyök™ ipara is. Attól, hogy az infrastruktúra akadozik, még nem csődöl be minden teljesen. Amikor éppen nem jön a gáz, majd újra egyetlen fatüzelésű kályhával fűtött szobában alszik a család. Amikor épp nincs villany, újra kézzel mosunk majd a fürdőkádban. Talán ebbe nem halnánk bele.

Egyetlen autó legyártása, a tömegének kétszeresét igényli olajban, illetve ezzel egyenértékű energiát, az ércbányászathoz és a fémek kinyeréséhez, az autó minden részének megformázásához. És mindez valószínűleg több szennyezéssel jár, mint amit az autó egész későbbi „élettartama” alatt a kipufogógázok által teremt. (Bár fura, hogy az autók élettartamáról beszélünk, az emberiség élettartama meg nem izgat. Lásd Kurt Vonnegut egy zseniális könyvrészletét) Egyszerűen nem létezik környezetkímélő bányászat vagy nehézipar. És valószínűleg lehetetlen a jelenlegivel azonos számú, újfajta meghajtású autó legyártása. De azért nézzünk végig három ilyen újítást, amit leggyakrabban emlegetnek: a hidrogén, biodízel, és elektromos meghajtású autókat.

A hidrogén, mint nyersanyag nem létezik a természetben. A víz molekuláinak felbontásával lehet hidrogéngázt előállítani, hatalmas energia-befektetéssel (és az energiát valahonnan máshonnan kell nyerni). Ezután a hidrogént tárolni kell, nagy nyomáson, és hűtve, bár még így is igen robbanásveszélyes. A biodízel annyiban lóg ki a sorból, hogy nem igényli maguk a motorok átalakítását. Viszont az etanol előállítása egy hatalmas infrastruktúrát igényel, mezőgazdasági gépeket és műtrágyákat, erjesztőket és lepárlókat. Mindez egyes számítások szerint összesen több energiát igényel, mint amennyit a végtermékből vissza lehet nyerni. (És az élelmiszer rovására megy.) Tehát csak az állami támogatások miatt érheti meg pénzügyileg, de végsősoron semmit sem ér az összenergia szempontjából. Az elektromos energia tárolása rendkívül erőforrás-igényes. Előbb át kell alakítanunk például vegyi energiává az akkumulátorokban, majd vissza. És ez sose lehet 100%-os hatásfokú. És persze ennek az energiának is előbb származnia kell valahonnan. Ennyit erről.

A földhő minden praktikus szempont szerint szinte kimeríthetetlen energiaforrásnak tekinthető. Azonban itt sem minden helyszín kifizetődő a geotermikus erőművek létesítésére. Vulkánok közelében, és mélyen fekvő alföldeken érheti meg csak. És a mély kőzetekben történő hőterjedés sebessége így is egy korlátot állít.

A napelemek magas technológiát igényelnek, és olyan ritkafémeket, mint a tellúr, amely rászolgál a nevére: egy tonna rézércből egyetlen gramm tellúr nyerhető ki. A naptornyok úgy működnek, hogy hatalmas tükrök irányítják egy pontba a napfényt, ahol az így felmelegedő sóoldat termel energiát. Ehhez is magas technológia szükséges, a tükröknek automatikusan úgy kell forogniuk, hogy a Nap „mozgásának” megfelelően mindig a toronyra irányítsák a fényt.

A szélkerekek gyártásához pedig a roppant energiaigényes alumíniumból kell sok. És mind a nap- és szélenergia fontos hiányossága az, hogy előre nem tervezhető ingadozással működnek. Az elektromos energia tárolásának nehézségeiről pedig már szóltam.

Ha lenne olyan alternatív energiaforrás, ami a fosszilisakhoz képest sokkal jobb befektetett/kinyert energia arányú, akkor miért nem építik már mindenütt? Miért van még mindig egy nagy kérdőjel az „alternatív energia” után? Sokan az olajlobbi összeesküvését emlegetik. De miért nem vágnak bele gőzerővel (vagy szélerővel) maguk az olajtársaságok?

Valamennyit persze befektetnek, de ez leginkább csak kirakat. Amikor a BP (korábban British Petroleum, ami egy brit társaságból világcéggé nőtte ki magát) felvette a „Beyond Petroleum” (a kőolajon túl) szlogent, és új, zöld logót csináltatott, az új imázst befuttató reklámkampányukra többet költöttek, mint eközben megújuló energiára.

Mégis, a legtöbben úgy gondolkodnak, hogy ha majd elfogy az olaj, építünk naperőműveket. De mégis, miből? És most nem a pénzről beszélek, akármennyi papírfecnink lehet, abból nem lesz naperőmű. Valami csúnya csapdába futottunk bele, ezt néhány hasonlattal próbálom érthetőbbé tenni.

Faust

Érdemes felidéznünk egy történetet: a legendák, vagy Marlowe drámájának Faust doktorát. Faust lepaktált Mefisztofelésszel (aki Lucifer küldötte), hogy a jövőben beszolgáltatandó lelkéért cserébe 24 év földi hatalmat, az ördög szolgálatát kapja. Amikor közeleg az utolsó éjfél, egyre kétségbeesettebben próbál kitérni végzete elől. Bizodalmát abba a hatalomba és varázserőbe veti, amit az ördög segítségével elnyert, és abban reménykedik, hogy ezekkel le fogja tudni győzni magát Mefisztofelészt is. Azonban, amikor éjfélt üt az óra, minden ereje elszáll, amint az ördög ellene fordul és elvonszolja a pokolba.

Hasonló sorshoz vezethet a technológiába vetett hitünk, hogy majd megoldjuk valamivel az olajhiányt. Annyira hozzászoktunk az olaj által szolgáltatott energiához, hogy már mindent csak a „saját” technológiánknak tekintünk, és nem látjuk a fosszilis energia ördögének kezét a dologban. A különbség csak az, hogy nem egy személyes pokolba kerülünk, hanem a Földön teremtünk pokoli körülményeket.

Mondanék egy másik hasonlatot is: egy emberrel az orvosa tudatja, hogy gyógyíthatatlan betegsége van, bár még egy darabig tünetmentes lesz. Az illető ezután ezt nem mondja el senkinek, és teljesen ugyanúgy éli tovább az életét, mint eddig. Tegyük fel, hogy a családtagjai közül néhányan tudnak a bajáról. De amikor megemlítik neki, hogy nem követi az orvos előírásait, az illető csak feldühödik. És így végül a családtagok elhallgatnak. Évek telnek el, és már mindenki „elfeledte” a diagnózist. Persze, ha direkt módon rákérdeznének, tudná, de egyébként soha nem gondol rá, és így nem is veszi figyelembe. De amikor a kínzó tünetek megjelennek, már nincs mit tenni.

Az illető talán jobban járt volna, ha elfogadta volna a betegségét, és hallgatott volna az orvosra. Kényelmetlenebbül élt volna, ez igaz, de könnyen lehet, hogy hosszabb, teljesebb, boldogabb, értelmesebb életet. Ez a hasonlat is sántít: nem az emberiség halálos diagnózisát adom, hanem csupán egy életmódét, egy gondolkodásmódét. Van különbség. De a lényeg: ha nem nézünk ezzel szembe, ha sose beszélünk róla, talán lassan már tényleg túl késő lesz.

De ha felébredünk, lesz teendőnk bőven, amivel a magunk után hagyott pokoli körülményeken enyhíthetünk. Egyre inkább csak a tengerek mélyén találunk új olajkészleteket, és a tengeri olajtornyok „biztonságos” fenntartásához (persze az olaj sose biztonságos, de elégetve még mindig kevesebb gondot okoz, mint nagy mennyiségben a tengerbe ömölve) igencsak bonyolult infrastruktúra szükséges. Ha ez úgy dől össze, hogy a csapokat nem zárjuk el rendesen, a Mexikói-öböl mostani katasztrófája százszorosan megismétlődhet. Az atomerőművek biztonságos bezárása negyedannyiba kerülhet, mint a felépítésük. Itt se a pénz a lényeg, az csak mutatja, hogy bizony nagyon energia- és munkaigényes a dolog. És mindezek olyan feladatok, amikből már semmi közvetlen hasznunk nem lesz. Talán valahogy eltakaríthatnánk valamennyit a rengeteg úszó műanyagszemétből. Tudom, hogy így is tenni kell valahova, de akkor legalább mélyen a föld alá, hogy ne kerüljön be (még jobban) a táplálékkörbe. És idővel még a műanyag-molekulák is eltöredeznek. De ismét: hatalmas munka, nulla „haszonnal”. A vegyi gyárak nagy tartályaiban lévő anyagokat ártalmatlanítani kellene, mert felügyelet nélkül előbb-utóbb kiszivárognak. Feltörhetnénk egy csomó úgyis feleslegessé váló utat és parkolót, hogy újra teremhessen a talaj. Ez is sokkal könnyebb lenne a meglévő gépekkel, mint kézi csákánnyal állni neki. Mindez lényegében a Föld aknamentesítése lenne, hogy ne hagyjunk megannyi láthatatlan halálos veszélyt az utánunk eljövőkre.

Túl sokáig gondolkoztunk csak a közvetlen haszon érdekében, a hosszútávú következményeket figyelmen kívül hagyva. Mára ezek a következmények annyira összetorlódtak, hogy a problématologatás módszerét ideje lenne feladnunk.

Problématologatás

Talán soha nem volt még fontosabb Albert Einstein bölcsessége: a problémákat nem tudjuk ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint ami megteremtette őket.

Mint a kétezredik év számítógépes gondjaival kapcsolatban említettem, ha adott egy jól körülhatárolható probléma, egyértelmű határidővel, az ilyenek megoldásában jók vagyunk. De szinte minden más problémához is hasonlóan állunk hozzá. Elkülönítjük, és határidőket, célokat tűzünk ki. Csak kalapácsunk van, és mindent szögnek nézünk.

Bizonyos értelemben mindenki, mindig „problémákat” old meg. Pénzre van szükségünk: probléma. Találunk munkát, ahol sok kis problémát kapunk egymás után. De még a szórakozást is tekinthetjük problémamegoldásnak: az unalom problémát oldjuk meg.

Akkor hogy lehet, hogy a sok problémamegoldás eredményeképp még több problémánk lett? Ez pont az elkülönítő módszerben rejlik: egy területről arrébb söpörjük a gondokat, és ezt kipipálhatjuk, de gyakran, tágabb nézőpontból tekintve, nem oldunk meg semmit. Három ilyen problémakör, amit elkülönítve kezelünk: az egyéni, társadalmi, és környezeti problémák. A társadalmi problémákat például „megoldjuk” törvényekkel és bürokráciával, és nem törődünk azzal, hogy ez az egyes embereknek mennyi plusz macerát és stresszt jelent. A személyes problémákat megoldjuk például vásárlással, amitől boldogságot várunk, de nem törődünk azzal, hogy mennyi szemetet teremtünk. A környezeti problémák megoldását meg sokan csak a személyes áldozatvállalásban látják. Nézzünk néhány konkrét példát a problématologatásra!

Az intézményesített szemétszállítás a huszadik század eleje környékén született meg az USA-ban. Európában csak a két világháború közt terjedt el igazán, előbb a városokban, majd vidéken. Az a legérdekesebb, hogy csak miért ekkor indult be ez, és hogy ekkor miért? Addig az emberek nem szívesen adták oda a szemetüket, mert az értéket jelentett. Gyerekek és kézikocsis vándor emberek gyűjtötték a városi háztartásokból a disznóknak adható ételmaradékot, mások a csontokat (enyvgyártáshoz), mások a rongyokat és papírokat, és a szemétért cserébe néhány tojást vagy kis pénzt adtak, míg maguk is megkapták a fizetségüket az összegyűjtött, immár alapanyagokért. A papírgyártás különösen drága volt, mivel sok energiát igényel, és még nem úszkáltak annyira az olajalapú energiában, és nem vágták millió hektárszámra az erdőket. Az első világháború papírhiányt is okozott sok helyen, ahol így országos propaganda szólította fel az embereket a rongyok leadására.

Ha ez olyan jól működött, miért kellett központosítani a szemétszállítást? Főként azért, mert adódott egy új probléma: az emberek nem vették a műanyag (és műanyag-csomagolású) termékeket. Nem vették, mert az a szemét nem kellett senkinek. Így ezt megoldották a központosított szemétszállítással. Az addigi takarékoskodás propagandáját felváltotta a fogyasztás propagandája. A gazdaság attól megy, ha vásárolsz. A legtöbb szemét bármilyen értéke elhanyagolhatóvá vált, ahogy mindenből könnyebb lett egyszerűen újat gyártani. Így az emberek gondolkodásmódjában is történt egy nagy váltás: lényegében már nem kellett odafigyelniük a szemétre. Csak kirakják, és kész. Lényegében úgy gondolkodhatnak és viselkedhetnek, mintha amit kidobunk, az már nem létezne. Eltűnik. Csak persze valójában nem tűnik el, és ez vezethetett az óceánokat elborító szemétáradathoz. Mára a világ óceánjai területének körülbelül 40%-át fedi többé-kevésbé összefüggő „műanyagleves”. Igen, a Föld felszínének egynegyedét. Igen, tudom, hogy hihetetlennek hangzik. De ez történik, ha nem figyelünk arra, hogy hova is toljuk át a problémákat.

A problématologatás hatókörét szintén nagyban kiterjesztette az olaj. A gazdag országok ma a környezetszennyezésük és társadalmi problémáik nagy részét „exportálják”: legyen másutt a szennyező ipar, dolgozzanak másutt éhbérért az emberek! A termékek meg jöjjenek hozzánk!

Annyi különféle „időmegtakarító-gépet” gyártunk ma: autókat és repülőket, amikkel gyorsan eljuthatunk egy helyről egy másikra (ami persze ettől leginkább pont ugyanolyan szennyezett, mint ahonnan elindultunk), számítógépeket, mosógépeket, és még folytathatnám. Akkor hogy lehet, hogy oly sok embernek „alig van ideje”? Talán az időmegtakarító-gépet gyártó teljes infrastruktúra és hivatali rendszer több időt vesz el az emberektől, mint amennyit megtakarítunk. De ha van mosógépünk, és csapból jön a víz, és plázákba járunk, és elviszik a házunk elől a szemetet, akkor vagyunk csak „modernek”. Infúzión és bepelenkázva élünk, és még büszkék is vagyunk rá.

Abszurd módon különválogatva kezeljük a problémákat. Jaj, sokat kell lépcsőznöm a lakásomig: építtessünk hát liftet. Jaj, nem mozgok eleget: veszek hát egy lépcsőzőgépet.

De arra is van példa, hogy a problématologatás egyetlen emberi testen belül zajlik. A mai orvoslás kulcsfogalma: a gyógyszer. Sokan beleesnek egy „gyógyszercsapdába”: a testük hozzászokik a szedett anyagokhoz, és így nem tudják elhagyni, sőt, a mellékhatások kezelésére egyre több és többféle gyógyszert szednek. Az ember testében rengeteg velünk szimbiózisban élő baktérium él, a belekben, a bőrön, de szinte mindenütt. Ezek összesített génállománya az emberének százszorosa is lehet. Mi magunk is egy komplex ökoszisztéma vagyunk, és az ember génállományának „megfejtésével” ennek még csak egy apró töredékét ismerjük (bár azt se igazán). Amikor egyetlen újfajta anyag bejuttatásával próbálunk egyetlen értéket a „helyére tolni” akkor egy komplex rendszerbe avatkozunk be, és könnyen lehet, hogy sok esetben több kárt okozva, mint hasznot. A természetes gyógymódok általában nem egyetlen „hatóanyagon” alapulnak, és nem is rövidtávú, beszűkült, ipari érdekek által vezérelt tudományos megfigyeléseken.

Amikor a kétségbeesett és depressziós embereknek pszichiátriai „gyógyszereket” adnak, azzal valójában egy társadalmi problémát vetítenek le az egyénekre, hogy egy „kedvenc kalapácsunk”, a vegyszereket használhassuk.

Ezen túl, paradox módon a gyógyszeripar és a modern orvoslás az egyik legtoxikusabb ágazat az egész környezetünkre nézve. Talán semmi más ipar nem állít elő ennyiféle veszélyes mérget. Ezek a gyógyszergyártás melléktermékei, vagy akár az emberi szervezetből kiürülő gyógyszermaradványok. Néhol annyi ösztrogén-szerű anyag került tavakba, hogy az ott élő békák, hüllők hím egyedei lényegében „nemet váltottak”. Talán nem kell mondanom, hogy ez mivel jár. És ismét, a hormongátló hatású műanyagok és hormonhatású vegyszerek bekerülnek a táplálékkörbe, és akkor is fogyasztjuk őket, ha nem szedünk semmilyen gyógyszert.

Táplálékkör

Vannak, akik annyira lelkes állatvédők, hogy szerintük az állatoknak se lenne szabad egymást bántaniuk. Egy javaslat: válasszuk el a Serengeti szavannát egy kerítéssel, és egyik oldalra kerüljenek a növényevők, a másikra a ragadozók. Természetesen ez egy nyilvánvaló abszurditás, de mégis, gondoljuk végig, mi történhetne, tanulságos.

A kérődző állatoknak van bendője, ami nem savas, így benne a baktériumok lebonthatják a cellulózt. Tehát a gazella, bár lelegeli a füvet, előbb lényegében a baktériumok eszik meg a cellulózt, és ezután a gazella megeszi a baktériumokat. A ragadozók emésztőrendszerében ilyesmi nincs. Az ő gyomruk savas, a hiénáké és más dögevőké különösen, hogy ezzel elpusztítsanak minden egyes baktériumot. Így hát az ő térfelükön lennének hamarabb gondok. Halálra éheznének, és bár a hiénák még lakmározhatnának egy ideig, ők is kipusztulnának. Ezután a táj elsivatagosodna. Hogy miért? A fűfélék a száruk tövénél nőnek, és a legelés (vagy a fűnyírás) nem öli meg őket. Így csak kevesebb súlyt kell emelniük, miközben tovább nőnek. Legelő állatok hiányában a füvek hosszúra nőnek, és végül elszáradva betakarják a talajt, elzárva a napfényt a fiatalabb fűszálak elől. A Serengeti talaja vékony és baktériumokban szegény, a növényi anyag elbomlása (mineralizációja) túlnyomó részt az állatok emésztőrendszerében történik. Ahogy ez a körforgás megszakad, a növények is belepusztulnak.

A kerítés másik oldalán a növényevők populációja megugrik. Nincs már többé semmi, ami a számukat egy egyensúlyi helyzetben tartaná. Ezt a jelenséget már sokszor megfigyelték invazív (idegen ökoszisztémába kerülő, és ott saját ragadozók által nem kordában tartott) fajoknál. A túlfutás végeredménye az lehet, hogy túlterhelik a saját élelemkészletüket: lerágják szinte az összes füvet, és azután éhen halnak.

Az oroszlánok leginkább a beteg vagy öreg zsákmányállatokat kapják el. Amikor egy gazella megpillant egy oroszlánt, legelőször egy nagyot ugrik a levegőbe. Ez alkalmatlan viselkedésnek tűnhet, hiszen az adott gazella ezzel időt veszt, ha az oroszlán őt venné végül üldözőbe. De jelzi a társainak a veszélyt, és az oroszlán számára pedig azt jelzi, hogy ő egy egészséges, erős egyed. Ha az oroszlánok őt üldöznék, könnyen lehet, hogy csak az erejüket pazarolnák. És a beteg állatok kiválogatódása a járványok megakadályozását is segíti a gazellacsapatban.

De a javaslat, ami minden „erőszak” megszüntetésére irányult, valójában szinte az összes élet kipusztulását okozná a területen. Ha ez eleve abszurdnak tűnik, vegyük észre, hogy valójában pontosan ilyesmit művelünk, csak sokkal nagyobb léptékben. A mai mezőgazdaság a táplálékkört megpróbálja kiegyenesíteni, hogy minden tápanyagnak mi legyünk a végcélja. Irtjuk a többi csúcsragadozót, akik a táplálékunkban a vetélytársaink lehetnének. Irtjuk azokat a növényevőket, akiket mi nem tudunk megenni, de eleszik a növényeket előlünk vagy a háziállataink elől. Irtjuk azokat a növényeket, akik elszívnák a tápanyagot az általunk, vagy háziállataink által megehető növények elől.

És nem figyelünk arra, hogy utánunk mi jön. Az ürülékünk csak lehúzzuk a vécén, ahol így az gyógyszerekkel, és mindenféle vegyszerrel keveredik. Sok nagy folyó torkolatánál hatalmas „halott zónák” alakulnak ki az óceánokban, az emberi ürülék, az állatüzemek trágyája, a műtrágya kimosódása által a vízben túl sok nitrát gyűlik össze, és e mellé túl kevés szén (a testünkbe kerülő szén legnagyobb részét „elégetjük” és kilélegezzük), és ebben a közegben így olyan baktériumok szaporodnak el, amelyek felélik a víz összes oldott oxigénjét, és a halak és sok más állat megfulladnak. [lásd korábbi fordításom:Elbomlás] A talaj fogyatkozása tehát főként annak köszönhető, ahogy a tápanyagok az emberen áthaladva az óceánokba kerülnek. És sok olyan állatfaj meg kihalóban van, akik az óceánok tápanyagát visszajuttatták a szárazföldre: vízimadarak, akik ürülékükkel a partokat trágyázzák, a vadon élő (és ez fontos kitétel!) lazacok, akik a tengerben növekednek, és magasan a folyókban halnak meg.

Végül gyakran a saját halott testünk anyagát se engedjük vissza a Földnek, betonkapszulákba zárjuk. Mintha a folytatólagosság iránti vágyunk csak abban nyilvánulna meg, hogy földi maradványainkat minél jobban „tartósítsuk”, az emberiség folytatólagosságát pedig nem látjuk. Elutasítjuk magunktól az Élet csodáját, hogy testünk anyagai füvekként és virágokként (és adott esetben emberekként) születhessenek újjá.

A szavannás példamese arra is rávilágíthat, hogy a „legalkalmasabb túlélése” evolúciós elve mit is jelenthet. Ha egész fajokban gondolkodunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az a faj képes túlélni hosszútávon egy környezetben, amelyik jól alkalmazkodik a táplálékkörhöz. Ha az oroszlánok „tökéletes gyilkológépek” lennének, és a gazelláknak esélyt se hagynának, azzal saját pusztulásukat is előidéznék. Bármely faj (és itt beszélhetünk növényekről, növényevőkről, ragadozókról, parazitákról, baktériumokról), amely „túl sikeres”, abban az értelemben, hogy korlátok nélkül szaporodva a táplálékkört túlságosan maga felé húzza el, és nem segíti a táplálékkör egyensúlyát, nem maradhat fenn hosszútávon.

Egy másik, lelkes vegetáriánus állatvédők által gyakran megfogalmazott javaslat: ne egyen senki se húst, sőt ne tartsunk háziasított állatokat „rabszolgaságban”. Akkor nekik nem kell a takarmány, és így csak saját magunknak termesztenénk növényeket, és így még sokkal többen lehetnénk és senki se éhezne. Ezzel az elképzeléssel több komoly gond is akad.

Az első, hogy egy végletesen leegyszerűsített ökoszisztémát céloz meg, amiben túlnyomó részt csak emberek, és emberi tápláléknövények vannak. Persze baktériumok is, de sok más élőlénynek már nem jutna hely. És semmi nem mutat arra, hogy egy ilyen leegyszerűsített táplálékkör hosszútávon működhetne.

Valamint a növények közül is főként csak a gabonákat emlegetik. A gabona olyan a mezőgazdaságnak, mint a kőolaj az iparnak. Könnyen termeszthető nagy mennyiségben, könnyen tárolható és szállítható, és nagy energiatartalmú a sok szénhidrát miatt. De a színtiszta kalória-tartalom messze nem jelenti azt, hogy az ember számára kiegyensúlyozott táplálékot szolgáltatna. Valójában a gabonák fogyasztása evolúciós szempontból csak egy új találmány, így az emberi szervezet nem tudott megfelelően alkalmazkodni hozzá. Nem csak alultápláltság létezik, hanem félretápláltság is, amely sokféle gyötrelmes (hiány-) betegséget okozhat. [lásd Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás] Legyünk még többen, és szenvedjünk mind? Számomra nem túl bíztató jövőkép.

Mindenevők vagyunk, és a húsfogyasztás régóta fontos része fajunk étrendjének. A húsból olyan tápanyagokat nyerhetünk, amelyeket sok esetben ugyan az emberi szervezet maga is össze tudna rakni a növényi táplálékból, de a hús teljes hiánya nagy terhet rak az anyagcserénkre. Tudom, hogy ezt a sok vegetáriánus bőszen tagadná. Csak a dolgok igazságtartalmát nem az dönti el, hogy mennyien, mekkora hanggal tagadják vagy bizonygatják.

A fosszilis energiák nélküli élethez, egy fenntartható gazdálkodáshoz, a jószágok segítsége rendkívül fontos. Teherszállításhoz, trágyázáshoz. A szabadon élő csirkék megesznek egy csomó bogarat, csigát, gilisztát. Tehát nem olyan táplálékot, amit mi direkt módon megennénk (legalábbis nem sokan). A csak gabonából álló étrendbe egyébként a legtöbb állat is belebetegszik. Mégis, a gyakran jelentkező gabonafelesleg miatt manapság sokszor az üzemekben élő (senyvedő) állatokkal etetik meg azt, és ezen alapul az a számítás, hogy a hús mennyivel több erőforrást igényel, mint a növényi táplálék. Ez abszurd, a „rendes tehén” nem kukoricát és búzát eszik, hanem füvet. Az állatüzemek meg tényleg kegyetlen dolgok, nem csak az állatokra nézve, akiket teligyógyszereznek, hogy ne legyenek köztük a zsúfoltság miatt járványok, hanem ránk is, ha azt a húst esszük.

Nem csak az állatok fogékonyak a járványokra, ha sokat zsúfolunk belőlük egyetlen helyre. A növények is, bár itt a „járvány” az adott növényt fogyasztó bogarak vagy egyéb állatok elszaporodását is jelentheti. A monokultúrás szántóföld szinte egy terített asztal nekik. Így csak folyamatosan mérgeznünk kell őket, de ezzel mérgezzük a madarakat is, akik a bogarakat ennék, és így majd még többet kell mérgeznünk. A csomó egyforma növény mind ugyanazokat a tápanyagokat veszi ki a talajból, és ez még a vetésforgóval se egy túl jól működő dolog. A talaj felső rétege kimerül, majd a mélyszántás ezt beforgatja, de ez így is a talaj fokozatos kizsákmányolását jelenti.

Vannak már kidolgozott módszerek ezeknek a csapdáknak az elkerülésére. Fenntartható mezőgazdaság, biogazdálkodás, permakultúra: sokféleképp elnevezett sokféle irányzat, de sok közös jellemzővel. Például a polikultúrás gazdálkodás, ami azt jelenti, hogy sokféle növény él együtt. Lényegében egy olyan ökoszisztéma, amely rengeteg emberi táplálékot szolgáltat. Ha ez valóságos erdőkertek formáját ölti: gyümölcsfák, cserjék, évelő és egynyári növények, mind egy helyen és vegyesen, nem sorokban, akkor azáltal, hogy a növények különböző anyagokat vesznek fel a talajból és adnak le a talajba (mert ezt is teszik!), akár négyszerese is lehet egy adott területen a hozam a külön-külön ültetéshez képest. Persze egy ilyen kertet nem lehet szántani, de nem is kell: a talaj lazítását elvégzik a gyökerek és a giliszták (akiket nem mérgezünk meg), és ahelyett, hogy kimerülne a termőtalaj felső rétege, egy növénytársulás képes azt egyre gazdagabbá tenni. [lásd korábbi fordításom: Fák a dzsungelben] Ehhez azért állatok is hozzájárulása is szükséges, és nekünk is meg kell tanulnunk, hogy mi az a komposztvécé.

Egy erdőkertet nem lehet gépekkel gondozni. De miután jól elindítottuk, úgy öt év után, már nem is kell túl sokat gondozni. A betakarítás jelenti a legnagyobb munkát. Ezt se lehet gépekkel csinálni, de a termő időszakban folyamatosan lehet valamit szedni. Pontosan ezért nem kedvelt ez a módszer a profitorientált mezőgazdaságban, mert ez az embereknek szól, és nem az iparnak. Mert ami ma a legtöbb szántóföldön zajlik, az nem igazi élelmiszertermelés, hanem csak élelmiszeripari alapanyag-termelés. És egy olyan folyamat, amiben rengeteg fosszilis energiát használnak. (Körülbelül 10 kalória fosszilis energiát használunk minden egyes kalóriányi élelmiszerre: műtrágyák, gépek, hűtés, szállítás által.) Fosszilis energia nélkül már járótávolságban kell élnünk a kertekhez, sokkal többünknek kellene néha ott dolgoznia, és az évszakoktól függően néha több emberre lenne szükség, néha kevesebbre. Ez persze a népesség hatalmas átrendeződését, és rengeteg tennivalót igényel, de pusztán fizikailag talán lehetséges lenne az emberiség fenntartható (azaz nem pusztító) élelmezése, a mai roppant körülményes módoknál sokkal egyszerűbben. Hacsak mindezt nem gátolják meg a munkahely és a pénz mai fogalmai.

Munkahely

Büszkék vagyunk a specializációnkra, hogy mindenki szinte csak egyféle dologgal foglalkozik a munkája közben. Ezt úgy tartjuk, mint a „fejlettség” egy fontos jellemzőjét, pedig sokak számára ez csak azt jelenti, hogy egy gyári futószalag vagy egy pénztárgép mellett ülnek naphosszat. Mások feladata nem ennyire unalmas, de ez még így is hozzájárulhat ahhoz, hogy elveszítsük a kapcsolatot egy tágabb valósággal, a nagyobb körfolyamatokkal, és a problématologatás megannyi formáját teszi lehetővé. És ez veszélyes.

Egy katasztrofális módon összeomló társadalomra talán a legismertebb példa a Húsvét-szigetieké. Ez egy kis vulkanikus sziget a Csendes-óceánon, Chilétől 3510km-re nyugatra, és a világ egyik legizoláltabb helye, 2047km-re van a legközelebbi másik lakott sziget. (Bár 415km-re van lakatlan.) Európa-központú történelemszemlélettel már az is meglepőnek tűnhet, hogy egyáltalán eljutottak ide emberek „előttünk” is, mivel Amerika „felfedezése” (ahol persze már szintén laktak) is annyit váratott magára. Ezek szerint más társadalmak is képesek voltak tengerjáró hajót építeni.

A sziget híres hatalmas kőszobrairól. A kőfejtőkben máig állnak elkészült és félig elkészült szobrok. Mintha az embereknek hirtelen abba kellett volna hagyniuk a munkát. Én most nem próbálok pontos leírást adni arról, hogy mi történhetett, mert sokféle érdekes elképzelés van, és hosszú lenne mind kifejteni. [lásd Jared Diamond: Összeomlás] Amit a régészeti kutatások alapján biztosan tudni lehet: a szobrok szállításához és felállításához sok farönköt felhasználtak, és köteleket, amiket az egyik fafajta kérgéből készítettek. Eközben a fő táplálékforrásuk a halászat volt, mivel a szigeten nem éltek nagyvadak, se olyan növények, amelyeket nagyobb mennyiségben fogyaszthattak volna (mert attól még, hogy elhajóztak oda, nem tudtak könnyen átugrani a szomszédba egy kis vetőmagért). Tehát eleve elég zord természeti körülményeik voltak, de a szoborállítás még vetélkedett is a halászhajó-készítéssel a faanyagokért. Talán végül kivágtak szinte minden egyes fát, így a halászhajók javítgatásához se volt már, és a társadalmuk tényleg szó szerint összeomlott, megállíthatatlan éhínség lett, kannibalizmus is volt, és végül néhány ezren élték csak túl barlangokba húzódva.

Egy fontos kérdés az lehetne, hogy vajon mit gondoltak aközben, amikor már látniuk kellett volna, hogy a szoborállítgatás talán mégse olyan fontos a halászathoz képest. Miért irtották tovább a fákat? Amit innentől írok, azt már nem a valódi Húsvét-szigetiekre vonatkozó találgatásnak szánom, hanem a mai helyzet metaforájaként használom. Lehet, hogy volt valami olyan fogalmuk, mint nekünk ma a „munkahely”. A kőfaragók és favágók és kötélverők és halászok és vallási vezetők külön emberek voltak, külön társadalmi pozíciókban.

Tehát külön kell megkérdeznünk: vajon mit gondolhattak a vezetők? Ha látták is, hogy a szoborállítgatás folytatása katasztrófához vezethet a jövőben, talán úgy gondolták, hogy ennek a nyilvános beismerése számukra sokkal gyorsabb személyes katasztrófát okozhat. Az emberek fellázadnak, ha beismerik a tévedésüket, mert így már nem tartanák őket jó vezetőknek. Még a kőfaragók és kötélverők is fellázadnak, hogy így elvesztik a munkájukat. Talán a vezetők még versenyeztek is egymás közt, hogy ki tud nagyobb szobrot állíttatni. És ha valaki közülük elkezdene arról beszélni, hogy a szoborállításról le kéne állni, nem tudná sokakhoz eljuttatni az üzenetét, mielőtt a többiek megállítanák, az előbb említett félelmek miatt, saját kényelmük fenntartása miatt.

Vajon mit gondolhattak a favágók? Ők álltak a legközelebb a katasztrófához vezető tényleges cselekedethez. De nem biztos, hogy tisztán látták az erdők fogyatkozását. Egyszer ide küldték őket, máskor oda. És erdő még mindig volt, bár valahogy mintha egyre kevesebb, de a lassú változásokat az ember gyakran nem veszi észre. De még ha látták is, lehet, hogy nem volt sok választásuk. Fákat kellett vágniuk, hogy legyenek halászhajók, és enni kaphassanak. Hogy a fáknak mekkora részét fordítják a hajókra, és mennyit szoborállításra, arról talán nem tudhattak.

Vajon mit gondoltak a kőfaragók? Az is lehet, hogy rabszolgák voltak, de az is lehet, hogy kitüntetett embereknek érezhették magukat, hogy ők készítik a szent szobrokat. Talán a fákhoz se volt sok közük, a szobor szállítását és felállítását mások végezték. Ők is kaptak halat a munkájukért, így talán nem is látták a gondot, egészen addig, amíg a szoborszállítók jelezték nekik, hogy baj van: nincs már fa, és így nincs hal se.

Vajon mit gondoltak a halászok? Lehet, hogy csak azt, hogy szívesebben lennének kőfaragók, mert az az igazi dicsőséggel járó munka. A halat csak megeszik az emberek, és kidobják a csontokat, de a szobrokat a jövő emberei is megcsodálják. De hát valakinek halásznia is kell.

A hasonlatok kifejtését a mai világbeli megfelelőikre mindenkinek a saját képzeletére hagyom. De ismét: ez csak metafora, a valódi Húsvét-szigetiek vesztét könnyen lehet, hogy nem is önhibájuk, hanem az európaiak megjelenése okozta, és a szokásos: a behurcolt járványok, hogy az embereket elvitték rabszolgának. [A civilizáció hatásáról a helyben élő népekre korábbi cikkemben/könyvbemutatómban is írtam: Az elveszett boldogság nyomában. Az a cikk ennél sokkal többről is szól.]

Pénz

A világ létező összes valódi java mellett, van egy csomó pénz. Kis fémkorongok és színes papírfecnik. Ráadásul a teljes pénzkészletnek csak 4%-a az ún. törvényes fizetőeszköz, a többi csak egy szám a banki merevlemezeken, kötvények, meg ilyesmik.

Erről a pénzről azt mondjuk, hogy ellenértékként szolgál a rengeteg tárgyért, erőforrásért, munkáért cserébe. De mi lenne, ha a világ egyik fele fogná az összes pénzét, megvásárolna vele minden mozdítható dolgot a világ másik feléről, és utána azt mondaná, hogy „köszönjük, nem kérjük vissza a papírfecniket, nekünk megvan már minden szükséges földi javunk, és mi is tudunk új papírfecniket nyomtatni”. Ugye, nem is olyan nehéz ezt elképzelni?

A valóság ettől szinte csak annyiban tér el, hogy azért mégis visszaszerzi az első fél a cetliket, azáltal, hogy „piacokat nyit”, és ad cserébe valamit, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a kizsákmányolás. „Fejlesztést” nyújt, vagy fegyvereket, gyakran annyit is, hogy a „fejlődő” országok súlyosan eladósodnak. Sok esetben az is kérdés lehetne, hogy a „fejlett” államok által a hidegháború alatt stratégiai okokból különféle diktátoroknak adott kölcsönöket mennyire jogos most a népen visszakövetelni. Kamatostul. De azt is látnunk kell, hogy a külső „segítségek” valahogy mindig egy olyan infrastruktúra kialakításához vezettek, ami által egy csomó helyi erőforrás a „segítő” államokhoz vándorolhat.

Mi lenne, ha nem dőlnénk be a pénz meséjének, és csak azt néznénk, ami valójában, fizikailag történik. (Majdnem azt írtam, hogy anyagilag, de már erről is mindenki a pénzre gondol, milyen abszurd már ez is!) A legnagyobb lopásoknak a pénz nem a tárgya, hanem az eszköze.

És tőled is lopnak általa. Az idődet, az egészségedet. Mert csak a pénzrendszerben gondolkodva, csak a „profitot” figyelve abszurd munkákat végzünk, abszurd termékeket, „műkajákat” és „gyógyszereket” állítunk elő. De sokaktól az életét is ellopják.

Régen az arany a pénz fontos alapanyaga volt, de ma is a pénzhez hasonló szerepet tölt be. Azon kívül, hogy ékszereket készítünk belőle, és némi elektronikai és orvoslásbeli haszna is van, rengeteg áll már belőle tömbökben a kincstárakban elzárva. Szóval semmilyen praktikus okból nem mondhatjuk, hogy aranyhiányunk lenne. De még mindig bányásszuk, igencsak mérgező és pusztító módszerekkel, mivel ahhoz is egyre mélyebbre kell ásnunk, és egyre kisebb aranytartalmú érceket találunk. Az arany is csak egyfajta fétis. És egy gyilkos fajta.

Ha valaki az időszámításunk kezdetén egyetlen gramm aranyat berakott volna egy bankba, és azóta minden évben 1%-kal kamatozott volna évente (aranyban), akkor az ma több, mint 485 tonna aranyat jelentene. Ebből is látszik, hogy a folyamatos (exponenciális) növekedés egy véges világban képtelenség.

A pénz abszurditását sokan látják, de leginkább csak egy szükséges rossznak tekintik. De amiket ma elkövetnek a pénz érdekében és általa az nem egyszerűen csak rossz, hanem borzalmas. Egy önfenntartó közösség életét is lehet, hogy valamiben segítheti egy pénz-szerű elvont fizetőeszköz. Ebben sem vagyok teljesen meggyőződve, de ekkor legalább tisztán láthatják a saját maguk által működtetett rendszer előnyeit és hibáit, és eszerint módosíthatnak.

A globális gazdaság roppant anyagmozgatása nem csak az igazságtalansága miatt tarthatatlan, hanem az ehhez szükséges energia és infrastruktúra hiányában szó szerint válhat tarthatatlanná. És ekkor már csak az fog számítani, hogy hol milyen tényleges tárgyak és eszközök vannak, és milyen emberek, milyen tudással. A fémkorongok és papírfecnik meg pontosan azok lesznek, mint ma is: fémkorongok és papírfecnik. Csak ma még eljátsszuk, hogy többek annál, leginkább a saját vesztünkre.

Sokszor előfordult, hogy amikor elmondtam valakinek, hogy milyen témák érdekelnek leginkább, ezt válaszolta: „ez mind szép és jó, de miből fogsz megélni?”. Ezek szerint, ha valaki az emberiség legégetőbb problémáival foglalkozik, abból „nem lehet megélni”. Mielőtt azt hinnéd, hogy csak magam miatt panaszkodom, gondolj bele: mit jelent ez mindannyiunkra nézve?

Persze sokan talán azt is mondanák, hogy ha az emberiség legfontosabb kérdéseiről olvasok, gondolkodok, beszélgetek és írok, az nem munka. Legfeljebb csak egy hobbi, de mivel nem kapok érte pénzt: így nem munka. Bezzeg, ha az utcán egy cipőbolt szórólapjait osztogatnám, az igen! Akkor elmondhatnám magamról, hogy dolgozok.

Iskola

Bár hét éve ugyanarra a térre járok egyetemre (jelenleg doktorandusz vagyok), ahol a középiskolám is van, ritkán tértem be oda. Csak rémálmaimban. De tényleg: visszatérő álmom volt, hogy újra kell csinálnom a negyedik osztályt, mert hiába érettségiztem, ezzel a negyedik évemet még nem zártam le. A padokban ott ültek az osztálytársaim, és számukra az álmomban nyilvánvaló volt, hogy ez a dolgok rendes menete. Számomra nem. Rendszerint lázadtam, és azt éreztem közben, hogy „ez nem lehet, nekem jogom van saját magamnak megtalálni az értelmet az életben!”.

Pedig nem utáltam a középiskolámat, bár az iskolába járás különböző követelményei és körülményei közül utáltam jónéhányat. Bár amint ma visszatekintek az akkori önmagamra, elég zavarodott voltam. Valahogy semmiről se tudtam igazán, hogy mit utálok, vagy szeretek, mintha mindig kicsit kába lettem volna. Az iskolai létbe beletörődtem, de valahogy nem éreztem, hogy miért is igazán hasznos a világnak, a társadalomnak, vagy bárkinek, amiket és ahogy meg kell tanulnom. Ez a kérdés valahol mindig ott lebegett bennem mélyen, de nem tudtam volna még kifejteni.

Tóth Árpád és József Attila oly szívszorítóan öntötték versbe kínzó magányukat. Hogy „köztünk a roppant, jeges űr lakik” és ez ellen nincs is mit tenni: „Fáj a szívem, a szó kihűl. De hát kinek is szólanék”. Akkor még hittem a „haladásban”, nem csak technológiai értelemben, hanem reméltem, hogy ma már kevesebb lelki szenvedés vár egy tiszta szívvel és ésszel élni próbáló emberre. Tévedtem.

Alsós általános iskolás koromban a barátaimmal saját készítésű „Ne szemetelj! Dobd a kukába” matricákat gyártottunk, és ragasztgattuk a közeli liget szemeteseire. Fadoktorosdit játszottunk. Felsős koromban a suliújság főszerkesztője voltam, és környezetvédelmi témájú cikket is írtam. A középiskolában már semmi ilyesmit nem csináltam. Úgy-ahogy megtanultam, amit kellett, és a java könnyen ment, így összességében jó jegyeim voltak. Szabadidőmben már leginkább csak fantasy és sci-fi regényeket olvastam, a számítógépen és kártyajátékokkal játszottam. Talán szükségszerű volt, hogy csökkent az érdeklődésem a világ valós dolgai iránt? Az embertársaim iránt? Hogy fokozatosan szinte „elfásultam”? Szerintem nem, szerintem valamit elvesztettem.

Egyetemista koromban másfél évig voltam mély depressziós. Egy idő után elmentem, hogy kapjak „gyógyszereket”, bár tudtam, hogy valószínűleg letompítanak, de erre van szükségem, mert egyébként már nem bírom, és tényleg megölöm magam. Az utóbbit sokat tervezgettem, leginkább olyan módokon, ahogy biztos a halál, de végül mégis csak egy kétségbeesett pillanatomban bevettem egy egész doboz nyugtatót.

Utólag úgy látom, hogy azért tudtam végül kilábalni, úgy leállni a bogyókról, hogy ne is érezzem a hiányukat, mert „visszatanultam” egy csomó dolgot. Szinte kitöröltem az agyamból egy csomó dolog értelmezési módjait, amiket korábban készen kaptam, és elkezdtem magamnak újraépíteni ezeket, immár nem a mesékre figyelve, hanem a valóságra. De azt is látom, hogy ugyanerre a középiskolai körülmények között nem lett volna lehetőségem.

Tehát vissza az iskolára: történelemből gyakran gyengébb jegyeket szereztem. Sokan mondták nekem, hogy ez nem baj, ezek szerint én reál érdeklődésű vagyok, és nem szeretem a történelmet. Én mindig hadakoztam, hogy ez nem igaz. Én imádom a történelmet, roppantul érdekel, hogy mi volt régen, és hogyan jutott el az emberiség oda, ahol ma van. Csak épp azt a történelmet nem szerettem, amit tanulnom kellett, és főként nem szerettem úgy megtanulni, ahogy meg kellett tanulni. [lásd Daniel Quinn egy fontosbeszédének fordítását]

Ahhoz, hogy egy ember jól el tudja a saját életét helyezni a világban, sok szinten kell látni a dolgokat: az egyén, a család, a helyi közösség, város vagy falu, tájegység, nemzet, szomszédos nemzetek, kontinens, világ szintjén. Ez egy olyan lánc, amiben én két fontos törést is látok. Az első az igazi helyi közösség hiánya. Ahol jól átláthatnánk a dolgokat. Ahol igazán segítenénk egymást, mindenki közös épülésére. Ahol figyelembe vehetnénk a kapcsolatunk a tájjal, a természet körforgásaival. Az emberi faj múltjában az egyének identitástudatát a legnagyobb mértékben a törzs adta. Ez nem egy olyan fogalom, mint a nemzet, mint ma „magyarnak lenni”. Nem egy elvont fogalom, a törzs az, akikkel együtt élsz, akiket ismerhetsz, akiket szerethetsz.

A második a szomszédos népek, nemzetek ismeretének hiánya. Magyar és világirodalmat tanulunk, ugyanígy magyar és világtörténelmet. A „mi szempontunk” szerinti dolgokat, illetve a civilizáció mindig aktuális középpontjában lejátszódó eseményeket és megszülető alkotásokat. A román, szerb, ukrán, szlovák népek történelméről és irodalmáról mit se tudunk.

Nemrég a vonaton utazva elbeszélgettem egy fiatal huszonéves sráccal, aki elmondta nekem, hogy ő büszke arra, hogy magyar katona lehet, és hogy a szlovák egy undorító nép. Nem járok csukott szemmel a világban, de az ilyesmi mindig újra és újra elszomorít. Hogyan lehetne bármilyen megegyezés a világ népei közt, ha már a szomszédainkat se ismerjük, így nem is szerethetjük, így csak félhetünk tőlük, így utálhatjuk?

Amit az iskolák nem tanítanak: a mélyre ható kérdezést, a teljes képben való gondolkodást. Csak meg kell hallgatni a tanárok előadását, majd kitölteni a szabványosított teszteket. De mit tanítanak akkor valójában? Három szóban foglalnám össze, aztán kifejtem: abszurditást, várakozást és tehetetlenségérzést.

Az abszurditás az ugyanaz, mint amit az egész mai világunk tanít: a vízöblítéses vécék, a papírzsebkendők, a műanyag-csomagolás, az „eldobható” termékek abszurditása, és még ennél sokkal-sokkal több. Ezt az iskola leginkább azáltal tanítja, hogy szinte csak úgy mutatja be a dolgokat, hogy „ez így van”. Minden tankönyv erről szól: ez így van, az meg amúgy. Hogy miért van így vagy úgy, és ki szerint, és hogy lehetne másképp, ezek gyakran elhallgatott kérdések. És az abszurditás megtanulása ezt jelenti: annyira megszokjuk, hogy már nem látjuk abszurdnak, vagy egyáltalán nem is látjuk. Az abszurditás a szemünkben már csak „ez így van”. Végül már azt se látjuk abszurdnak, hogy a gyerekeknek a legtöbb napon órákat „kell” az iskolapadokban ülniük, és olyan dolgokkal foglalkozniuk, amelyek gyakran a legcsekélyebb mértékben se segítenek, hogy a jelenleg rohamosan pusztuló világunkban valamit máshogy csináljunk.

Ez elvezet a várakozáshoz, pontosan ugyanúgy, ahogy az iskolapadokban a gyerekek nézik az oly gyakran oly lassan vánszorgó percmutatót. Várják az óra végét, a hétvégét, a nyári szünetet. A gyerekek időérzékelése még más, mint a felnőtteké. Sok felnőttnél már a napok szinte összefolynak egy nagy szürke masszába. Pontosan ezért emlékeznek vissza nosztalgikusan a gyerekkorukra, mivel akkor még minden kis öröm annyira különálló, kicsattanóan színes élmény lehetett. Ugyanígy különállnak az unalom percei, amelyek tényleges személyes élményéről megpróbálunk elfeledkezni azáltal, hogy megideologizáljuk. Valójában szinte kínozzuk a gyerekeket, de azt mondjuk, hogy a saját érdekükben, és a társadalom érdekében tesszük. Valójában közben a pusztulásunk felé menetelünk. Hogy is van ez akkor?

A gyerekek persze mindezt nem tudnák így maguk megfogalmazni. Pont azért, mert jobban elkülönülnek számukra a percek. Ha „kiszabadulnak” az óráról, máris elillan annak nyomora. Nincsenek meg a fogalmaik, hogy az iskolapadban ülés szubjektív élményét pontosan körülírják. Az órákon persze „rendetlenkedéssel” bemutatják egyfajta módon a véleményüket, amíg nincs rendesen „beléjük nevelve” az abszurditás és a tehetetlenségérzés, de ezt persze nem tudjuk komolyan venni.

Az iskola után is csak várakozunk tovább. A legtöbb munkahelyen ugyanez folyik. Munkaidő vége, fizetésnap, szabadság. Illetve nem szabadság, csak egy rövid időre hosszabbra engedett lánc.

A tehetetlenségérzés az abszurditás és várakozás szövődménye. Ha valamit abszurdnak érzünk, de nem tudjuk pontosan körülírni, és csak várunk, hogy elmúljon, és várunk, és várunk, és néha megpróbálunk ugyan valamit tenni ellene, de az abszurditás igazi mélységét már nem fogjuk fel, így nem járunk sikerrel, akkor végül tehetetlennek érezzük magunk. A tanult tehetetlenség fogalmára egy tipikus példa (elnézést az állatkedvelőktől, nem én találtam ki): ha egy kutyát egy ketrecbe zárnak és áramütéseket adnak neki, egy darabig küzd a ketrec ellen, de aztán feladja. Ezután kinyithatják a ketrecet, és így is adhatnak neki áramütést, már akkor se mozdul onnan. Már csak erőpazarlásnak tartja a küzdelmet, hozzászokik, hogy ez a fájdalom egy olyan dolog, amit el kell tűrni.

Nem mondom, hogy nincsenek kellemes emlékeim is az iskoláról. Nem utáltam a tanáraimat, sőt legtöbbüket szerettem (és szeretem) is, csak gyakran ugyanúgy rabnak láttam őket, mint magamat. Azért kötök bele most mindenbe, mert úgy látom, valami nagyon nagy baj van. És erről nem beszélünk, mert nincs rá se alapunk, hogy megértsük, se időnk, hogy jobban átláthassuk, se közösségünk, ahol őszintén megvitathatnánk.

Törvények

Újra és újra kiderült már, hogy túl naiv vagyok a bürokráciához. Mindig azt gondoltam, hogy valami egyszerű dolgot el lehet intézni egyszerűen. De nem. Talán nem tanultam meg a leckémet rendesen az abszurditásból.

Nemrég részt vettem egy fenntarthatósági konferencián („Közösségi kezdeményezések a tájkímélő helyi gazdaság erősítésére Magyarországon” alcímmel), ahol sok élőfaluból (ökofaluból) is jelen voltak. A kétszer fél nap végére szinte egyöntetű közfelkiáltás született: a törvényi szabályozásokat nem módosítani, hanem eltörölni, ahol csak lehet! [lásd a konferencián született állásfoglalást, PDF]

Persze nem minden szabályozás ellen szólt ez, hanem főleg az élelemmel kapcsolatban, amelyek a kisgazdálkodók helyzetét megnyomorítják. Hogy mindent szabványosítva lehet csak csinálni. Régen szinte ahány kert, annyiféle gyümölcsfa volt, egy faluban az almából és körtéből is akár tíz-húsz felismerhetően különböző fajta. Ma mindet külön be kellene vizsgáltatni. A házi lekvárt nem szabad eladni. Ha falusi turizmus keretében külső emberek meglátogatnak egy disznóvágást, nem kaphatnak a friss disznótorosból, csakis vágóhídi húst. És így tovább, sok-sok kis szabály.

Arról is szó esett, hogy törvényesíteni kellene a kalákát, a kölcsönös szívességek alapján egymásnak végzett munkákat. Ma például az építkezésben feketemunkának számít, ha nem közvetlen családtag dolgozik, és nem kap pénzbeli fizetséget. Adózott fizetséget. Azok a közösségek tehát, akik helyben szeretnének megélni, helyben végezni mindent, mégse tudják ezt megtenni külső pénz nélkül. Nem azért, mert fizikailag nem tudnának helyben élni, hanem azért, mert megannyi törvénybe ütközik.

Az élelmiszerre vonatkozó törvények jelentős része elvileg a mezőgazdasági és élelmiszeripari cégeket hivatott kordában tartani. Hogy ne legyenek felelőtlenségből, a „költségek visszaszorítása”, tehát a profittermelés miatt mérgezések. De az összes törvény a kisgazdálkodókat és a helyi közösségeket jobban megfojthatja. A vállalatok nagyok, így a méretükhöz képest nem csinálnak annyiféle dolgot, mint amennyit egy élőfalu lakói, akiknek így sokkal többféle szabályt kellene betartaniuk. Így végül választhatnak: vagy ésszerűen csinálják a dolgokat, vagy betartják a törvényeket. Leginkább a kettő között lavíroznak.

Ez persze nem csak az élőfalvak lakóira vonatkozik, hanem szinte mindenkire. Annyi törvény van, hogy lehetetlen ellenőrizni, akármekkorára növelnénk is a hivatalokat. Mi kellene ahhoz, hogy a sok szabályozás helyett (amelyek gyakran úgy születnek, hogy valaki talál egy kis kibúvót, és a törvényt kiegészítetik, majd újra meg újra) egyszerűen képesek legyünk átlátni a fontos dolgokat, helyben, hogy dönthessünk róluk. Mi kellene ahhoz, hogy a törvénykönyvek bújása helyett valahogy kitaláljuk, hogyan ne pusztítsuk el a bolygónk élővilágát?

Ha sokszor ugyanazokat a törvényeket húznánk is rájuk, van különbség egy nagyvállalat és egy élőfalu között. Ahol az emberek abban a jól felfogott közös cél érdekében gyűltek össze, hogy egy tájon, tájban, nem pusztító módon, egymást segítve éljenek, ott máshogy fognak viselkedni, mint a nagyvállalatok döntéshozói és dolgozói. Ha ezt megengedik nekik.

Vallások

Jézus tanításainak egy részét talán így is értelmezhetjük: harminc éves koráig vándorolt, és eközben sok vadászó-gyűjtögető és pásztor nomád néppel is találkozhatott, akik messze nem voltak még annyira kiirtva vagy beolvasztva, mint mára. Ezután visszatért a városállamok népéhez, kihívta őket a pusztába, és a hegyi beszéd során a vagyongyűjtés ellen is szólt, és azt tanította, hogy lehet Istenben (de valójában a természetben) bízva úgy is élni, hogy nem aggódnak a holnap baja miatt, a holnapi élelem miatt, mert az eltartja őket napról napra. [Mát. 6, 25-34.]

Azért arról se feledkezzünk meg, hogy Jézus, szintén a hegyi beszédben, a parázna gondolatok ellen öncsonkítást javasolt. Ezt a történelem során sokan meg is tették. Manapság azonban hiába keverednek szexbotrányokba papok és egyéb vallási vezetők, ők valahogy megfeledkeznek erről. Pedig a drágalátos Bibliájukban le van írva a teendő feketén fehéren: vájják ki a saját szemüket és vágják le a saját kezüket. [Mát. 6, 29-30.]

Észre kell vennünk, hogy az akármennyit hajtogatott hivatalos dogmák ellenére is, a viselkedés legfőbb meghatározó tényezője a látott minták, tanult gondolkodásmódok. A teve meg a tű foka ide vagy oda, a vallási vezetők és földesurak sose zavartatták magukat túlságosan azzal a gondolattal, hogy a földi vagyon vagy hatalom felhalmozása ne lenne helyénvaló.

Mindenki hallhatta már a Parancsolatot: „Ne ölj!”. De ez valójában egy félreértelmezés. Az eredeti héber szöveg pontosabb fordítása ez lenne: „Ne gyilkolj!”. Van különbség: az ölés szó magát folyamatot jelenti, aki háborúban vagy hóhérként öl, az is öl. A gyilkosság azonban csak a társadalmilag nem elfogadott ölés. Továbbmenve, egy régi szöveg jelentésének mai nyelvbe való pontos átültetésénél figyelembe kell vennünk a szövegkörnyezetet, az akkori értelmezési módot. Az Ószövetség számtalan helyen buzdít a nem zsidó népek leölésére, Isten kedvéért. Más nép emberét megölni tehát nem számított gyilkosságnak. A Parancsolat az eredeti jelentéshez még közelebb álló mai megfogalmazása tehát ez lenne: „Ne gyilkolj zsidót!”.

Tudom, így kevésbé frappáns. A lényeg az, hogy szerintem nem az dönti el, hogy ki tartja be vagy szegi meg e parancsolat bármely formáját, hogy mi volt pontosan az állítólagos kőtáblákra vésve. És a mai zsidók se éreznek késztetést arra, hogy legyilkolják a szomszéd falu férfiúit, időseit és gyerekeit, és magukévá tegyék az asszonyokat.

Sokan beszélnek a teremtett világ iránti felelősségről. És ez jó. De például főként Amerikában népszerű az elragadtatás sztorija. Ez röviden arról szól, hogy Jézus második eljövetelekor minden igaz hívő azonnal testestül a mennybe kerül, az itt ragadtakra pedig lesújt Isten teljes haragja. Egy amerikai vallási vezető így fogalmazta meg: „Képzeld el, hogy egy kocsit vezetsz, amikor megszólal a trombita. Ha elfogadtad Jézus Krisztust személyes megváltódként, abban a pillanatban eltűnsz. Ha a kocsi többi utasa nem hívő, ők sikítva csapódnak egy fának.” És mindezt ő lelkesítő beszédként adta elő. Ezen elképzelés szerint tehát egyetlen fontos teendőd lehet csak a világon: megtéríteni az összes szerettedet. Utána hátradőlve várhatod az Ítélet Napját. Tehát lényegében az anyagi világ iránti teljes felelőtlenségre és érdektelenségre szólít fel. Illetve érdektelenségre mégse: nyugodtan vezethetsz autót, és nyugodtan élvezheted az amerikai gazdagok életének minden luxusát. És ha bűnt követsz el, például paráználkodsz, csak összekacsintunk, hiszen mindannyian bűnösök vagyunk, de tudjuk, hogy Isten nekünk megbocsátja. Milyen kényelmes!

Mármint nekik. Ha sokan úgy tartják, hogy a Bibliában emlegetett tűzoszlop talán egy atomháborút jelent, mint a közelgő Ítélet Napjának jelét, és az üvegtenger az atomcsapások által összeolvadó anyag, és a globális felmelegedés is csak a Nagy Terv része [„És tikkadának az emberek nagy hévséggel”, Jel. 16, 9.], és sokan ülnek ezzel a hittel az USA kongresszusában (és bizony sokan), ez sok más ember számára meg nem épp kényelmes helyzet. (És János látott négy angyalt is, akik a Föld négy szélét tartották [Jel. 7, 1.]. És igen, aki régen jelenéseket látott, azt prófétának nevezték. Ma skizofrénnek. Változnak az idők.) A kreacionisták, akik a bibliai teremtéstörténetben szó szerint hisznek, a Földet 6000 évesnek tartják. És persze így szerintük az olaj se évmilliók alatt összegyűlt ősmaradványi anyag, hanem Isten a mi kedvünkért rakta oda, amintminden a mi kedvünkért teremtetett. És azt kezdünk velük, amit akarunk.

Csak azért hoztam elő ezt a legtöbb keresztény számára is valószínűleg felháborító bugyutaságnak tűnő példát, mert gyakran a szélsőségeket megfigyelve jobban ráláthatunk máshol is működő, de láthatatlan folyamatokra.

Vannak másféle példák is, például sok kolostoré, ahol a szerzetesek önfenntartó módon éltek. Bár nem nevezhetjük őket igazi önfenntartó közösségnek, főleg a nők és gyerekek hiánya miatt, mivel így függtek a szélesebb társadalomtól, hogy legyenek „új embereik”. Így is, sok zűrzavaros időszakban a nyugalom és a folytatólagosság szigetei lehettek.

Eddig csak a kereszténységről szóltam, de minden vallásban, minden spiritualitásban, minden szemléletben megtalálhatóak azok a részletek, amelyek meghatározzák, hogy az adott elképzelések mennyire szolgálják a kényelmet vagy a felelősségvállalást. A kettő együtt nem megy.

Én nem vagyok vallásos. Számomra a spiritualitás a dolgok véges természetének mély elfogadását, és az eszerint való gondolkodást és élet keresését jelenti. A saját halálom elfogadását, és ebből következőleg a minél teljesebb, tudatosabb és fontosabb élet keresését. A mindig tovaszálló jelen pillanat misztikumának mély, szavakon túli megértését. És azt, hogy állandó kapcsolatban vagyok egy a testemnél sokkal nagyobb Létezővel, és az ebből következő felelősségtudatot.

Az apokalipszist a teológusok se képzelték (és képzelik) el mindig egy valós, földi történésként. Amikor a materialista szemlélet eluralkodott a „felvilágosodás” korában, ez a teológiában is erősebben megjelent. De az apokalipszis szó eredeti jelentése: amikor fellebben a fátyol, amikor a dolgok nyilvánvalóvá válnak. Talán nem csak olyan apokalipszis lehetséges, hogy megszólal egy égi trombita. Ez a legtöbbünknek szerintem egyáltalán nem lenne nyilvánvaló, csak forgatnánk a fejünk, hogy hol bömböltetik a zenét. Talán egy fokozatos apokalipszist jelent az, ha egyre többen rádöbbenünk, hogy valamit eddig nagyon rosszul csináltunk.

De az is csak csodavárás, hogy hirtelen egy „tudatváltása” lesz az egész emberiségnek. Hogy megvalósulnak a „hippi-álmok”, és mindenki majd virágokkal a hajában táncol az utcákon, és nem lesz több erőszak, nem lesz több hivatali munka, nem lesz több pusztítás. Kevesebb abszurditás közt élni: ezt is tanulnunk kell.

Mítoszrombolás

Készült nemrég egy film „A hülyeség kora” (bár pontosabb fordításban: A hülyék kora) címmel, ami arról szólt, hogy az emberiség miért nem képes belátni, hogy a fosszilis energiahordozók égetésével a végpusztulást hozhatja magára. Én nem értek egyet a címmel. Az emberek nem hülyék. Az emberek keresik a saját boldogulásukat, bár túlnyomóan azon gondolati keretek közt, amit a társadalom nyújt számukra. Ha ezek a keretek abszurdak, akkor a társadalom abszurd és önpusztító módon viselkedhet. De ezek a keretek megváltoztathatóak.

Én úgy látom, hogy amíg az energia, munkahely, pénz, törvények, vallás, iskola, gazdaság, mezőgazdaság, ipar, termelés és fogyasztás mai fogalmaiban gondolkozunk, könnyen lehet, hogy az emberiség halálra van ítélve. Fontos: a mai fogalmakról beszélek, nem arról, hogy teljes egészében ki kellene dobnunk ezeket a szavakat. Nem teljes anarchiát hirdetek. (Bár az anarchia szó is csak „hatalom nélküliséget” jelent és egyáltalán nem „rend nélküliséget”. Persze a rend és hatalom szavakat néha szinonímaként használják, de ettől még nem azonosak.)

Tudom, hogy ijesztő lehet belegondolni, hogy mi történne, hogyha hirtelen sokan így látnák. Teljesen felfordulna a világunk. Az életmódunk, szemléletünk mélyen gyökerezik az abszurditásokban. Ezzel szinte kihúznánk az emberek alól a talajt. De a jelen abszurditásokkal ismét, tényleges fizikai értelemben húzzuk ki magunk alól a talajt.

Nem lehet azt várni, hogy ha mindezekre ráébrednénk, akkor mindjárt csodás élet várna ránk. Egy süllyedő luxushajóról sem azért szállnak az emberek mentőcsónakokba, mert az olyan kényelmes. Hosszú válságok és rengeteg már elkerülhetetlen szenvedés is vár ránk. És sokan bele fognak halni. Máris belehalnak. (Ha halt már meg valaha rokonod rákban, akkor nem mondhatod, hogy a teljes környezetünk megmérgezése nem érint téged is személyesen.)

Mégis, muszáj az egész abszurditásra egyszerre ráébrednünk. Mert feltehetünk ilyen kérdéseket: hogyan lehetne az iskolarendszert átalakítani a munkaerőpiac igényeinek megfelelően? Hogyan lehetne a munkahelyeket átalakítani a dolgozók testi és lelki egészségének érdekében? Hogyan lehetne egyes iparágakat átalakítani a környezetvédelem előírásainak megfelelően? Ezekkel már mind régóta foglalkoznak, de közben a világ tovább pusztul.

Mert ma az, hogy a gyerekek nem érzik a helyüket a világban, nem érzik, hogy miben haladnak, ami igazán fontos, nem számít. Persze, hogy utálják az iskolát, dehát muszáj végigjárniuk, hogy munkát kaphassanak. Az, hogy a legtöbb dolgozó ember nem érzi a helyét a világban, nem tudják, hogy munkájukkal mi igazán fontos dologhoz járulnak hozzá, nem számít. Persze, hogy utálják a munkahelyüket vagy a főnöküket, dehát mennie kell a gazdaságnak, iparnak, hivataloknak. Az, hogy a nyugdíjasok nem érzik a helyüket a világban, nem tudják, milyen igazán fontos tapasztalatot, tudást, szemléletet adhatnának át, nem számít. Persze, hogy magányosak, dehát a fiatal családtagjaiknak annyi dolguk van: iskolába meg munkába kell járni.

A szemléletváltás előkészítését úgy is felfoghatjuk, mint egy pszichológiai aknamentesítést. Arról már korábban írtam, hogy a jelen szennyezések eltakarítása, és a jelen infrastruktúra megtervezett visszabontása egy fizikai aknamentesítés lenne. Ha az emberek nem látják, hogy mik vezetnek a válságokhoz, de a válságok bizony gyülekeznek, és talán előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy amit most átmeneti gazdasági válságként emlegetnek, amögött olyan problémák (például az olajhozam-csúcs) húzódnak meg, amelyek visszafordíthatatlanok, akkor csak bűnbakokat keresnek, és ez még sokkal nagyobb felfordulást eredményezhet. Szerintem nem egy összeesküvés által jutottunk el ide. Nincs szükség összeesküvésre, ha mindenki ugyanazokban a fogalmakban gondolkodik.

George Orwell az „1984” című regényében ábrázolt egy végletes abszurditásba fúló társadalmat. Igazából nem is csak egy riasztó jövőképet festett, hanem a saját korához szólt, és mára is érvényes maradt a mondanivalója. Bár a regényben minden szobában állandóan üvöltötték a hivatalos propagandát a kikapcsolhatatlan tévék, még nagyobb hangsúlyt kaptak a mindent megfigyelő kamerák, hogy a Nagy Testvér mindent lát. Valójában a teljes megfigyelés lehetetlen, de leginkább nincs is rá szükség. Ha az embereket állandóan egyféle fogalomrendszer veszi körül, ha minden képet készen kapnak, akkor a képzelőerejük és az érdeklődésük eltompul. (Vagy a képzelőerejük és érdeklődésük nagy része olyan területekre irányítódik át, amelyek a közvetlen életükkel valójában nincsenek kapcsolatban.) A tévéből ma leginkább csak a rengeteg agyzsibbasztó marhaság ömlik. És a tehetetlenség betanításával már ki lehet nyitni a ketreceket, az emberek nem mozdulnak.

Szinte az összes film, összes regény, összes híradás megkérdőjelezetlen módon alapul veszi azt az életmódot, ami végül megölhet minket. Persze, mint mindig, vannak kivételek. Az Avatar című film talán sokakban megrengetett egy belső falat, bár le nem döntötte. Olvastam arról, hogy a film megtekintése után sokan kerültek depressziós hangulatba. A „hivatalos” pszichológusi tanács persze így szólt: az ember temetkezzen a munkájába és folytassa a megszokott életét, és vegye észre, hogy ez csak egy mese. Azt, hogy talán mindannyiunkban van egy mély tudatalatti vágy egy értelmesebb életre, és hogy ezt a vágyat mindannyiunk érdekében nem elnyomni, hanem minél inkább kiteljesíteni kellene, nem említette.

Hatalmas pszichológiai munkára van tehát szükség. De az egyéni neurózisok és depressziók kezelgetése, hogy az adott emberek jobban tolerálják abszurd társadalmunk körülményeit, eleve kudarcra ítélt próbálkozás. A pszichiáter R. D. Laing ezt már 1967-ben megfogalmazta. [R. D. Laing: Az élmény politikája, lásd az ajánlóm]

Mindehhez az abszurditás leleplezése önmagában nem elég. Akármennyit komédiázhatunk, és nevethetünk abszurd világunkon, vagy akármennyi búbánatos verset írhatunk. A másik két összetevő, a várakozás és a tehetetlenségérzés ellen is fel kell lépnünk. És nem csak személyes léptékben kell gondolkodnunk.

Tegyük fel, hogy elhatározod, hogy kevesebbet vezetsz, hogy ezáltal kevesebb széndioxiddal terheld a légkört, és csökkentsd saját „ökológiai lábnyomod”. De komolyan azt hinnéd, hogy így az általad nem megvett benzint (már kitermelt és feldolgozott olajat) ne használná el valaki, valamire, főleg ha fokozatosan egyre inkább hiánycikké válik? Ha nem változik valami sokkal nagyobb szinten is, csak több marad az erdőirtók láncfűrészeibe, és minden más „profitot” termelő és az Életet pusztító „munkához”.

Ez nem jelenti azt, hogy minden egyéni erőfeszítés értelmetlen lenne. A kallódó emberek, hajléktalanok, alkoholisták, depressziósok segítése se értelmetlen, sőt! Ha kilábalnánk az abszurditásból, sok mai kérdés feleslegessé válna, de sok másik ugyanolyan fontos maradna. Sőt, mivel nem takarnák el őket a jelenleg fontosnak tartott abszurd kérdések, végre egy sokkal jobb alapot kaphatnánk a megoldásukra.

Kit választanál szövetségesednek: egy könnyen lehet, hogy ingatag lábakon álló gazdasági-ipari rendszert, vagy egy tájat és egy valódi közösséget? Ez nem csak elvont filozófiai kérdés, egész életünk alapja lehet. Derrick Jensen ezt velősen így fogalmazta meg: „Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed a boltból jön, a vized meg a csapból, akkor a halálodig fogod védelmezni azt a rendszert, ami neked ezt megadja, mert az életed függ tőle. Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed egy tájtól jön, a vized meg egy pataktól, akkor a halálodig fogod védelmezni a tájat és a patakot, mert az életed függ tőle.” [Derrick Jensen: Endgame] Ebből az is következik, hogy ha az első típusú tapasztalat vesz minket körül, akkor a tájak és patakok egészségéért nem dolgozunk, nem harcolunk. Mert nem is látjuk őket igazán. Nem látjuk, hogy mit adnak nekünk, és mit adhatnánk vissza nekik. De van választásunk.

Az ipar utáni kor

A jelmondat talán ez lehetne: (szinte) mindent helyben. Azaz helyből, és helybe. Az olcsó, mindent átitató fosszilis energia hiányában nem lesz lehetőségünk mindent nagy távolságokra mozgatni. Nem lesz lehetőségünk olcsó kínai ruhákat venni. Magunknak kell elkészítenünk, mint mindent. És ehhez sok elfeledett tudást kell újra széles körben elterjesztenünk.

De ez nem jelenti azt, hogy azonnal vissza kell térnünk a kőkorszakba. Rengeteg „maradványtechnológia” segítheti a hosszú, válságos átmeneti kort, olyan technológiák, amelyek újbóli legyártásához már nem lesz meg az infrastruktúra, de még működhetnek. Van egy csomó biciklink. Egy kis szélkerék (amit akár házilag is elkészíthetünk némi barkácsolással, egy régi autógenerátort és akkumulátort használva) képes működtetni egy hűtőládát, ami akár élet-halál kérdés is lehet. Egy napelem most látszólag „nem éri meg”, mert túl lassan hozza vissza az árát, főként hogy ezt az árat egyben, előre kell kifizetnünk, és örökké növekvő gazdaságban gondolkozva más befektetésről azt hisszük, jobban kamatozna. De az összenergia csökkenésével a visszájára fordulhat a helyzet.

És persze rengeteg tudást vihetünk magunkkal. Rengeteget tudunk a víz, az oxigén, szén, nitrogén, foszfor, kálium természetes körforgásairól. Csak most ezeket leginkább természetellenes módon próbáljuk forgatni. Tehát a tudásunk egy hatalmas átértelmezésére és átrendezésére van szükség, de így is van miből dolgoznunk.

A problématologatást megannyi szinten kell feladnunk. Az árvizek ellen újra rendes ártéri gazdálkodást folytathatnánk, a folyók gátak közé szorítása és aztán pánikolás helyett. A folytonos küzdelmet igénylő monokultúrás mezőgazdasági módszerek helyett megtanulhatnánk a polikultúrás biogazdálkodást. Újra életközösségekben élhetnénk, így megannyi probléma egyáltalán fel se merül, vagy egy sokkal jobb alapunk lenne a megoldásukra. Olyan gyógyító kezelne, akit ismersz, és érezhetnéd, hogy fontos vagy neki. Olyan zöldségeket és gyümölcsöket ehetnél, amiket nem arra nemesítettek, hogy minél jobban tárolhatóak, szállíthatóak, vegyszerezhetőek legyenek, hogy minél jobban nézzenek ki a tápanyagtartalmuk kárára. Olyan húst ehetnél, amely állatot nem tömték tele antibiotikumokkal, hogy az ipari épületben összezsúfoltan ne legyenek köztük járványok. És nem venné el az eszünk a „modern élet” abszurditása. Újra „földhözragadtak” lennénk, mert csak azok lehetünk, ha a Földön élni akarunk, de felemelt fejjel járnánk.

Néhány tisztáznivaló

Nem vagyok mindentudó. Nem is próbálnék minden kérdésre választ adni, főleg mivel ahány táj, ahány ember, annyiféle válasz lehetséges. Csak egyet szeretnék: beszéljünk nyíltan az abszurditásokról, hogy végre szemellenző nélkül kereshessünk válaszokat. Közösen.

Mert én is biztos tévedek sok dologban. Bár folyamatosan igyekszem tanulni, nem érthetek mindenhez a legpontosabb módon. Közösen kell összeraknunk egy még tisztább képet.

Hogy radikális vagyok? Igen. A radikális szó jelentése: gyökeresen megváltoztató. Az ipari civilizáció a Földet, és annak minden egyes élőlényét változtatja meg radikális (és gyilkos) módon. Én csak az ipari civilizáció radikális megváltoztatásának lehetőségére és szükségére hívom fel a figyelmet.

Hogy én is csak a szám jártatom, mert városban élek, számítógépet használok? Tényleg, elköltözhetnék egy ökofaluba (erre már készülök egyébként), vagy felcsaphatnék remetének, és megtarthatnám magamnak a gondolataimat. Ha valaki, valahogy garantálni tudná nekem, hogy ahova megyek, ott a patakvízbe soha nem kerülnek majd mérgek, és ott nem hat a klímaváltozás, és nem zargatnak sohase adóbehajtók vagy fosztogatók (már amennyiben van különbség), és ha ezt mind valahogy tényleg el is tudnám hinni, valószínűleg akkor se mennék. Számomra fontos más emberek sorsa is. Amíg hiszek abban, hogy a toll (vagy jelen esetben, billentyűzet) erősebb lehet a kardnál (vagy akár a puskáknál), addig írok. (És remélem, hogy mégis „meg tudok élni” valahogy. Bár nem csak írok, tanulok és gyakorlok is sok dolgot.) Mert én nem akarok egy haldokló világban félrevonultan élni, hanem egy élő világban szeretnék meghalni, azzal a tudattal, hogy saját halálom után a földi élet és az emberiség még sokáig virágozhat.

De mi lesz ötmilliárd év múlva, amikor felfúvódik a Nap, és elpusztítja a Földet? Mi van akkor, ha becsapódik egy nagy aszteroida? Mi van, ha a már beindított klímaváltozásba, vagy az óceánok megmérgezésébe mindenképpen belehalunk? Szembe kell néznünk azzal, hogy minden dolog véges, az emberiség élettartama is. De ahhoz, hogy egy telepesek kis csoportja elköltözhessen egy másik bolygóra, előbb kellene egy olyan bolygót ismernünk, ahol a földi élet szinte pontos mása megtalálható, persze leszámítva egy, a bolygó életfenntartó képességét tönkretevő helyi ipari civilizációt. Ha lenne a „közelben” ilyen bolygó (de nincs, és ez szinte teljesen biztos), akkor is csak az erőforrások és energia irdatlan (de inkább lehetetlen) összpontosításával tudna eljutni oda egy kis csoport, és mindez a Földet csak még inkább romokban hagyná. Egyszerűen a sci-fi szerzők képzelete csak az egész, színtiszta csodavárás. Emlékezzünk: 12 ember lépett a Holdra, és sehol sincs a Hold-bázis. A bajok meg már a küszöbön (sőt azon is túl). Ennél még az is reálisabbnak tűnik, hogy itt a Földön, az óceán mélyén egy valamilyen módon önfenntartó kupolavárost építenek, ami átvészelhetne sokféle felszíni katasztrófát. De ez is hatalmas erőforrás-összpontosítást igényelne, és ha a kupola egyszer mégis beszakad, akkor annak annyi. Mi a fontosabb számodra: az űrmesék, vagy a gyerekeid (vagy leendő gyerekeid) élete?

De mi van akkor, ha még bőven találunk új olajat, vagy a kőszén cseppfolyósításával kapunk új üzemanyagot? Szerintem ekkor, ha az eddigieket folytatjuk, tényleg halálra forraljuk és mérgezzük magunk. Sajnálom.

Hogy én csak egy buggyant matematikus vagyok, akit ifjúkori „világmentő” lelkesedése hajt? Az biztos, hogy nem gondolkodom „normálisan”, különben nem született volna meg ez a cikk. Személyes nézőpontból, és sok szatírát alkalmazva írtam, nem elvont, hideg, „tudományos” stílusban. Azért, mert ezekről a témákról nem lehet, nem szabad elvontan fogalmazni, mert akkor továbbra is csak magunkat vonjuk el a világtól. És meg kell találnunk az igazi helyünk a világban, különben nem lesz helyünk a világban.

Zárszó

Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor talán nem tartasz teljesen hülyének, bár lehet, hogy már így is fogod a fejed. Megértelek. „Nem mondtam, hogy könnyű lesz. Csak azt, hogy az igazság.” [Morpheus a Mátrixban]

Amit tehetsz: mutasd meg ezt a cikket másoknak, hogy megtaláld azokat az embereket, akikkel elkezdheted gyakorolni a kevesebb abszurditással való közös gondolkodást. Mert ezt bizony gyakorolni kell. Fontos, hogy mindig odafigyelj arra, hogy elkerüld a haladás és az apokalipszis meséit. Pusztán azért, mert mindkettő egy zsákutca, csak csodavárást és kétségbeesést szülnek, pedig arra van égető szükségünk, hogy lássuk, mit tehetünk. Ez nem könnyű dolog, ezek a mesék annyira körülvesznek minket, hogy nehéz átlátni közöttük.

Olvasd újra ezt a cikket néhány nap múlva. [Még bővíteni és javítgatni is fogom ezt, bár lehet, hogy júniusban már nem.] Sok gondolatot tömörítettem egybe, nem könnyű egyszerre felfogni. Olvasgasd, amiket belinkeltem. És fokozatosan kezdd el alkalmazni az új megértésedet a saját életedben.

Én nem képzelem, hogy ezzel a cikkemmel „megváltom a világot”. Mindössze a dominók hosszú sorában továbbadom azokat a lökéseket, amiket én is megkaptam. Ha ezek felerősödnek, akkor együtt, közösen megmenthetjük a „világot”. Azaz inkább magunk, de milliónyi más életformát is, akikkel osztozunk ezen a bolygón. Mert osztoznunk kell, ez a lényeg.

De a legfontosabb: térjünk végre észhez (és szívhez)! Nem lehetetlen.

Forras

Miért nem vagyunk kapcsolatban a valósággal?

2010-07-14T14:09:00.000+02:00

Keith Farnish “Time’s Up!” (Lejárt az idő) című könyvében összeírt egy tízes listát arról, hogy mik a fő okai, ami miatt a domináns kultúra emberei a valóságtól elszakadva élnek. Ezeket a társadalom vezetői eszközként használják, hogy a jelenlegi struktúrát fenntarthassák.

Egy: Jutalmazz, ha jó fogyasztók vagyunk

Elég körülnézni a minket körülvevő reklámáradatban: mennyiféle boldogságot ígérget megannyi különféle termék! A dolgunk csak annyi, hogy szolgáljuk a gazdaságot a munkánkkal, majd elmenjünk egy boltba a jól megérdemelt jutalmunkért. És ha mégse működne ez úgy, ahogy ígérik? Csalódottságuk forrását a legtöbben nem képesek az egész rendszerben látni, amely arra van kiépítve, hogy folyamatosan új áligényeket generáljon, miközben megakadályozza, hogy az emberek megelégedhessenek az életükkel. Így miután kiábrándultunk egy új tárgyból, jöhet a következő, ami persze majd jobb lesz… Nagyon nehéz függőség ez, és ha fel is ismertük, hogy ez a körforgás valójában nem boldogít, még mindig nem könnyű kiszállni. Mélyebb és tartalmasabb célokat kell keresnünk az életünknek, amiért dolgozhatunk.

Kettő: Hadd érezzük jól magunk triviális dolgokat csinálva

Használj takarékos izzót, zárd el a csapot, a lámpát, hasznosíts újra. Megannyi apró tanács, amik bár nem hülyeségek, de összességükben is vajmi keveset érnek. És a lényeg mögöttük mindig ugyanaz: nem kell változtatnod az életeden, vásárolj, vezess, dolgozz tovább ugyanúgy, és ha véletlenül aggódnál életviteled a tágabb világra való hatásairól, íme egy lista, amit betartva elmondhatod, hogy “környezettudatosan” élsz. A csapda ott van, hogy hiába fogyasztassz kevesebb áramot, vizet, üzemanyagot: jelenlegi gazdaságunk lényegében a “szabadrablás” elve alapján működik, minden rendelkezésre álló erőforrásra lecsap valamilyen iparág, hogy felhasználva profitot termeljen. Ebben a rendszerben a kollektív takarékosság, az egész rendszer össz-fogyasztásának és -szennyezésének visszavétele nem tud megtörténni. Továbbá az energiatakarékos izzók, és sok hasonló “zöldebb” árucikk legyártása még szennyezőbb az eddigieknél, tehát ismét valójában semmi nem történik, csak a káros hatások jobb takargatása.

Egyetlen tényleges hasznos eredménye van megtanulni kevesebb, és csak a létfontosságú erőforrásokból élni: könnyebben tudsz majd alkalmazkodni, amikor muszáj lesz csökkenteni, és mások számára is sok hasznos tudást átadhatsz. De tévedés azt hinni, hogy ezzel a jelen helyzetben a természeti környezet helyzetén segítesz (bár rendkívül népszerű tévedés, főként mivel az előbb említett okokból a nagyvállalatok/politikusok is szívesen terjesztik).

Három: Adj korlátolt szabadságot

Mit jelent is a szabadság? A legátfogóbb válasz valami ilyesmi lehetne: jogod van úgy élni, ahogy akarsz, feltéve, hogy másoknak is meghagyod ezt a jogát. De ez már túl általános definíció is, a gyakorlatban nehezen értelmezhető, és a mai világban messze nem is érvényesül semmi ilyesmi. Nézzük csak a legalapvetőbb jogokat, amire az embernek szüksége van: tiszta víz, levegő, élelmiszer, lakóhely, és bizonyos szellemi és testi ingerek. Ma a világon többmilliárd embernek ezekhez nincs megfelelő hozzáférése, és nem-emberi testvéreink sokmilliárdjaitól is megvonjuk ezeket a jogokat. Amit kapunk cserébe, azok olyan válogatott “szabadságok”, amik nem korlátozzák a gazdagok és vállalatok további profittermelését. A politikai választás tökéletes példa erre. Emma Goldmannak tulajdonítják gyakran a mondást: “Ha a választással bármit meg lehetne változtatni, betiltanák”. Valójában a világ minden nemzetében a törvények és a politikai berendezkedés olyan, hogy kielégítse a nép változás iránti vágyát, anélkül, hogy bármi lényegi változhatna: ahol az emberek tisztában vannak azzal, hogy földjeiket tönkreteszik és lakóhelyüket elpusztítják, ott kemény állami erőszakkal tartják fenn a “rendet”, egy TV-függő, jól betört fogyasztókból álló társadalomban a nyílt elnyomást lejjebb lehet venni, és meg lehet azt is engedni, hogy az emberek változást követelve masírozzanak az utcán (persze szigorú felügyelet mellett), hadd kapja meg a nép az érzést, hogy “csinálnak valamit”, miközben minden folyik tovább ugyanúgy.

Négy: Add meg a választás illúzióját

Nem csak a politika, hanem a fogyasztói életmód is rengeteg hamis választás elé állít. Választhatsz a különféle autómárkák közül, de nem választhatsz egy olyan világot, amit nem tesz tönkre az autóipar. Választhatsz sokféle munkát, amennyiben az a gazdaságot szolgálja, de csak azért kapsz pénzt, amiből valaki más még többet profitál. Választhatsz sokezernyi élelmiszer közül, amennyiben nem teszed fel a kényes kérdést, honnan is való, és hogyan állították elő. Ha elég sokminden közül válaszhatsz, talán megfeledkezel róla, hogy mi is az, ami nincs a listában.

Egy képen kívüli riporter megkérdez egy nőt: “Mit választana inkább: egy autót vagy egy tisztább környezetet?

A nő szünetet tart, látszólag elgondolkodva, mielőtt válaszolna: “Nem tudom elképzelni az életemet az autóm nélkül. Természetesen inkább választanám a tiszta környezetet, de úgy gondolom ezt a kompromisszumot nagyon nehéz lenne meghozni jelenlegi helyzetünkben.”

A hirdetés egy bemondó hangjával végződik, hogy a BP dolgozik egy szebb világ megteremtésén.

Milyen lehetne a hirdetés, ha a kérdést megváltoztatnánk erre: “Mit választana inkább: egy bolygót, amit nem szennyez be, és tesz szó szerint tönkre az autóipar és az ipari civilizáció más hatásai, vagy egy autót?”

[Derrick Jensen: Végjáték]

Sablon termékek, sablon munkák, sablon emberek, sablon életek. Még ha lázadni akarsz, akkor is találsz olyan szubkultúrát, ahol készen kapod a lázadás mintáit.

Öt: Adj nekünk egy Álmot

Ismét a reklámok: tele vannak mosolygó emberekkel. Az utcákon, bevásárlóközpontokban, munkahelyeken, iskolákban járva kicsit máshogy fest a kép. De sokunk szeme előtt ott lebeg az Álom: hacsak egy jó munkám lesz, sokat keresek, szép családom lesz, autóm, házam, mindenem, akkor szép lesz az élet… Elég a gazdagabb rétegekben szétnézni, hogy ez sincs így: bár fizikailag mindent megszerezhetnek, az életük gyakran mégis depresszió és kiábrándultság.

A fogyasztói kultúra célja az, hogy fő kérdés, amit az emberek feltesznek maguknak többé ne az legyen, hogy “mit tudok elérni az életemben?”, hanem hogy “mit tudok megvásárolni?”. A jelen pillanat átélése és élvezete elvész, ahogy elmerülünk lélekölő munkáinkban, marad az Álom, a hamis jövőkép, ami a körforgásban tart.

Hat: Használd ki a bizalmunk

Mély emberi igény bízni valakiben vagy valamiben. Ha azt mondanám neked, hogy üss meg valakit, csak azért, mert fájdalmat akarok okozni neki, valószínűleg elutasítanál és feljelentenél. Ha felvennék egy fehér köpenyt, beinvitálnálak egy laborba, és elmagyaráznám, hogy egy kísérlet részeként egy üvegfal másik oldalán lévő embernek kell rettenetesen fájdalmas elektromos ütéseket adnod, talán azt mondanád, “kösz, de nem”. Illetve biztos vagy ebben?

Stanley Milgram híres kísérletei csak megerősítették azt, amit eddig is tudtunk: egy zárt szituációban az emberek sokkal inkább engedelmeskednek egy tekintélyt képviselő személynek, és sokkal messzebbre hajlandóak elmenni, mint egyébként. Milgram azt kutatta, hogy miként volt képes a náci hatalmi hierarchia rengeteg embert belevinni szörnyűségek elvégzésébe: inkább váltak gyilokosokká, minthogy engedelmedetlenségükkel az alakulat rosszhírét keltsék. Azoknak, akik megtorlás nélkül is megtagadhatták volna a parancsot, hogy zsidókat öljenek, csak 20%-a tette meg.

Kevésbé drámai, de hasonló helyzettel szembesülnek rengetegen, akik munkájuk valódi hatásaiba nem mernek belegondolni, mégha lenne is választása otthagyni az adott munkát. Ha valaki azt mondja, hogy jó és hasznos, amit csinálok, akkor könnyebb ezt elhinni, mint elkezdeni boncolgatni, hogy ténylegesen kinek/minek is jó. Szóval bár a pénzveszteséggel való fenyegetettség is egy nagyon fontos tényező abban, hogy miért folytatnak sokan erősen pusztító tevékenységeket, de gyakran talán erre sincs szükség: szívesen tesszük, amit mondanak nekünk, főleg ha jól be van kenve az “ipari fejlődés” vagy egy “hasznos szolgáltatás” mázával.

Hét: Hazudj nekünk

Az emberi faj túléléséhez, sőt boldog életéhez mindenek előtt egy jól működő, egészséges, nagy diverzitású természeti világra van szükségünk. De ha bekapcsoljuk a TV-t, rádiót, vagy kinyitunk egy újságot, erről hallunk vagy olvasunk-e: a természeti világ egészségének, diverzitásának csökkenése vagy növekedése, hogy milyen fajok népessége szaporodik vagy csökken? Vagy inkább erről: milyen piacok emelkednek és zuhannak, hány új munkahely van, és hány szűnt meg, mely vállalatok terjeszkednek, és melyek mennek csődbe? A gazdaság van beállítva mindenhatónak, a természeti világ legjobb esetben is csak lábjegyzet.

Lehetetlen a semmiből valamit teremteni. A gazdaság nem a semmiből húzza elő a “javakat”, hanem természeti erőforrások felhasználásával, akár az olaj, a fémek, kövek, vagy akár az őserdők. Mégis lényegében úgy van előadva, mintha a több és jobb termék előállítása pusztán a gazdaság varázslata lenne. De a gazdaság nem tud más bolygók erőforrásaira alapulni, csak a Föld, ami hajtja. A gazdasági növekedés nem jelent mást, mint az erőforrások egyre nagyobb ütemű átalakítását és végül szemétként való kiköpését.

Nyilvánvaló, hogy ez fenntarthatatlan, mégis állandóan bombáznak minket az üzenettel, hogy gazdasági növekedésre van szükségünk, hogy mint emberek fejlődhessünk. Persze, ha a “fejlődést” tisztán számokban értelmezzük, hogy hány számítógépünk, autónk van, mennyi energiát fogyasztunk, akkor ez így igaznak is tekinthető. Ha ennél ezoterikusabb (de egyszerűen: sokkalta fontosabb) szempontokat veszünk figyelembe, mint a tiszta víz és levegő, fizikai és lelki egészség, az önkifejezés szabadsága, és egy unokáink számára is élhető jövő, akkor a gazdasági növekedés minden tekintetben gyászos csődöt mond. Nem kellene pénzügyi gazdagság ahhoz, hogy tiszta vizünk lehessen, csak épeszű vízgazdálkodás, és főként az, hogy ne nyomja tele mérgekkel a vizeinket az ipar.

Végsősoron: a gazdasági növekedés, mint létszükséglet talán a legnagyobb hazugság, amit az emberiség torkán valaha lenyomtak. Mégis bevesszük, mert napról napra minden irányból ezt zúdítják ránk.

Nyolc: Félemlíts meg minket

A félelem korában élünk: félünk a bűnözőktől, a terroristáktól, a gazdasági válságtól. Igaz, néhányan még a klímaváltozás és talaj- és vízszennyezés hatásaitól is. Ezek mind válogatott, generált félelmek.

Hányan halnak meg gyilkosság, vagy terrorizmus áldozataként? A szám abszolút elenyésző ahhoz képest, ahány áldozatot szed a autó-közlekedés, a különféle ipari mérgek által keltett rák, egészségtelen étrendünk, és persze a háborúk (az “intézményes terrorizmus”).

A hidegháború tökéletes példája a generált félelemnek: mindkét oldalon volt egy centralizált, hataloméhes állam, amely a másik oldalt démonizálta, hogy a félelemben tartott népesség könnyebben irányítható legyen. Az erős külső ellenségkép állandó bűnbakként szolgál, és segít megakadályozni, hogy az emberek közelebb keressék a problémák forrását. Ma a “terrorizmus” az az árnykép, amire hivatkozva az USA és sok más nemzet hatalmas hadi gépezetet tart fenn.

Továbbá nem ritka, hogy a környezetvédőkre is ráüssék a terrorizmus bélyegét. Amikor a WWF – a legkonzervatívabb globális természetvédő egyesületek egyike – egy tervet nyújtott be az Amazon őserdőbeli nagy védett terület kijelöléséről, tipikus ellenállásba ütközött:

“Ez egy új fajta gyarmatosítás, egy nyílt összeesküvés, amelyben gazdasági és pénzügyi érdekek a kormányon kívüli szervezetek által cselekednek” nyilatkozta Lorenzo Carrasco, A Zöld Maffia című széles körben terjesztett környezetvédelem-ellenes vitairat szerzője. “Nyilvánvaló, hogy ezek az érdekeltségek meg akarják akadályozni Brazília és az Amazonas fejlesztését a védett terület kiépítésével, hogy ők irányíthassák ezt az ásványokban és sok más értékes természeti erőforrásban gazdag területet.” [forrás (link)]

Ezen logika szerint a környezetvédők biztos nem akarhatnak mást egy földterülettel, amit az ipari gazdaság is csinál, mert minden mást eleve értelmetlennek tart. Sajnos az ilyen vélemény Brazíliában igenis népszerű: rengetegen látják a “természeti erőforrások” kihasználásában az egyetlen módot az ország gazdasági felemelkedésére.

Kilenc: Használj ki minket

A rabszolgaság nem szűnt meg a bolygónkon, csak gazdasági köntösbe lett bújtatva: a világ sok táján az emberek többségének nincs más lehetősége a túlélésre, mint éhbérért naphosszat gyakran veszélyes, nehéz és lélekölő rutinmunkát végeznie. Az olajban gazdag területeken a népesség túlnyomó része erőszakkal elnyomva él, miközben a gazdag vezető réteg megszedi magát a profitokból, és bőven kapnak külső katonai támogatást. A “javak” mögött, amiket fogyasztunk gyakran sokszáz ember szenvedése áll. Azok, akik ezen világméretű kizsákmányolás élvező felén vannak, igyekeznek nem figyelni arra, hogy mit is igényel az életmódjuk fenntartása a világ másik felén.

Az erőszakos elnyomásnak pedig megvan az a hatása, hogy az áldozatok is a tagadásba menekülnek. Sokan már ezt a tagadást gyermekkoruktól fogva tanulják, egy erőszakos szülő mellett a gyerek ösztönösen hajlamos abban hinni, hogy ő a rossz, és a “büntetést” megérdemli. Ez az egyetlen mód, ahogy fenntarthatja a hitét abban, hogy változtathat a dolgokon, egyébként a teljes reménytelenség várna rá. A zsidóüldözések idején is rengeteg zsidónak bűntudata volt, valami ilyesmi ösztönös gondolat szerint: ha ennyien őket hibáztatják, akkor biztos van benne valami igazság. Az ember hajlik rá, hogy a külső társadalom őrültségét és kegyetlenségét fogadja el normálisnak, talán mert az evolúciónk során a törzsi életmód is ezt programozta belénk, hogy a társadalomba minden áron be kell illeszkedni, a kitaszítottság sokkal biztosabb pusztulást jelent, mint bármi egyéb. Ez az erős igény arra, hogy hihessünk a külső világ igazságosságában, elvezet minket az utolsó, és egyik legfontosabb ponthoz:

Tíz: Adj reményt

Nem minden remény kártékony. “Remélem hamarosan újra találkozunk.” – Egy kedves gesztus, amivel a másik számára érzékeltethetjük, hogy fontosnak és különlegesnek érezzük őt. Ez a fajta remény tiszta szívből átérezve, nem csak ártalmatlan, de boldogságot is teremt.

Van egy másfajta remény, amely nem ily ártalmatlan, sőt komoly következményei lehetnek. Egy sokat hivatkozott és nagy figyelemmel vezetett kutatás a szívbetegek operáció utáni felgyógyulását vizsgálva azt találta, hogy nincs mérhető különbség azok gyógyulása aránya között, akikért tudtukon kívül imádkoztak, és akikért nem. Viszont azok között, akik tudták, hogy imádkoznak értük, akár 20%-kal kevesebb volt a felgyógyulók aránya. Néhányan ezt úgy értelmezték, hogy azokra nagyobb stressz hárult, hogy meg akartak felelni az imáknak, de talán a legjelentősebb ok nem ez.

Hanem a remény.

Amikor reménykedsz valamiben – és nem egyszerű jókívánságból, hanem mély remény van benned aziránt, hogy valami úgy történjen, ahogy szeretnéd – akkor valójában ez csökkenti a motivációd, hogy ténylegesen megdolgozz az adott végkifejletért. A reménnyel áthárítod a felelősséget egy rajtad kívül álló hatalomra, ahelyett, hogy felismernéd mi a te valódi feladatod az adott helyzetben.

Minden nap, szinte minden módon áthárítjuk a cselekedeteink iránti felelősséget másokra. A vallási vezetőkre bízzuk, hogy imádkozzanak a lelkünk érdekében, vagy egyre gyakoribbá válik, hogy a természeti környezetünk érdekében is. A politikusokra bízzuk, hogy irányítsák a társadalmat, gazdaságot, az egész bolygót. A vállalatokra bízzuk, hogy megadják vágyott javainkat, és bölcsen bánjanak a profittal, jó béreket fizessenek, és hallgassanak a szakszervezetekre, és szépen kérjük őket, hogy ne tegyék tönkre a bolygót. A környezetvédő szervezetekre bízzuk, hogy óvják a bolygót helyettünk és értünk, és lobbizzanak erősen.

Szavazunk, és reménykedünk, hogy a politikusok jót cselekednek, miután kormányra kerülnek. Ha vásárlunk egy terméket, reménykedünk, hogy a vállalat minden érintett érdekeit figyelembe véve állította elő az adott dolgot. Amikor aláírunk egy petíciót, vagy tüntetésre megyünk, reménykedünk, hogy jobbá teszi a dolgokat. De ez sosem ilyen egyszerű.

A remények egymással szemben is állhatnak: a te reményed, hogy az adott politikus növeli a szennyező anyagok szabályozását, egy másik emberével, aki ugyanennek a csökkentését reméli tőle. A reményed a vállalatok iránt ütközik a részvényesek reményével, hogy az adott cég mindenekfölött a profitját növeli. A petíció vagy tüntetés lehet, hogy növeli a reményedet a változás iránt, de valójában csak levezethetted a dühöd és együttérzésed egy szimbolikus akció által, ami nem fenyeget egyetlen médiaigazgatót, cégvezetőt, vagy államfőt. De már kész vagy reménykedni benne, hogy minden jóra fordulhat, és nem keresel egyéb utakat.

Amikor feladjuk a külső segítség iránti reményt, amikor feladjuk a reményt, hogy a borzalmas helyzetünk valahogy majd magától megoldódik, amikor feladjuk a reményt, hogy a helyzet valahogy nem válik még rosszabbá, akkor végre szabadok lehetünk – igazán szabadok – hogy őszintén elkezdhessünk azon dolgozni, hogy mélyre ható megoldást keressünk a problémákra. Ahol a remény meghal, elkezdődik a cselekvés.

[Derrick Jensen: Végjáték]

Mit lehet tenni? Ezt részletesebben is kifejtem még, most csak röviden: az egyik legfontosabb dolog az, hogy ezen felsorolt pszichológiai eszközök leleplezésén és aláaknázásán dolgozunk saját életünkben, környezetünkben, vagy akár a tágabb társadalomban egyaránt. Találd meg a kapcsolatot újra a való világgal, törj ki a rendszer által keltett illúziókból. És bár az út nagyon nehéz lesz, ha megdolgozunk érte, és felfedezzük igazi vágyainkat az életben a rengeteg külsőleg belénkdumált áligény mögött, egy szebb életet teremthetünk magunk és környezetünk számára.

Forrás